Új Szó, 2022. november (75. évfolyam, 253-276. szám)
2022-11-09 / 259. szám
2022. november 9., szerda Négy vázlat, nőkhöz Mán-Várhegyi Réka könnyen megírhatott volna négy regényt, tehetségéből, stílusából, történetíuzése technikájából telt volna rá. Ehelyett négy regény töredéke: részletét írta meg. Elégedetten nyugtázzuk, jól tette könyve így nagyon dinamikus, eleven, változatos, fordulatos lett. Kaptunk négy fejezetet, mindegyik főszereplője nő, mindegyik elbeszélésmódja más. A hiátusok (a meg nem írt részek) pedig ki vannak pontozva; másként fogalmazva: mindegyik fejezet pár oldalas részekből áll, melyeket zárójelbe tett három pont választ el egymástól. Felfoghatjuk úgy is, hogy jeleneteket olvasunk, jeleneteket nőkről szóló kisregények formájában. A kötet címe (Vázlat valami máshoz) értelmezhető úgy is, hogy a benne foglalt négy történet együttesen előkészítője egy hasonló jellegű, de más műnek. Amúgy a címválasztás mind a négy vázlat-regény esetében egészen kiváló, ugyanakkor jócskán távolságtartó is: nem lehet belőle következtetni a cselekményre, ellenben nagyon pontosan jelzi az egyes darabok tétjét, tehát hogy mi bennük az igazán lényegi probléma, amelyet feldolgoz és megjelenít. Rögtön az első darabé a legtalányosabb: Hogyan könnyíti meg az életünket az asszertív kommunikáció? - amely cím leginkább egy szakmunka címét idézi. Az asszertivitás mint a kendőzeden önkifejezés és a másikra való figyelés lehetne akár mind a négy regénykezdemény kulcsszava is, hiszen mindegyiknek a szereplője önmagát keresi, de közben a környezetéhez való viszonyát is vizsgálja. Ebben a darabban a főszereplő nő (tanárnő) mások, szakértők segítségével keresi gondjainak, szorongásainak forrását, két terapeutát is igénybe véve, egy pszichológus férfit és egy mentálhi giénés tanácsadó nőt, s arra kellene választ kapnia, mi váltja ki benne, mi minden - az időnkénti dührohamait. S persze mintegy mellesleg körvonalazódik, mennyire nem egyszerű egy gyermekét egyedül nevelő (elvált) asszony élete, tegyük hozzá: anyjával a háttérben. Mindenesetre megfogalmazódik benne a felismerés: olykor hasznos is lehet a dühkitörés. A szöveg nyelvileg egészen zseniális, a hosszú láncmondatok és mellérendelések akár egy tudatfolyam, hömpölyögnekáradnak. Nagyon jó, természetes átkötésekkel, igazi nyelvi bravúrral. A második darab (Felkészülés a katasztrófára) főszereplő nője meditál és jógázik, tehát lényegében szintén magára összpontosít, „deaktivált” vagy éppen túllelkesedő férjére nemigen támaszkodhat. (És mégis, ez a depressziós férj az, akire várakozása ellenére számíthat, akinek ugyanis egyszer csak elkezd hiányozni.) Foglalkozását tekintve influenszer: tizenkétezer követője van, barátnőivel közösen további követőket eredményező videókkal kísérletezik, igen zsúfolt napi programokkal és társas élettel, már amennyire a karantén megengedi. S mellesleg van polgári foglalkozása is, és két gyermeke, valamint, s ezt még nem tudja a családja: terhes. A természetes, művileg nem feljavított külső híve, aki elfogadja a testét olyannak, amilyen, már amennyire hosszú távon negyvenévesen elfogadható, noteszben vezeti ugyanis hullámvölgyeit, akárcsak az első történet szereplője, akinek azt tanácsolják orvosai, hogy írja össze valamennyi sérelmét. Talán (ez nem biztos, de nagyon valószínű) alkohollal tompítja gondjait, rossz közérzetét, depresszióját. Megpróbál