Új Szó, 2022. október (75. évfolyam, 227-252. szám)

2022-10-27 / 249. szám

www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2022. OKTOBER 27. HÍRESSÉGEK 25 nekem, hanem másoknak is. Megpróbáltam kifacsarni a levá­gott fó levét és betöltöttem egy kis gyógyszeres üvegcsébe. Mon­danom sem kell, két nap múlva megbuggyant, ki kellett dobni.” Viktória^ folytatja az emlékidé­zést: „Mégsem adtam fel. Meg­maradt bennem az illatok erős hatása, és próbáltam megfejteni a titkukat. Akkoriban az összes zsebpénzemet parfümökre köl­töttem: pici mintákat vásároltam a piacon, és amikor már egyedül mehettem az iskolába, mindig benéztem az illatszerboltba is. Egyre jobban vonzottak maguk­hoz az illatok.” Azon gondolkozom, fiatal lány­ként vajon milyen parfümöket vett magának, például, amikor randevúra készült. Viktória arról beszélt, hogy nyolcadikos ko­rában nagyon tetszett neki egy fiú, Imrének hívták, tőle kapott egy pici Salvador Dalí-parfü­­möt. „Szerintem a mai napig van még benne pár csepp. Any­­nyira nagy becsben tartottam, hogy nem használtam el. Néha beleszagolgatok, és úgy érzem, mintha randevúra mennék Im­rével. Ilyen bűvös ereje is lehet az illatnak.” Tudom, miről beszél, mert rend­szeresen járok a Nógrád megyei Mohorára, a Tolnay Klári Em­lékházba, ahol az ott kiállított színházi öltözőasztalán áll a legendás színésznő élete utolsó parfümje, amiből alig hiányzik valami. Ha felkeresem a múze­umot, mindig megszagolgatom, hogy nem szállt-e el az illata. Még ennyi idő után is úgy ér­zem, mintha Klárika átsuhanna a szobán. Létezik illatmemória? — fordulok a kérdéssel Viktória felé. „Igen, van ilyen. Olfaktív memóriának hívom, engem ez elég gyakran el szokott kapni. Előfordult, hogy mentem ha­zafelé a grasse-i kislakásomba, keményen zuhogott az eső, az előszoba beázott és engem meg­csapott pont az az illat, ami a nagymamám kamrájában volt.” Az illat sokat elárul a viselőjéről, ha eltalálja, hogy melyik pasz­­szol hozzá. Ez a legnehezebb. Nálunk még nincs kialakult illatkultúra, de a francia nők például pontosan tudják, hogy mit tegyenek magukra rande­vúra, üzleti tárgyalásra, baráti találkozásra. Ráadásul azt is, hogy mennyit és hová. Nálunk ez még ismeretlen, mert nincsen hagyománya az illatkultúrának- ezt már riportalanyom teszi hozzá. Hát, igen, sóhajtok, évti­zedeken át csak hírből ismertük a világszerte divatos márkákat. Most, hogy már kaphatók ná­lunk is, akinek van rá pénze, kizárólag a legdrágább és/vagy leghíresebb márkákra vadászik. Nyilván ezzel a módszerrel be­hozhatatlan az a különbség, hogy a franciáknál évszázadok óta központi téma a parfüm, ami nem jellemző a mi puska­poros történelmünkre. Érdekes, az amerikaiak márkasznobsága és praktikuma megoldást talált a francia imázs megújítására. A rendszerváltás után nagyné­­ném New York-i „shopjában” a legkülönlegesebb francia illat­szerek fogadtak, amelyeket Pá­rizsban készítettek a leghíresebb cégeknél, de amerikai megrende­lésre, erősítve a karakteren. Más néven is árusították őket, pedig csak abban különböztek az ere­deti francia készítménytől, hogy erősebb-tartósabb lett az illatuk. Nem kellett kétóránként befúj­ni magunkat, hogy illatozzunk. De hát ez lenne az a bizonyos francia