Új Szó, 2022. szeptember (75. évfolyam, 203-226. szám)

2022-09-17 / 215. szám

6 I SZOMBATI VENDÉG 2022. szeptember 17. | www.ujszo.com Marad a konzervatív értékek híve Koncz Gábor: „Elmondom, mi fáj. Mire rájön az ember a megoldásra, hogy miképpen kell élni, nem marad rá ideje" „Bár a becsület manapság nem divat, én becsületesen éltem..." (Somogyi Tibor felvétele) SZABÓ G. LÁSZLÓ Rövidnadrágos kora óta érzi magát elhivatott színésznek Koncz Gábor. Azóta, hogy tizenkét évesen elszavalta a Nemzeti dalt. Később ez lett az ars poeticája, és negyed­századon át ezzel állt ki már­cius 15-én. Nemzeti érzelmeit ma sem titkolja. Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Nincs még egy élő, magyar szí­nész, aki több filmben játszott volna, mint ő. A hatvanas évek első felében állt először kamera előtt, s azóta há­romszázötven játék- és tévéfilm sze­replője volt. Gyári munkásoktól fog­va kosztümös kalandfilmek hősein át szilaj parasztemberekig sok mindent játszott. Belmondo helyett került be a Zola regénye nyomán készült Ger­­minalba. Két amerikai produkció­ban is láthattuk: a Vörös zsaruban és a Raszputyinban. A Fábián Bálint találkozása Istennel című filmben nyújtott alakítását Újdelhiben díjaz­ták. Mindig férfias férfinak tartotta magát, aki adja is, kapja is a pofono­kat. Nem hajlong és nem alkuszik, mondja. Továbbra is a konzervatív értékek híve. Téglafallal körbevett gödi házá­ba Kata, a felesége enged be. Csi­nos nő, filmvászonra illő. Férjével egy körasztal mellett, magas támlá­jú, faragott székben ülünk egymás­sal szemben. „Én terveztem a házat” -jegyzi meg büszkén Koncz Gábor a fényes kupola alatt. Pillanatonként az Egri csillagok díszletében érzem magam, talán azért is, mert hol a film rendezőjét, Várkonyi Zoltánt, hol a történet egyik hősét, Dobó Istvánt hozza szóba. Utóbbit a szlovákokkal forgatott A hentessegéd kapcsán. Szerette a filmet? - kérdezem tőle, de még mielőtt válaszolna, erélyesen figyelmeztet: „Tegezz, mert ha nem, elzavarlak!” Meg is ismétlem gyorsan a feltett kérdést. Kedves Gábor, szeretted Zoro Záhon rendezését? Nagyon. Nekem való szerep volt. Emlékszem, fújtak a szlovákok, mert ez olyan volt, mintha nálunk Dobó Istvánt szlovák színész játszotta vol­na. Elsőként mindig ugyanaz a kép villan be rólad a filmből. Fél disz­nót cipelsz a válladon. Hát hogyne! Vadász vagyok. Jól tudok zsigerelni. Már a Száll a kakukk fészkére McMurphyjeként is legyűrhetetlen erővel voltál jelen az 1977-es víg­színházi előadásban. Féltünk, hogy a film majd üti az előadást. Szerencsére nem ez történt. Nagyon szerette a közönség. Kapás Dezső rendezte az előadást, Várkonyi Zoltán ügyelte. Bent volt majdnem minden próbán. Jött a társalgóban, hogy Matyó - mert így hívott, taná­rom volt, rendezőm, igazgatóm -, itt ez a darab, mondta, én rendezném, de megyek Kubába egy hónapra, Dezsőnek adom. Olvasd el, McMur­­phy leszel. Tetszett nagyon a dolog. A premieren már ő is ott volt. Tom­boló sikerrel ment a darab. Én aztán Kassán rendeztem meg. Ott is imád­ta a közönség. Hetvenötször ment. A szlovákok hívtak el vadászni, mert megszerettek. Várkonyi halála után miért szer­ződtél el a Vígszínházból? Valami megváltozott körülötted? Jött egy telefon Adám Ottótól, a Madách Színház igazgatójától. A mi osztályunknak ketten tanították a mesterséget. Ádám Ottótól gon­dolkodni lehetett