környezettudatosán élni: „Néztem ezeket az embereket, és arra gondoltam, hogy nem akarok velük a nejlonzacskót elfogadók táborába tartozni. “ Az utolsó, öntükrözőnek tekinthető történet (Szempontok és adalékok) főszereplő nője banálisnak tűnő problémával viaskodik: nehezen megy az írás. Regényt ír. Jegyzetel, töröl, kihúz, eldob, mondatokat, bekezdéseket, utólag mindig megnézi, mi az, ami esedeg talán használható a szövegből. Persze, az alkotóember számára ez a 79 hogy a test változik, öregszik. Egy helyütt kiporciózza a családnak a táplálékkiegészítő tablettákat, s felmerül a kérdés, vajon mára ez is, a táplálékkiegészítő is életünk természetes és tudatos része lett-e. Sokszereplős, családi környezetben játszódó, fordulatosán pergő történet, anya híján anyóssal. A harmadik darab (Néma hullám) főszereplője is nő, férjezett, három gyermek anyja, művészetterápiával foglalkozik, jógázni jár: „Társaim a meditááóban, ti, akiknek szellemi önereje mégiscsak több, mint egy átlagpolgárnak, néha úgy megráználak titeket. ” Férje, akit megcsal, menő politikus, luxuskörülmények közt élnek Ehhez képest tizennégy mélyponton van túl - egy Arra gondoltam, hogy nem akarok velük a nejlonzacskót elfogadók táborába tartozni. legkevésbé banális gond: aki már írt szöveget, latolgatott, kételkedett, nehezen, lassan és keveset írt, az tudja, miről van szó. Egy kisgyerekes családanyának meg azt is el kell döntenie, a nap mely szakaszában ülhet le a számítógépe mögé, s egyáltalán hová vonulhatna el. (Egyébként a spájzba, Anikó legalábbis ezt teszi.) Klasszikus család, anya helyett mostohával, férjjel, gyerekkel, barátnőkkel. Ez a nő is figyeli a környezetét és magát: „kényszerképzeteimet akkor szoktam listába gyűjteni, ha éppen valami igazán fontos munkám lenne, amibe nincs erőm belekezdeni. ” Kivágják a fákat, ez is korjellemző tünet és állapot, akárcsak a karantén. A család befogad egy hajléktalant. Mán-Várhegyi Réka jellegzetes női világot tár fel előttünk, jellegzetest abban az értelemben, hogy szereplői nagyon tipikus emberi és nagyon nem tipikus, egyéni, női gondokkal küszködnek, konkrét családi és társadalmi miliőben, napjainkban. Könyvének varázsa főként abban áll, hogy képes pár vonással jellemeket, helyzeteket, állapotokat teremteni. A töredékesség, a fragmentum mint írói eljárás egyben azt is jelképezi, hogy a világ a maga kerek egészében megfoghatadan, mert hiszen minden egész (úgyis) eltörött, másfelől és főként: itt a nő testi-lelki állapota a fontos, minden egyéb mellékes. Persze, ennek következtében sok szál elvarradan marad. Nem tudjuk meg például, mi késztette Mocsárt, hogy sarkon forduljon és otthagyja Ágit, s szó szerint (a regény időkeretein belül) örökre eltűnjön a szemünk elől. Vagy hogy mi lett Györgyi politikus férjével a horvátországi luxusnyaralásuk alatt, hogy miért törődik bele eltűnésébe a háromgyerekes anya, s kezd, mintha mi sem történt volna, új életet, Horvátországban. De ezeket az elvarrásokat sajnáljuk a legkevésbé. Ami marad, amit kapunk, az tökéletesen elég ahhoz, hogy élvezzük a szöveget. Persze, jellegéből adódóan ez az olvasás nem felhőtlen öröm. Csanda Gábor Mán-Várhegyi Réka: Vázlat valami máshoz Magvető, 2022,192 oldal Az egykori Pozsony, ahol az emberek még figyeltek egymásra Létezik egy legenda, mely szerint abban a régi Pozsonyban mindenki sok, de legalább