Új Szó, 2022. október (75. évfolyam, 227-252. szám)

2022-10-01 / 227. szám

12 SZALON ■ 2022. OKTOBER 1. www.ujszo.com színházi szakembereink, sem színé­szeink nincsenek. Mégis szilárdan bízunk abban, hogy a Magyar Te­rületi Színház munkaközössége ha­­níarosan magas átlagos színvonalat ér el...” - írja Fellegi István a Tűzke­resztség műsorfüzetében, megjelöl­ve a színház legnagyobb problémá­ját: a szakmai bázis hiányát. Az államszociaüsta kulturális ve­zetés konkrétan meghatározta azt a műsorpolitikai szerkezetet, mely­ben színházainak működniük kel­lett: kötelező volt a szovjet (orosz) színművek bemutatása, ajánlott a baráti országok és Csehszlová­kia drámairodalma, a klasszikus művek bemutatását sem tiltották, és persze támogatták a szlovákiai magyar dráma színpadra kerülé­sét, kizárólag az elvárt ideológiai tartalommal. Fellegi megpróbált a kötelezők mellett olyan klasszikus magyar és világirodalmi színpadi szövegeket választani, amelyek esz­tétikailag minőséget képviseltek. Ez a művészeti stratégia részben Lend­­vay Ferenc nevéhez fűződött, aki visszatérő rendezőként, hatékony színészpedagógiai módszereinek köszönhetően, felemelte a bodado­­zó társulatot. Arra azonban sem Lendvay­­nak, sem Műnk Istvánnak vagy a Pozsonyból érkező rendezőknek, illetve a társulatból rendezéssel próbálkozó színészeknek sem volt lehetőségük, bátorságuk vagy tehetségük, hogy kialakítsanak egy bonyolultabb jelzésrendszerre épülő színpadi nyelvet, amelyben a „kettős beszéd” megszülethetett volna. így azonban nehezen eldönt­hető, volt-e valós művészi törekvés arra, hogy az identitást erősítő köz­­művelődési szerepkör betöltésén túl a színház a közösség gondolkodás­­módját is befolyásolja. A színház vezetése, illetve alkotói nem tudtak, nem akartak, vagy nem mertek a „sorok között beszélni”? A Matesz első előadásainak eufórikus sikerük volt. Ez a siker elsősorban az eseménynek szólt, a csehszlovákiai magyar sajtóban megjelent recenziókban nyoma sincs a művészi munka értéke­lésének. Mert ahhoz, hogy egy koncepcionálisan építkező, drama­­turgiailag és formailag megújulni tudó színház létrejöhessen, szükség lett volna olyan alkotókra, akik érettebb, bonyolultabb módon értelmezik a színház feladatát. A vendégrendezők kapacitása pedig jó esetben kimerült abban, hogy egy-egy előadást a lehetőségekhez mérten a legtisztességesebb módon a világra segítettek. A „magvető” és a „kertész” Két alkotót, Műnk Istvánt és Lendvay Ferencet viszont minden­képpen ki kell emelni a vendégren­dezők sorából, mert a komáromi társulatban ők rakták le a szakmai alapokat. Műnk István nemcsak azért fon­tos, mert ő rendezte a Matesz első bemutatóját, a Tűzkeresztséget, hanem mert az első két évadban - ahogy Siposs Jenő fogalmaz egy későbbi írásban - ő volt a „magve­tő” (és az igazgatói szék jogos vá­rományosa Fellegi távozása után). Ráadásul szakmai pályája összeköti a csehszlovákiai magyar színjátszás második világháború előtti és utá­ni időszakát is, tehát a folytonosság szimbóluma. Műnk Nagytopoly községben (ma Románia) született, közép­iskolai tanulmányait félbeszakít­va, 1920 és 1924 között Faragó Ödönnél, Kassán tanult színész­mesterséget, majd Budapesten folytatta színházi tanulmányait. Később szlovák és cseh színházak operettszínésze volt Kassán, Po­zsonyban, Olomoucban, Ceské Budéjovicében, Prágában. A má­sodik világháború alatt részt vett a cseh ellenállásban, évekig rabosko­dott németországi börtönökben, később Terezínben, ahonnan 1945- ben szabadult. A háború után részt vett az Állami Faluszínház megalakításában. A Szlovák Nem­zeti Színház rendezőjeként érkezett Komáromba. Műnk István a színházi lexiko­nok egy részében szlovák nemze­tiségűként szerepel, bár életrajza és szakmai tapasztalatai alapján ez nem ilyen egyértelmű. Különös, hogy a társulat tagjai maguk is szlo­vákként tekintettek rá, a műsorfü­zetekben mindenhol Stefan Műnk­ként szerepel, pedig anyanyelvi szinten beszélt magyarul. Tizenhét előadást rendezett a Mateszban, az első két évadban tulajdonkép­pen mindegyiket. A későbbiekben egészségi okok miatt visszavonult Komáromból, és csak évi egy-két produkció rendezését vállalta. Egyik legfontosabb rendezése az 1959-ben bemutatott Figaró házas­sága volt. Elsősorban azzal a néző­vel, színházlátogatóval számolt, aki először látja a Figaró házasságát, vagyis a nyári szabadtéri előadá­sok közönségével. Ezért szőtte át a színdarabot, jobban mondva egyes jeleneteit régi francia dalokkal. „A »Figaró házassága« - ahogy Műnk István rendezésében a ko­máromi Magyar Területi Színház játssza - sokban meglepetésnek, s egyben felfedezésnek is számít. (...) A színház tapasztalt vendégrende­zője ugyanis Beaumarchais vígjáté­kát látszólag hagyományellenesen értelmezte: a vígjáték öt képét két részbe fogta össze, vagyis az elő­adásnak csak egy szünete van, s az egyes felvonások összekötő kapcsa­ként ófrancia népdalokat használt fel. (...) Helyes Műnk alapvető rendezői elképzelése, hogy a Figaró házasságát népies vígjátéknak állítja be. Helyes a darab színrevitele is — természetesen számba véve a színé­szek és az együttes lehetőségeit. Itt meg kell jegyeznünk, hogy annak számára, aki nem kísérhette rend­szeresen figyelemmel az együttes fejlődését, a Figaró házassága igen örvendetes bizonyítéka annak, hogy az együttes színészi és előadói képessége, művészete határozottan gyarapodtak” - írta Jozef Bobok az Irodalmi Szemlében. Az alapító társulat szakmai felké­szítése Lendvay Ferencnek, a Pécsi Nemzeti Színház rendezőjének ér­deme. Lendvay 1955-től 1958-ig dolgozott a Matesz társulatával, öt előadást rendezett ebben az idő­szakban. Bródy Sándortól A taní­tónő volt az első, a kritika ujjongva fogadta: „A tanítónő bemutatásával a Magyar Területi Színház új állo­másához érkezett. Ezt a fordulatot az a tény idézte elő, hogy a színház Lendvay Ferenc, a Pécsi Nemzeti Színház főrendezője személyében olyan szakemberhez jutott, aki megmutatta, hogyan kell tiszta színpadi helyzeteket kidolgozni, az előadásnak ritmust adni, légkört teremteni, eleven lüktető életet te­remteni a színpadon. (...) Lendvay Ferencnek sikerült a nagy nehézsé­gekkel küzdő, gyakran műkedvelő szintre visszahulló együttest össze­fogni és művészi teljesítményre sar­kallni” - olvasható Egri Viktor Új Szó-beli kritikájában. A tanítónő után Miroslav Stehlík Ketten a ve­remben, majd Heltai Jenő A néma levente című színműve következett. Négyéves megbízatásának búcsú­előadását, az Ármány és szerelmet kettős szereposztásban áhította színre. „A komoly feladatok elé állító Schiller-darab első előadása nem is keltett csalódást. Szemmel látható volt minden egyes színész igyekezete, éreztük, hogy szíwel­­lélekkel tanulták be szerepüket, játékukon látszott a rendező szak­avatott keze munkája (...) Lendvay Ferencnek, a Pécsi Nemzeti Szín­ház főrendezőjének aránylag rövid idő állt a rendelkezésére a darab betanítására s ezalatt szinte csodá­latos eredményt ért el. Erős rende­zői egyénisége szilárdan összetartja az együttest, igyekszik a színészek útján korhű légkört teremteni a színpadon. A színészek munkáján többnyire meglátszott, hogy a ren­dező szinte lépésről lépésre, szóról szóra irányítja őket anélkül, hogy útját állná a kifejezésmódban az egészséges alkotói színészi kezde­ményezésnek” - írja kritikai elem­zésében Gály Iván az Új Szóban. Az eufória lecsengése Az ötvenes évek végén egyre gyakrabban jelent meg a sajtóban a Matesz vezetésével szemben az a vád, hogy kosztümös, avítt klasz­­szikus darabokat választ a kortárs eszmeiséget tükröző színművek helyett: „...elsősorban olyan dara­bokat kell a színháznak játszania, amelyek mindennapi életünk nagy ház vezetőségét. Fellegi István az Irodalmi Szemle hasábjain reagált a kritikára: „Szeretjük és meg is fogad­juk a jószándékú, segítő kritikát. A jószándékú segíteni akarásnak előfel­tétele az igazmondás. És az ilyen kri­tikát nemcsak szeretjük, de kérjük is. De mit tegyünk az olyan kritikával, amely nyilvánvaló valótlanságot hangoztat? Kénytelenek vagyunk szembeállítani a kritikával a való­ságot, hogy azután felvethessük a kérdést, vajon milyen cél vezette a kritikust. (...) két színházi idény tíz bemutatója közül hat mai tárgyú darabot mutattunk be. Az utóbbiak közt három szovjet darabot, ame­lyeknek maiságát - legalábbis felté­telezzük - a kritikák szerzője nem szándékozott kétségbe vonni.” Klimits Lajos dramaturg, drá­maíró visszaemlékezése is Egri Viktor kritikáját erősíti: „Munkám távlati fejlődését tehát elsősorban a színház vezetőségével ellentéteim támadtak, én is türelmeden voltam, jól jött tehát, hogy befejeztem fő­iskolai tanulmányaimat és zsebem­ben a diplomával távozhattam a Csehszlovák Rádió magyar nyelvű adásához, ahol több mint húsz évet töltöttem el.” Fellegi Atyus lerakta ugyan az alapokat, de az égető kérdésekre nem talált megoldást. 1962 febru­árjában Szabó Rezső kádervélemé­nyében a következőket rója fel neki: „Fellegi elvtárs a kezdeti nehézségek leküzdése után nem tudott kellő légkört biztosítani sem a színészek fejlődésének, sem a művészi ve­zetőgárda kialakulásának, sem a kollektíva megszilárdításának, sem pedig annak, hogy a színház körül tömörüljön a fejlődésben lévő cseh­szlovákiai magyar drámairodalom. A színházban állandóak a személyi súrlódások. Állandó ellentétek rob­bantak ki és gyakori volt a kapkodás és a tervszerűdenség.” Dávid Teréz szakmaiadanságot emleget: „És azt is rossz néven vették az állandó ren­dező-problémákkal viaskodó Felle­gitől, hogy szakavatottság nélkül ő maga is rendezni kezdett.” A kezded lendület és tenni akarás nem volt elég ahhoz, hogy egy évtizeden át pályán tartsa a színházat, a missziós jelleg a társa­dalmi változásokkal elhalványult. A Faluszínház magyar tagozatának feloszlása után a Matesz kötelékébe került színészek megbontották az egységes közösséget. Ugyanakkor mintha a szakmai hiányosságok mellett lett volna valami ki nem mondott oka is annak, hogy Fellegi kegyvesztetté vált a kultúrpolitikai berkekben. A Matesz nyugdíjas művészei azt rebesgették, hogy Fel­legi egy alkalommal megjegyzést tett valamelyik felettesére, s ezért a kritikájáért távolították el, sőt me­nekülnie kellett a városból. Fellegi István igazgatóként nem érte meg a tizedik jubileumot, 1962. július 31-ei hatállyal nyugdíjazták. A városi legendák szerint egyik napról a másikra, egy kis motorbi­ciklin hagyta el a várost, a kertek alatt „menekült el”. A Matesz ala­pító igazgatója Pozsonypüspökiben telepedett le, és 1975-ben bekövet­kezett haláláig nem tette be többé a lábát a Magyar Területi Színházba. Pedig épp nyugdíjazásának évében, a Matesz megalakulásának 10. év­fordulóján tértek vissza Komárom­ba az első végzett színészek a pozso­nyi főiskoláról. Varga Emese Részlet a szerző Száz év színházi magány című kéziratából Tájolni indul a társulat igazságait, korunk eszméit híven tolmácsolják” - írja Egri Viktor, aki ezt az észrevételét további írásaiban is megerősítette: „Kívá­natos volna, ha (Területi Színhá­zunk) további műsorpolitikájában a maiságra, a szocialista drámára fektetné a hangsúlyt és nem erő­szakolná a kosztümös komédiákat olcsó papírfiguráival...” Azt, hogy Egri Viktor sorozatos támadása Fellegi eltávolításának és lejáratásának része volt-e, nem tudjuk. Az biztos, hogy az ötvenes évek végére eltűnt az indulást kí­sérő eufórikus hangnem, és egyre több szakmai támadás érte a szín­a hazai írókkal való együttmű­ködésben véltem megtalálni. Új darabok létrehozásában szerettem volna együttműködni. A helyszí­nen azonban kiderült, hogy az én elképzelésem naiv, nem reális, a színház vezetőségének más volt a véleménye. Nem zárkóztak ugyan el új szerzők bemutatásától