sikk! A párizsi nők imád­nak szépítkezni nyilvános helye­ken is: kis rúzs a szájra, púder az orrocskára, parfüm a fül mögé és a dekoltázsba. Vérükben van a hódítás ősi, női mestersége. Itt, ezen a ponton Minya Viktó­riának szegezem a kérdést, hogy végül is hogyan és miért lett par­fümőr, ráadásul abban kétségkí­vül úttörő, hogy a tihanyi leven­dulából nyer inspirációt? „Több mint nyolc éve kezdődött ez a történet: megismertem két ked­ves embert, Évát és Zsoltot, akik felkértek, hogy készítsek nekik levendulás parfümöt. Nyolc éve meglátogattam egy titkos leven­dulás ültetvényt, és amit láttam, teljesen elbűvölt. Mélyen megha­tódtam, hogy engem választot­tak erre a megtisztelő feladatra. Lassan kiderült, hogy nagyon bonyolult olyan illatot alkotni, ami egyszerre hordozza magában az örökség és a tradíció érzetét, ugyanakkor modern is. Arra is rájöttem, hogy milyen nehéz egy tipikusan nyugtató, gyógyító ösz­­szetevőt megváltoztatni, hogy az képviselni tudja azt a különleges rezgést, amit a szent, titkos leven­dulamezőkön éreztem a korábbi látogatásaim során. Az illat szé­pen fejlődött az évek alatt, együtt nőtt velem. Párizsban nincs sok levendula, de véletlenül a laká­som mellett, úgy száz méterre, találni egy kis zöld részt, rajta pár tő levendulával. Két éve, egy szép és rendkívül meleg napon, annak a bokornak az illata valamiért egészen másként érintett meg. Tápláló volt, belülről simogató” - mondja. Két éve történt a sors­fordító pillanat, amely felgyor­sította az eseményeket, amelyek oda vezettek, hogy most az első magyar levendulaparfümről be­szélhetünk, teszi hozzá. Milyen az illata? - kérdezhet­nénk. Szagolgatom a parányi fi­olát: levendula édeskés aromája keveredik a rózsabors fűszeres esszenciájával, amelyet az enyhén gyümölcsös-virágos akkordok, a rózsa és a magnólia követ. A hosz­­szan tartó illatélményt az édes va­nília és karamell, valamint a bár­sonyos szantálfa és ámbra izgal­mas egyvelege koronázza meg. Időközben odabújik anyukája mellé az ötéves lánya, Liliké. Me­lyik a kedvenced ? — kérdezem. „Mindegyik, csak a mama csinál­ja” - közli boldogan, majd oda­súgja a mamának, hogy „men­jünk már, anya, jó?”. Elbúcsúzunk tőlük, de a tihanyi rege folytatódik. Nyárádi Zsolt és felesége, Hollán Éva itt találták meg a boldogságot, kettőjük sze­relme teremtette meg a sokáig fe­ledésbe merült levendulakultuszt a titokzatos tihanyi dombokon. Az alakulóban lévő dinasztiát sem fenyegeti a kihalás veszélye. Lányuk, Nyárádi Natália par­fümőrnek készül, sikerrel, ő is bejutott abba a Grasse Institute of Perfümery nevű nemzetközi parfümőrképző intézetbe, ahová évfolyamonként mindössze ti­zenkét növendéket vesznek fel. Ez az intézmény az, ahol Minya Viktória is tanult. Natália ősz­szel kezdte meg tanulmányait Grasse-ban, és minden vágya, hogy megmutathassa, hogy nem­csak a francia parfümök lehetnek világhírűek, hanem a magyarok is képesek jó illatokat kreálni. És nemcsak a férfiak érhetnek el sikereket az illatmágiában, hanem a nők is. Vadas Zsuzsa Jaro Bekr, a szlovákiai Monk Lezser ruhákban mutatkozik, eléggé flegmának tűnik, a valóságban azon­ban bizarr dolgokra összpontosít. Jaro Bekr táncost és koreográfust barátai az amerikai televíziós