Új Szó, 2022. augusztus (75. évfolyam, 177-202. szám)
2022-08-06 / 182. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2022. AUGUSZTUS 6. 13 Ék aranymintás /% ____ pohárba egy lj r W púpozott ka/% M nál kávét és JL m. M J három kanál cukrot teszek. A homlokomat a narancssárga konyhabútor felső szekrényéhez támasztva várom, hogy felforrjon a. víz, közben a szagelszívón keresztül azt hallgatom, ahogy a szomszédban Zsuzsa nénit nagyon szereti egy idegen férfi. Azt, hogy Zsuzsa, tizenhétszer ismédi meg, a vékony falra felfúrt szekrénysor szégyenlősen beleremeg a vallomásba. A vízforraló fütyülni kezd, leforrázom a kávét, pontosan tízszer megkeverem, majd a mustárospoharat a tetejéig felengedem a csap alatt hideg vízzel, hogy apu rögtön ihassa is a zaccost. Apu és anyu a konyhában ül. Apu lassan és mélyen szívja a puhadobozos Marsot, nagyokat kortyol a szivárványhabos kávéból. Anyu piros Petrát szív. A Petra keménydobozos. Anyu egyébként mindig ideges, miközben cigizik. Azt, hogy láncdohányos, aputól tudom, egyik szálat a másik után szívja el, miközben vagy a konyha falát, vagy aput bámulja. Milyen szép vékony lett ez a gyerek, mondja apu, én háttal állva is elpirulok és azt érzem, hogy a hasam még nyolc hét után se elég lapos. Biztosan tetszeni akar valakinek, azért nem eszik, válaszolja anyu, vannak férfiak, akik a gebéket szeretik, teszi hozzá, most is apura néz, egyenesen az arcába fiíjja a cigifüstöt. Apu feláll, a sportrovattal a kezében a vécére megy. Anyu megeszi az utolsó konyakosmeggyet is a dobozból, a ragacsos töltelék kibuggyan a szája szélén, lenyalja. Vastag, rezgős karjaival az asztalba kapaszkodik, fújtat, ahogy kiegyenesedik, majd egy szál cigivel a kezében csoszogva kimegy a balkonra és újra rágyújt. Az ebédem maradékát a kukába öntöm. Betemetem krumplihéjjal, hogy senki se lássa, egy falatot sem ettem, közben mohón beszívom a csoki és a cigi finom illatát. A strandtáskámba bepakolom a plédet, a törölközőt és a napolajat. Ez utóbbit persze nem fogom használni, hiába figyelmeztet rá Bartalos Tóth Iveta Huszonhárom anyu. Mióta rájöttem arra, hogy a világos bőrűek mindig kövérebbnek látszanak, mint a napbarnítottak, naponta egy órát süttetem magam a panel tetején. A napolajból mindig belenyomok egy tenyérnyit a mosdó lefolyójába, hogy azt higgyék, használom. Az új türkizkék fürdőruhát anyuval vettük a butiksoron az ázsiainál. Másnap visszavittem és kicseréltem egy mérettel kisebbre, men tudtam, csak akkor mehetek ki újra a strandra, ha végre ledobom magamról ezt az undorító fókahájat, amely a testemet borítja és beleférek egy S-es fürdőruhába. Most végre beleférek, bár a tükör előtt megfogadom, hogy minden este lefekvés előtt csinálok ötven felülést. A pincében elszívok egy szálat a Petrából, a cigi füstje eltelít, és bár szomjas is vagyok a negyven fokban, de nem iszom, mert a rossz genetikám miatt minden falat vagy korty rögtön meglátszik rajtam, akárcsak az anyun. Nekem persze van akaratom, nem úgy, mint neki. A cigi se reszket a kezemben, a konyakosmeggyet is kihányom, ha belém tuszkolja a vasárnapi ebéd után. Apu felajánlotta, hogy kivisz kocsival a strandra, de inkább gyalogolok. A tarkómat égeti a nap, a töltés melletti fasor hullámzik, ahogy ránézek. A biciklitároló oldalához hanyagul odatámasztott járgányok fék- és váltócsápjaikkal összekapaszkodva tartják meg