sem, de műsorpolitikájukat elsősorban jól bevált, kész darabokra építették. Olyan darabokra, melyek már más színházakban sikert arattak. Tehát lényegében Komáromban olyan munka várt rám, amit minden nehézség nélkül meg tudott oldani egy jól képzett irodalmi titkár. Ezért Vasárnap-előzetes: Demokráciában még nem volt éhínség Hónapok óta min­denkit a folya­matos áremelések foglalkoztatnak legjobban. Renge­teg féligazság, összeesküvés-elmélet és rémhír kering, az emberek attól félnek, hogy télen megfagyunk, éhen halunk, és sokan azt hiszik, a mostani válságot kizárólag az Oroszország elleni uniós szankci­ók okozták. Horváth Mihállyal, a Szlovák Nemzeti Bank vezető közgazdászával arról beszélget­tünk, mennyire súlyos a helyzet és milyenek a kilátások. Nagyon impozáns a szakmai életrajza, a Comenius Egyetem elvégzése után tanult Nagy-Bri­­tanniában a Yorki Egyetemen, nagydoktori fokozatot szerzett a St. Andrews Egyetemen, és öt (Fotó: Somogyi Tibor) évig kutatott az Oxfordi Egyete­men. Közben két szlovák pénz­ügyminiszter tanácsadója és kü­lönböző pénzügyi szakmai szer­vezetek tagja volt, oktatott a Yor­ki Egyetemen, 2020 óta pedig a szlovák jegybank vezető közgaz­dásza. Honnan indult és hogyan sikerült idáig eljutnia? Dunaszerdahelyen születtem, édesanyám bérelszámoló volt, édesapám egy építkezési cégnél ké­szített költségvetéseket. Az ő ösz­tönzésük is kellett ahhoz, hogy mindig egy fokkal feljebb tudjak lépni, na meg sok munka és egy nagy adag szerencse. 1995-ben si­került kijutnom Amerikába nyári egyetemre, ahol egy teljesen más­fajta gondolkodásmódot ismertem meg. Már a tanulmányaim idején elkezdtem dolgozni, és megta­pasztaltam azt is, mekkora a rés az oktatás és a gyakorlat között, hogy nálunk nem igazán azt tanítják, ami a közgazdasági elemzésekhez szükséges. Ekkor döntöttem el, hogy többet akarok tanulni, ezért felvételiztem a Yorki Egyetemre. Felvettek, és innen kezdve egy egészen más világ nyílt ki előttem. Más volt a környezet, a tanár-di­ák kapcsolat, nemcsak életre szóló barátokat szereztem, hanem azt a hozzáállást is elsajátítottam, hogy mindig többre kell törekedni. Ezért pályáztam meg az oxfordi kutatói állást is, és ott kristályosodott ki bennem, hogy a gazdasági elemzé­sek készítése lesz a szakterületem. Most pedig ön készíti a Szlo­vák Nemzeti Bank előrejelzéseit. Egy harmincfős elemző csapat vezetője vagyok, nemcsak a szlo­vák gazdasággal, hanem az euró­­övezettel is mi foglalkozunk, mi készítjük fel a bank elnökét az Európai Központi Bank kormány­zótanácsának üléseire. Minden gazdasági szakember azt mondja, hogy nagyon nehéz idők jönnek. Az ádagember szá­mára ez mit fog jelenteni? További áremeléseket, magas energiaárakat, elvétve gyárbezárá­sokat, nagy bizonytalanságot. Min­dennek ellenére a munkanélküli­ség meredek emelkedésére nem kell számítani, mert bizonyos ága­zatokban munkaerőhiány van, és öregszik is a társadalom. Vrabec Mária A folytatásban választ kapnak például arra is, hogy: Mekko­ra áremelkedés vár még ránk? Milyen mértékű inflációra szá­mítanak? Mit tartana ideális intézkedésnek a szakember? Mi okozza leginkább az inflációt? Szakmai számítások alapján meddig növekedhet az infláció, mikor következik be a forduló­pont? A magyarországi közmé­diában folyton azt hallani, hogy a válságért és az árak emelkedé­séért az Oroszország elleni uni­ós szankciók okolhatók, békét kell kötni, és helyreáll a világ rendje. Ilyen egyszerű ez? Miért a posztszocialista, közülük is a balti országokban a legmaga­sabb most az infláció? Meddig tarthat ez az árvágta? Lehet az előző válságokból bármilyen tanulságot levonni? Akinek van még Szlovákiában megtakarí­tott pénze, annak mit tanácsol­na, mibe fektesse? Akinek pedig egyre kevesebb a pénze, az min spórolhat? A teljes interjút elolvashatják a Vasárnap már keddtől, október 4-étől kapható számában.

Next

/
Oldalképek
Tartalom