három nyelven beszélt: magyarul, szlovákul és németül. Nos, ebből annyi igaz, hogy Pozsony valóban soknyelvű volt, de nem úgy, hogy mindenki sok nyelven beszélt, hanem leginkább oly módon, hogy sokan beszéltek sok nyelven. Ezt a kérdéskört feszegeti, elemzi és világítja meg JozefTancer nyelvész, germanista, történész A soknyelvű Pozsony nyomában című könyve. Hogy tévedés ne essék, már a könyv fülszövege is leszögezi, hogy a tipikus pozsonyi többnyelvűség egyáltalán nem volt olyan magától értetődő, ahogyan ma gondoljuk. A régi Pressburgban is csak a vendéglősök, borbélyok, recepciósok, vagyis a szolgáltatások területén dolgozók, esedeg a többnemzetiségű családok beszélték folyékonyan mindhárom nyelvet, és azok voltak többségben, akik csak két, esedeg egy nyelvet tudtak magukénak. Áz első világháború előtt ez a német és a magyar volt, mert akkortájt még kevesen érezték úgy, hogy szlovákul is kellene tudniuk. Később, a második világháború után a háborús bűnös bélyeg okán először a német, majd a magyar nyelv szorult az utcáról a konyhákba, a hetvenes évekre pedig Pozsony szinte teljesen szlovák lett. Mostanában kezdi újra felfedezni régi önmagát, egyre több fiatal ébred rá, hogy többnyelvű családból származik és próbál visszatérni a gyökereihez. JozefTancer ezeket a gyökereket kutatja a régi pozsonyiakkal készült interjúkban és esszékben, amelyekben szociolingvisztikai szempontok alapján elemzi az adatközlők viszonyát az egyes nyelvekhez. A több mint hetven, 1916 és 1933 között született válaszadó mind pozsonyi - ott született vagy oda költözött -, de olyan is akad közöttük, akinek el kellett mennie a fővárosból. Magyarok, szlovákok, németek; katolikusok, protestánsok, zsidók - pressburgerek, akiknek az életére és nyelvhasználatára hatással volt a történelem. A megkérdezettek látszólag arról számolnak be, milyen nyelven beszéltek otthon, az iskolában és az utcán, milyen nyelven írtak és olvastak, hogyan beszélt velük az apjuk, anyjuk, nagyanyjuk, de az elmondottak hátterében kirajzolódik Pressburg-Pozsony- Bratislava története is, Trianontól a szocializmus kezdetéig. Ez a régi Pozsony valóban soknyelvű volt, de úgy, hogy a lakosság többsége csak egy, legfeljebb két nyelven kommunikált folyékonyan, a harmadikat pedig törte. A könyvben ennek illusztris példája Albrecht János zenész házvezetőnője, Rózsika, teljes nevén Rozália Wolfingerová, aki szlovákul egyeden mondatot sem tudott helyesen elmondani, viszont annál bátrabban beszélt. Tükörfordításban olyanokat mondott, hogy „chodte sa dozadku” az álljon hátrébb helyett, vagy éppen a hrach (borsó) és vrah (gyilkos) szavakat cserélte fel. De meg tudta értetni magát, mert akik vele éltek, meg akarták érteni. Valószínűleg ez volt a régi Pozsony titka - ha nem is beszélt mindenki mindhárom nyelven, elfogadta, hogy mások máshogy beszélnek. Sőt mi több, azt is becsülte, ha valaki az ő anyanyelvét törte kerékbe, mert az igyekezetét látta benne. JozefTancer könyve azért tanulságos, mert ezt a szempontot mutatja meg. Azt az egykori Pozsonyt, ahol mindegy volt, melyik nyelven beszél anyanyelvi szinten és melyiken kevésbé jól az ember, mert az volt fontos, hogy megértesse magát. Azt a Pozsonyt és Szlovákiát, ahol az emberek még figyeltek egymásra. Vrabec Mária a szerző a Vasárnap munkatársa JozefTancer: A soknyelvű Pozsony nyomában Lábnyom Kiadó, 2022, 352 oldal