megtanulni, Vár­­konyitól pedig azt, hogy nem lehet lazítani, megúszni, bele kell menni. Vagyis a profizmust. Amíg a szín­padon vagy, azt csinálok veled, amit akarok, mondta. És azután, hogy... ... várjál! Mindjárt! Tedd el a kér­dést! Elment a Várkonyi, Adám Ottó azonnal hívott, hogy meghalt a sze­retett főnököd, szerződj át hozzám! Fél óra múlva ott vagyok, mondtam. Benyitottam a nagy tölgyfaajtón az igazgatói szobába, és anélkül, hogy köszöntünk volna egymásnak, le­ültetett, és elém tette a Salemi bo­szorkányok példányát Proctorral, a főszereppel. Sulyok Mária volt a né­ger cselédem. Ken Kesey után Arthur Miller... ... várj egy kicsit, csöngettek. Ka­tám, menjél, drágám! Jöttek az őrzési díjért. Egyébként nagyon szar a hely­zet. Négy éve operált meg a legjobb sebész, Amerikában közvetítik, ha műt, különszobám volt a kórházban, mégis zsibbad a lábam. Azért ez a bot, amit szorongatsz? Ez nem bot! Fokos. A színpadra is ezzel megyek ki. Megbocsátja a kö­zönség. Ezzel fát vágni is lehet, meg ölni is. Még valami... Neki elég, ha tizenötmillió­ból csaktizennégymillió­­an szeretik, mondja. A maradék egymillióval nem foglalkozik. Búcsúzóul Széchenyit idézi: „Nehéz jó magyarnak lenni, de nem lehetetlen." Ezzel enged el. Szabadúszó is voltál jó darabig. Amikor meghalt Adám Ottó. Csur­­ka Pista meg Dörner György hívtak aztán, hogy szerződjek az Újszín­házba. Boldogan mentem. Ahol pri­oritást élvez a nemzeti érzés, oda én boldogan megyek. Ebben a korban méltóságteljesen megöregedni nagy feladat. Nehéz? Nehéz. Biológiailag. Tudtam, hogy lőni fognak rám, amikor az Újszín­házhoz szerződtem. De ami nem ke­rül küzdelembe, az értéktelen. Nem mondom, hogy ennek a liberális csa­patnak nincs helye a nagy, színes po­litikai palettán, mert helye van. De semmi esetre sem a középpontban. Sosem rejtetted véka alá a véle­ményedet. Most rejteném, nyolcvannégy éve­sen? Nézd meg azt a fotót, amit kiké­szítettem. Akkor még topon voltam. Bejártam az állatkertbe, haverom volt az igazgató. Mindig szólt, ha kis pu­ma, gepárd vagy oroszlán született. Mentünk a kislányommal megsimo­gatni. Az állat tizenöt-húsz év múl­va is emlékezik a szagodra. Nem fe­lejti el. És nem bánt. Ott az a nagy oroszlán a képen. Fogadtunk Tordy Gézával, hogy ahhoz is bemegyek. Nem féltem. „Jaj, tudtam, hogy hülye vagy!” - mondta Géza. Én meg azt mondom, még min­dig remek formában vagy. Nem az számít, hogy jól nézek ki. Zsibbad a lábam. Valamelyik nap nem ébredek majd fel. Ilyen ez a nyolcvannégy év. Három barátomat temettem el mostanában. Mindegyik­nek elmondtam Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című gyönyörű versét, legalább azt vigyék magukkal. Előre küldtem őket, hogy csináljanak ne­kem helyet. De azért ne siess! Élvezd még az életet! Te meg edd már azt a rétest! Nem tudok egyszerre enni is, tár­salogni is. Akkor majd én hosszasan beszélek. Igen, rengeteget játszottam. Győzte­seket meg veszteseket. De volt egy csomó negatív szerepem is. Dolgoz­tam Fábrival, Jancsóval, Zsurzs Évá­val. Amikor A névtelen vár fogatá­­sára készültünk, körbejártuk fél Eu­rópát, hogy találjunk egy megfelelő várat. Rengeteget utaztunk. Aztán odajött hozzánk valaki, hogy maguk összevissza keresgélnek, közben itt van Cervená Lhota. Nagyon szép hely. Csodálatosan éreztük magun­kat. Akkor kezdtem nagyon becsülni a cseheket. Gyönyörűen felújították