filmsorozat flúgos nyomozójához, Monkhoz hasonlít­ják. Főleg a családjá­nak kellett megszok­nia Bekr allűrjeit. ^ vek óta házas Monika E Hilmerová színésznő­vel, közösen nevelik 13 éves lányukat, Zárát és 9 éves fiukat, Leonar­­dót. Bár azt a benyomást kelti, hogy flegma, ennek az ellenkezője igaz. Amikor a gyerekek többszöri fel­szólításra sem engedelmeskednek, bizony alaposan fel tudja emelni a hangját. De szinte senki sem hinné, hogy néhány apróság is kimozdítja a komfortzónájából. Állítólag azért, mert a Szűz jegyében született. „Úgy tartják, hogy a »szüzek« túl­zottan rendszeretők. Lehet, hogy valaki el sem hiszi, mi mindent figyelek. Például nálunk az összes poharat fejjel lefelé kell tárolni. Otthon, ha vécére megyek, min­den alkalommal megigazítom a vécépapírt, úgy hogy a tekercs a fal felé irányuljon. Ennek így kell len­nie, különben nem érzem magam jól a bőrömben. Nem veszekszem, csak megigazítom, és csak utána folytatom azt, amiért oda mentem. Ebben valószínűleg tényleg egy kicsit olyan vagyok, mint Monk” - hasonlítja magát Bekr a jól ismert sorozatszereplőhöz. Felesége, Monika kezdetben boj­­kottálta a lefordított poharakat, de erről már állítólag leszokott. „Soha nem kényszerítettem rá, mint vala­mi őrült embert, hogy fordítsa meg a poharakat. Ha a saját tetszése sze­rint rakta el őket, gyorsan átforgat­tam a poharakat, és az évek során Monika is automatikusan megta­nulta. Nem szokványos, amiket otthon akarok, de nem idegeskedek azért, hogy Monika és a gyerekek nem járnak a kedvemben. Mindent duzzogás nélkül átrendezem, hogy az megfeleljen nekem.” Bizarr szokásai itt nem érnek véget. Jaro a zoknijaira is ügyel, nem teke­ri fel, hanem egyenletesen egymás mellé helyezi őket. „Mint a köny­veket a könyvtárpolcon. Monika egymásba tömi az övéit, de én ezt utálom. Utána, ha zokniért nyúl, olyan mintha sorsolna, de én pon­tosan tudom, melyiket választom. Szóval, nem cserélném el semmire a zoknikönyvtáram” - mondja ne­vetve. A szlovákiai Monk még a hivata­lokban is meglepetést tud okoz­ni. .Amikor bemegyek a bankba, mindig elrendezem az ügyintéző íróasztalán lévő tárgyakat, azokat, amelyek közelebb vannak hozzám. Amíg beszélgetünk, tollakat, kis papírokat, szórólapokat rendezge­tek. Ide-oda tologatom őket, hogy rend legyen, és minden derékszög­ben álljon. így, amikor elhagyom a bankot, az alkalmazottnak gyönyö­rűen rendezett asztalt hagyok hátra. Monika mindig jót nevet ezen, azt katonás rendje lenne a szekrényé­ben?” - tesz fel egy költői kérdést. Harag nincs, ha a gyerekek nem az elképzelései szerint rakják össze a holmijukat, inkább az bosszantja föl, ha gyakran kell nekik elismé­telni valamit, de ők akkor is a saját fejük szerint cselekednek. „Otthon néha morgok és kiabálok. Vala­Ki fog vezetni? (Fotók: MichaI Smrcok, Instagram) hiszem, ez volt a tulajdonságaim egyike, amit először észrevett” - emlékszik vissza Jaro, de nem érzi úgy, hogy terápiára lenne szüksége. Szerinte van valami plusz az ádagon felüli rendezettségben. „Melyik nő­nek nem tetszene, ha egy férfinak hányszor kérek tőlük valamit, nor­mális hangon, decens intenzitással kezdem. De ha már a tizenötödik alkalommal ismédem el, hogy ma­radj csendben, vagy menj aludni, emelkedik