egymást. A levegőben a termálvíz záptojásszaga keveredik a goffi édes illatával. A büfé előtti asztalnál egy kisfiú mohón falja az édességet, a ráfújt tejszínhab fehér lávaként csorog végig az álián. Nagyokat nyelek, ahogy elhaladok mellette. Nem messze a medencétől a fűzfa alatt találok szabad helyet. A plédet leterítem, ráülök, majd amikor senki se néz felém, levetem a fekete pólóruhámat. Roli, az úszómester, piros úszónadrágban ül a medence partján egy kempingszéken. Körülötte haverok, a medence mellett elvonuló csajokat pontozzák. Ha felállók, engem is fognak pont úgy, ahogy a biziosztás napján. Négypontos a kis húsos, mondta akkor az egyik, Roli hangosan nevetni kezdett, kis húsos, ismételte röhögve, egy pillanatra a szemembe nézett, aztán elfordult és elhallgatott. Lassan felállók, a hasamat próbálom még jobban behúzni, de már nem megy. A nap egész délután egyeden pontban sütött csak rám, lüktet a tarkóm, hányingerem van. Elindulok a medence felé, nem látok arcokat, színes, mozgó foltok közt jutok el a vízig. Egy kislány sírni kezd a medencében, hol a labda, kérdezi, hol a labda, ismédi, a hangosbemondó figyelmezteti Kovács Sanyika szüleit, hogy a kisfiúk a jegypénztárnál várja őket. Egy kis folt, gondolom Kovács Sanyika a pádon ül, biztosan elveszett ebben a vasárnapi nagy tömegben. Elkészült a lángos, hallom Icu néni hangját, ahogy kiszól a büfé pultja felett kihajolva, máte hotovy langos so syrom, ismédi el szlovákul is. A lángost azelőtt mindig sajttal és tejföllel ettem, nagyot nyelek, ha rágondolok, milyen volt, amikor a zsíros papíron keresztül is égette a tenyerem, mégis rögtön enni kezdtem, nem érdekelt, mekkora a hasam, hiszen egészen addig a napig én nem is sejtettem, hogy kis húsos és négypontos vagyok, egészen addig azt hittem, hogy tetszem a Rolinak, de ő is olyan, mint minden férfi, csak a vékony nőket szereti. Lassan lépkedek a lépcsőn, közben Roli tekintetét keresem, de hiába, nem vettek észre, nem pontoztak újra, négypontos maradtam, négypontos maradok egy életre! A gyomrom összerándul a felismeréstől, akkor hirtelen elmerülök, az arcom körül buborékok, a medence fala ugyanolyan türkiz, mint a fürdőruhám. A klór csípi a szememet, egy piros foltot látok, egyre közelebb jön, hozzám ér, kiemel a vízből, a medence partjára fektet. Kiköhögöm a vizet, Roli mellettem térdel, a kezemet fogja, azt kérdezi, jól vagyok-e, de én nem szólok semmit se, elfordítom a fejem, s közben arra gondolok, hogy engem aztán ne kérdezgessen, mondjon végre egy rohadt számot, egy számot, ami több, mint a négy, hogy tudjam, megérte-e két hónapig koplalni, nem enni a lángosból és a konyakosmeggyből, de persze nem mond, semmit se mond. Az oldalamra fordulva sírni kezdek, ellököm a kezét, a térdeimet a mellem alá húzom. Osszekuporodom és közben arra gondolok, hogy nekem, egy vesztes négypontosnak, egy igazi kövér türkiz fürdőruhás lézernek soha senki se fogja huszonháromszor szerelmesen elismételni a nevemet a konyhapulton ülve úgy, ahogy tegnap este az apu a Zsuzsa néninek. A kegyes haláltól a korallzátonyig A bő egyórás anyagban láthatunk két természetközeli temetést is (Fotó: HBO Max) ~W" J ideje halogattam, hogy rákattintsak I J j az HBO Maxon I \. W a nem éppen friss, J még 2019-ben bemutatott, Alternatív vég: A halál hat új módja Amerikában című dokumentumfilmre. Egyrészt érdekelt is, másrészt