a váraikat, kastélyaikat. Betakarták a villanyvezetékeket, hogy ne lát­­szódjon a civilizáció. Minden a föld alatt megy. A kurva anyját, mond­tam, ezek nagyon tudnak. A vár ud­varán azt mondja Zsurzs Éva, hogy rendezzék be a szobákat korabeli bú­torokkal. Benyitunk az első szobá­ba, és minden korabeli bútorral volt tele. Bámultunk mindannyian. Sze­gény Pap Vera! Marie-t játszotta. Én búcsúztattam őt a Vígszínházban. Az Úri muriban is együtt játszottunk, ő volt a kis mezítlábas cselédem. Filmszerepeidnek köszönhetően csupa csinos színésznővel álltái ka­mera előtt. Soha, egyetlen percre sem szédültél el mellettük? Nem kellett udvarolnom senkinek. Tordai Teri mondta nemrég, hogy Gá­bor, téged mindig körülrajongtak a nők. igen. Én csak annyit kérdeztem este, hogy ráérsz? Akkor menjünk! Nem tettem fel mellékmondatokat. Ha nem jött, maradt. Jött más. A ma­gánéletemről ennyit. Az a rengeteg acélkés miért ke­rült fel a falra? Itt mindennek megvan a helye. Semmi sem öncélúan van kirakva. Minden kés premierajándék. Vadász­ni járok, most is megyek majd. Ne­kem nem tudnak mást venni a kollé­gák, mert nem iszom. Sok rossz példa van előttem. Már főiskolás korom­ban elhatároztam, hogy nem fogok inni. Nagyon jó barátom a minisz­terelnök, Orbán Viktor. Azt mondta, becsüli bennem, hogy úgy őriztem meg a népszerűségemet, hogy soha nem csináltam balhét. Bár a becsület manapság nem divat, én becsületesen éltem. Vannak még emberek, akik­nek ez fontos. Közéjük tartozom én is. Tudom, hogy egy idő múlva kama­tozik. Rólam soha nem fogjátok azt olvasni, hogy III/III-as ügynök vol­tam, vagy részegen elütöttem vala­kit. Ma azok kerülnek címlapra, akik kábítószeren élnek. Ok a híresek. És erről csinálnak filmet. Ez szégyen. Ezt nagyon nem szeretem. Semmit sem utálok jobban, mint a celebeket. Profilból fotóztatják magukat - ter­hesen. Az intim dolog. Apám bolyon­gott az udvaron, amikor én születtem. Egyik kerítéstől ment a másikig egé­szen addig, mig fel nem visítottam. Akkor bement a házba, és az előre kikészített kupicáját, amit elhoztam, ott van, ni, bedöntötte. Apás szülés! Hát milyen világ ez?! Mondom ezt én, aki megjártam a hadak útját, de sosem voltam közönséges. Egy szép, de már idős kolléganőm mondta va­lamelyik nap, hogy tudod, azt becsü­löm benned, hogy soha, sehol, egyet­len társaságban sem tettél megjegy­zést a múltunkra. Ezek meg, a híres celebek, kitálalnak egy történetet, és a végén kiderül, hogy harminc év­vel ezelőttről szedték elő. Aztán vagy igaz, vagy nem. Gyerekkori emléke nincs az illetőnek, mert nem volt sem Áts Feri, sem Nemecsek. Sokat dohogsz mostanában? Én most neked dohogtam. Nem mindennap ülnek itt velem szemben. És holnap? Mivel töltőd a napot? Őszibarackért megyünk a felesé­gemmel az Alföldre. Egy másik hely­re pedig majd besztercei szilváért. Csodálatos befőtt lesz belőle. Sze­retnek az emberek. Felhívnak, hogy adni szeretnének valamit. Ideszól a termelő, hogy művész úr... mondom, tegezz engem, hiszen egy fajtához tartozunk! Mondja, hogy meg akar ajándékozni valamivel, csak el kel­lene menni érte. Hát így! Aki engem szeret, az tüzbe menne értem. De tu­dod, mi fáj? Mire rájön az ember a megoldásra, hogy miképpen kell élni, nem marad rá ideje. A szerző a Vasárnap munkatársa A segéd című szlovák filmben is lenyűgöző alakítást nyújtott (Képarchívum)

Next

/
Oldalképek
Tartalom