Új Szó, 2022. szeptember (75. évfolyam, 203-226. szám)

2022-09-14 / 213. szám

8 I KULTÚRA 2022. szeptember 14. | www.ujszo.com Gazdára találtak az idei Emmy-díjak JUHÁSZ KATALIN Az Utódlás című módiadi­­nasztia-drámasorozat és a Ted Lasso című focivíg­­játék-sorozat kapta meg az Emmy-díj-ótadó fő trófeáit a hátfőn este Hollywoodban megrendezett gálán. Ez egy­általán nem meglepő, mi­vel mindkét sorozat tavaly is több díjat söpört be. Az HBO csatorna Utódlás (Suc­cession) című produkciója, amely több kritikus szerint Shakespeare ki­rálydrámáinak modern kori változa­ta, négy díjat gyűjtött össze az ame­rikai televíziós akadémia díjátadó gáláján, köztük a legjobb drámasoro­zat díját, amit 2020-ban egyszer már megkapott. A sorozat a dúsgazdag, intrikus Roy család tagjainak hatalo­mért folyó versenyfutását meséli el. Az Apple Tv+ Ted Lasso című pro­dukciója a tavalyi győzelmét meg­ismételve másodszor is elnyerte a legjobb vígjátéksorozat trófeáját. A brit klubban dolgozó botcsinál­ta amerikai fociedzőről szóló tör­ténet sztárjai, Jason Sudeikis és Brett Goldstein szintén másod­szor kapt§k meg a legjobb vígjá­téksorozatban játszó színész és férfi mellékszereplő Emmy-díját. Az Emmy-díjakról az amerikai te­levíziós akadémia több mint 25 ezer tagjának szavazatai döntöttek. Li Dzsung Dzse, a Squid Game főszereplője történelmet írt (Fotó: TASR/AP) Az Utódlást jelölték a díjra a legtöbb, 25 kategóriában, a Ted Lasso és A Fehér Lótusz 20-20, a Hacks 17, a Gyilkos a házban 17, az Eufória 16 jelölést kapott. Az Eufória főszerepét alakító Zendaya a drámasorozatok legjobb színésznőjének díját vehette át - ő az első színes bőrű díjazott, és a ma­ga 26 évével az eddigi legfiatalabb is, azaz rögtön két rekordot döntött meg. A Hacksban játszó Jena Smart a vígjátéksorozatok legjobb színész­nőjének díját vihette haza. Koráb­ban egyébként mindketten kaptak már Emmyt az alakításukért. A dél-koreai Li Dzsung Dzse a Netflixen tavaly szeptemberben bemutatott Squid Game (Nyerd meg az életed) című thrillersorozat főszereplőjeként vehette át a dráma­­sorozatok legjobb férfi színészének díját. O is történelmet írt hétfő éj­jel, hiszen az Emmy-díj 74 éves tör­ténetében először kapta meg ázsiai színész ezt az elismerést. A Squid Game a Netflix streamingszolgál­­tató eddigi legsikeresebb miniso­rozata, az előfizetők összesen 1,65 milliárd órát töltöttek a nézésével az első hónapban. A dél-koreai sorozat ezzel alaposan lekörözte a második helyezett, 625 millió órányi meg­tekintéssel büszkélkedő Bridgerton családot, a Netflix másik tavalyi fa­­voritját. Nem meglepő, hogy mind­két sorozatnak megrendelték a kö­vetkező szériáját. A díjátadó gálán A Fehér Lótusz című HBO-széria tíz díjat kapott, köztük a legjobb limitált epizódszá­mú sorozat elismerését, és két színé­szi díjat, amit Jennifer Coolidge-nek, valamint Murray Bartlettnek ítéltek oda. A Watch Out for the Big Grrrls című realitysorozatban szereplő éne­kes sztár Lizzo Emmy-díját megkö­szönve arról beszélt, hogy kislány­ként mindig arra vágyott, hogy a té­vében láthasson „valakit, aki olyan kövér, mint én, fekete, mint én, szép, mint én”. Hozzátette: „Visszame­gyek, és elmondom az akkori Liz­­zónak, hogy te leszel az”. Sheryl Lee Ralph az Endangered Species című szám egy részletét éne­kelve vette át az Abbott Elementary című, philadelphiai iskolában játszó­dó vígjátéksorozattal elnyert legjobb női mellékszereplő díjat, amit a kö­zönség állva tapsolt meg. Az este díjazottjai között ott volt még a veterán amerikai színész Mi­chael Keaton is, aki a Dopesick című limitált epizódszámú sorozat kisvá­rosi doktorát alakította. A limitált sorozatok legjobb színésznőjének díját pedig idén Amanda Seyfried kapta meg A kibukott című produk­cióban nyújtott játékáért. Az amerikai televíziós akadémia Emmy-díjaira az utóbbi években Európában is jobban odafigyelnek, mivel a streamingszolgáltatók előre­törésének köszönhetően az öreg kon­tinens tévénézői a korábbinál sokkal egyszerűbben hozzáférnek az ameri­kai tartalmakhoz. Laurie Anderson, a jó boszorkány Elhunyt Jean-Luc Godard francia filmrendező i-Középen Rubin Kodheli, Dennis Russell Davies és Laurie Anderson (Juhász Katalin felvétele) Tegnap 91 éves korában meghalt Jean-Luc Godard Oscar-díjas filmrendező, a francia új hullám egyik leg­jelentősebb alakja. Godard nevéhez olyan filmtörté­neti remekművek kötődnek, mint a Kifulladásig, a Bolond Pierrot vagy A megvetés. Óriási hatása volt - és maradt - a fiatal filmmű­vészekre. A Sorbonne etnológia szaká­ra járt, a diáknegyed filmklub­jában ismerkedett meg Francois Truffaut-val és Jean Rouch fil­mes-antropológussal, a