a hangerőm” - vallja be. A legnagyobb vita esténként alakul ki, és mindig egy forgatókönyv szerint ismédődik. ,A gyerekek lus­tálkodnak, csak úgy ténferegnek a nappaliban, de abban a pillanatban, amikor azt mondom, hogy ideje le­feküdni, mintha hirtelen bedobtak volna egy vodkát egy energiaitallal. Rohangálni kezdenek a szobák­ban, tele vannak energiával. Zarka mostanában elkezdi rendezgetni a szobáját, és úgy tesz, mintha a kará­csony előtti nagytakarítást végezné. Ilyenkor hihetedenül ideges leszek, majd felrobbanok a dühtől. Beval­lom, néha a kelleténél hevesebben reagálok, de ez attól is függ, hogy fáradt vagyok-e, hogy milyen volt a nap stb. Ä legtöbben ismerjük ezt.” Jaro és Monika is arra törekednek, hogy fiuk nyolckor, a lányuk pedig fél tíz körül már ágyban legyen. „Lefekvés előtt - nem számít, mi­lyen nap volt - együtt töltünk egy kis időt, beszélgetünk, élvezzük egymás társaságát. Ez egy fontos ri­tuálé számunkra” - mondja az apa. Az időnkénti esti huzavona ellené­re Jaro Bekr kiáll amellett, hogy a szülőknek humorral is szemlélniük kellene a gyermekeiket. Ezért is írta meg az Apa feljegyzései alcímmel a Senki nem készít fel erre köny­vet, amelyben egy apa nézetét írja le a gyermeknevelésről. A gyere­keivel átélt eseményeket először biogokban tette közzé. Később ezeket megszerkesztette, kibővítette és könyv formájában is megjelen­tette. A gyerekek természetesnek vették, hogy írok róluk. Munkánk részeként a közösségi oldalakon is aktívak vagyunk, magánéletünk egy részét is bemutatjuk, úgyhogy a gyerekek ezt megszokták” - rea­gál Bekr, az író, aki többet árul el a magánszféráról, mint mások. „Leót ez többé-kevésbé egyáltalán nem érdekli, mert az ő világa még mindig a Lego, Zarka pedig nevet a történeteinken. Bár belépett a pu­bertáskorba, egy kihívásokkal teli időszakba, nem hiszem, hogy olyan dolgokat írnék, amelyek megbánt­ják. Inkább az az érzésem, hogy idősebb korában egy-egy fejezet el­olvasása után boldog lesz, mert így visszatérhet a gyerekkorba.” Bekr gyakran töprengett azon, hogy milyen hatással vannak a gyerekekre a közösségi hálózatok, különösen akkor, ha ő és a fele­sége is aktív résztvevői. „Figyelek arra, hogy gyakran emlékeztessem őket: a friends (barátok) csak egy internetes megnevezés, s még ha kedves emberekkel is találkoznak a közösségi oldalakon, a magánélet határa máshol van, mint az igazi barátoknál, akiket egész életünk­ben ismerünk. Az igazi barátok azok, akikkel valóban találkozunk, évek óta ismerjük őket, nehéz hely­zeteken mentünk keresztül velük, és tudjuk, hogy számíthatunk rá­juk. Szeretném, ha a gyerekeim ezt megjegyeznék.” Bekr ötvenedik születésnapjára ajándékozta meg magát a könyv­vel, de az évfordulót több mint egy hónapos késéssel fogja ünnepelni. „Monika két nagy projektet for­gat, az egyiket Prágában, úgyhogy ingázik. Ezért napoltuk el a bulit. Örülök, hogy eljönnek a jó baráta­im, akik pozitívan befolyásolták az életemet, és akikért hálás vagyok. Többen szétszóródtak a világban, vagy elfoglaltak, de megmelengette a szívemet, hogy szinte mindenki egyből azt mondta, eljön, és velem ünnepel” - zárta gondolatait a tán­cos, koreográfia és legújabban már író is. (Plus7Dní)

Next

/
Oldalképek
Tartalom