meg tartottam tőle, ugyanis sokakkal egyetemben a legnagyobb mumusom a halál. Talán pont emiatt vonzz is a téma - morbid és kevésbé morbid értelemben is. De arra, amit ebben a dokuban láthatunk, egyáltalán nem számítottam. Az indítás a maga módján „megnyugtató”, könnyen gondolhatjuk, hogy na, ez is egy semmitmondó sztori lesz, amiben temetkezési cégek öltönyös vezetői egy semleges fal előtt ülve beszélnek az új technológiákról. Aztán eltelik pár perc a filmből, és jön az éles váltás. A valóság. Egy fiatal nő története, aki nemrég veszítette el az apját és úgy döntött, korallzátonyt növeszt a hamvaiból. A halál hat új módja kissé félrevezető fordítás, bár tény, hogy van benne egy - talán a legmegrázóbb - történet, amelyben a meghalás egy módjáról van szó, de öt leginkább a temetkezésről, a végső búcsú módjáról, a halálhoz kapcsolódó rítusainkról szól. Ezzel együtt Perri Peltz és Matthew O’Neill dokumentumfilmjének egyértelmű célja van: hogy kicsit közelebb hozza a halál témáját az emberekhez. Emberi hangon, testközelből mesél arról, amiről gyakran ódzkodunk beszélni, és közben nem tudatosítjuk, hogy a nagy elhallgatásban talán éppen a szeretteink maradnak magukra a kétségeikkel. „Ügy látom, hogy az emberek, legalábbis Amerikában, nem kapják meg a lehetőséget, hogy részesei lehessenek a haláluknak, a folyamatának” - mondja a filmben a fentebb említett, szívfacsaró történet szereplője, Dick Shannon, aki végstádiumú rákban szenvedett már a film forgatásának kezdetekor. A férfi és családja megengedte a filmeseknek, hogy végigkísérjék útját egészen az (ön)eutanáziáig, amit az állam törvényei engedélyeztek a férfinak. A beteg kap egy életvégi gyógyszercsomagot, amit saját magának kell kikevernie, amikor úgy érzi, eljött az idő, saját magának kell meginnia, senki nem nyúlhat hozzá. A végstádiumú betegeknek ezt a lehetőséget megadó törvényt 2016-ban fogadták el Kalifornia államban, egyik élharcosa pedig pont Shannon volt, aki akkor még nem sejtette, hogy saját magáért is küzd. Láthatjuk, ahogy Dick a kamerák előtt végigmegy a folyamaton, a búcsún, a szomorúságon és örömön, és közben olyan, mintha mi magunk is ott lennénk vele az orvosi konzultációkon, vagy amikor elkészíti vejével a saját koporsóját. És az utolsó pillanatokban is: a végső búcsút a meghittsége, a szomorúsága és fájdalmas közelisége miatt nem lehet könnyek nélkül végignézni. Az HBO Maxon látható dokumentumfilm egyedisége a leginkább talán abban rejlik, hogy már-már zavarba ejtően közelről, félrebeszélés és minden felesleges körítés nélkül, pőrén mutatja meg, milyen az, amikor a halálról őszintén lehet beszélgetni, és így nyugalmat, egy kis boldogságot ajándékozni annak, aki tudja, hogy már nincs messze a vég. A bő egyórás anyagban láthatunk két természetközeli temetést, egy tömeges űrtemetést (igen, jól olvassák), a már említett saját döntést, és egy latin-amerikai családot is, amelyik a tort még a halál előtt, az apa jelenlétében, az életét ünnepelve tartotta meg. A filmeseket csak dicsérni lehet a mértéktartásukén: a dokumentumfilm egyáltalán nem morbid, minden kockájával ügyel arra, hogy itt most komoly kérdésről van szó; nem esik túlzásba, nem hatásvadász, hanem nagyon emberi. Herczeg Szonja D0KUMÁNIA A mellékletet szerkeszti: Lakatos Krisztina. E-mail: kristina.lakatosova@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