cinéma vérité elméletének egyik megfo­galmazójával. Godard 26 évesen már a legjelentősebb francia film­­kritikusok között volt, őt azonban jobban izgatta a filmkészítés. Kez­detben erre úgy teremtette elő a pénzt, hogy egy gátépítésen vál­lalt munkát. Első filmje 1959-ben került a mozikba: a Jean-Paul Belmon­do és Jean Seberg főszereplésé-Jean-Luc Godard (1930-2022) vei készült Kifulladásig azonnal hatalmas feltűnést keltett. A rög­tönzésszerű, eredeti technikával leforgatott filmhez nem készült forgatókönyv, Godard egyik nap­ról a másikra írta a vázlatos dia­lógusokat. Hollywoodból is megkeresték, hogy rendezze meg a Bonnie és Clyde című filmet, ő azonban ne­met mondott. Ezekben az évek­ben készült filmjei (Made in USA, Két-három dolog, amit tudok róla) általános kiábrándultságot jelez­nek, A kínai lány (1967) pedig már nyilvánvalóvá tette vonzódását a baloldali eszmékhez. 1968-ban aktívan részt vett a párizsi diák­lázadásokban, filmjeit már „nem a show, hanem a harc részének” nevezte, és hidegen hagyta, tetsze­nek-e azok a közönségnek. Godard 1995-ben Locarnóban életműdíjat kapott, 2007-ben az Európai Filmakadémia életműdí­ját, 2011-ben pedig az amerikai filmakadémia az Oscar-életműdí­­jat ítélte neki. (MTI, k) (TASR-felvétel) Tudjuk, hogy vannak rossz és jó boszorkányok. Utóbbi­ak alaposan fejbe kólintanak minket, felkavarják a lelkün­ket, kibillentenek a kom­fortzónánkból, de mindezt örömmel fogadjuk tőlük, hi­szen jót tesznek velünk. Laurie Andersonnak talán tetszene ez a meghatározás, de azt hiszem, nem tudnák megszólalni, ha négyszem­közt találnám magam vele. A pozsonyi Viva Musical feszti­vál zárókoncertje idén a szokásos­nál is emlékezetesebbre sikeredett, hiszen a szervezők elhozták nekünk New Yorkból Laurie Andersont, ezt a besorolhatatlan csodalényt, aki hosszú pályafutása alatt volt már alternatív performer, vizuális mű­vész, kísérletező kortárs zeneszerző, sőt popsztár is volt ő egy időben, a nyolcvanas években - én is akkor fedeztem fel magamnak. Zenei lá­tóköröm tágítása mellett abban is komoly érdemei vannak, hogy fel­fedeztem néhány elvontabb társmű­vészeti stílust, szóval többszörösen is hálás vagyok neki. Laurie Anderson 75 éves, túl van már a fénykorán, de ma is aktív. Egyik legújabb művével, az Ame­­liával érkezett Pozsonyba, a brünni filharmonikusok kíséretében, aki­ket régi harcostársa, Dennis Rus­sell Davies vezényelt. Rubin Kod­heli csellistával érkezett, aki ugyan nem igazán emelkedett ki a zenekar­ból ezen a koncerten, de ha Laurie őt választotta, akkor annak nyilván komoly oka volt. Az Amelia egy enyhén avantgárd, inkább közönségbarát eszközökkel operáló szimfonikus költemény. Amelia Earhartnak állít emléket, aki első nőként repülte át az Atlan­ti-óceánt 1932-ban. Öt évvel később körül akarta repülni a Földet, és majdnem sikerült is neki. Az utolsó szakaszban azonban gépe nyom nél­kül eltűnt a radarról, sosem találták meg. A mű szövegét Amelia Earhart fedélzeti naplóiból és férjének írt távirataiból állította össze a szerző, saját gondolatait is beleszőve. Tu­lajdonképpen egy hosszú vers szü­letett, amelyet megzenésített, azaz itt a szöveg talán fontosabb, mint a zene. Nem egy dokumentarista szö­vegkönyvet akart írni, hanem azt próbálta megérteni, mi késztethe­tett egy nőt arra, hogy megpróbálja körberepülni a bolygót. A mű koráb­bi verzióját 2000-ben mutatták be a New York-i Carnegie Hallban, a friss változat új részeket tartalmaz, és Laurie Anderson elektromos he­gedűn is játszik benne. Hangjával pedig szinte festi a dallamokat, ami­kor suttog, énekel, kántál, vagy csak szöveget mond. így lesz egy fedél­zeti naplóból költészet. Ez a darab, amelynek részletei el­érhetőek a YouTube-on is, alig több mint félórás, nem ad ki egy önál­ló koncertprogramot, ezért kel­lett hozzá két további mű. Az első részben egy cseh zeneszerző, Pavel Hass (1899-1944) Studie című mű­vét játszotta a zenekar, majd Phillip Glass 3. szimfóniáját, amely egyi­ke az amerikai mester legemészt­­hetőbb darabjainak, de azért kellő mennyiségben tartalmazza a Glass­­ra jellemző minimalista és repeti­­tív zenei megoldásokat. Ezeket a „kapcsolt árucikkeket” a pozsonyi publikum illedelmesen megtapsol­ta, bár a Glass-mű sokaknak okozott katarzist, mint később megtudtam. De persze nem volt kétséges, hogy Laurie Anderson miatt telt meg szí­nültig a Szlovák Rádió nagy kon­certterme. Ezen a különleges vasárnap estén úgy érezhettük magunkat, mintha Pozsony benne lenne a nemzetközi zenei vérkeringésben. Persze tud­juk, hogy ez nincs így, de olyan jó volt azt hinni... (juk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom