Új Szó, 2022. július (75. évfolyam, 152-176. szám)

2022-07-26 / 172. szám

TO SZINFOLK 2022. JULIUS 26. www.ujszo.com ^ desanyám kiscsőszi, E édesapám a felvidéki Zselíz külterületén, Szó­don született, később - a hírhedt lakosságcsere nyomán - családja Kertára költö­zött. Édesanyám kereskedőként, apám üvegfúvó szakmunkásként kereste kenyerét. Nem lehetett könnyű fiatalsága apámnak, ti­zennégy évesen a kertai vasútál­lomásra járt ki gyalog, s ült fel a hajnali vonatra, hogy időre beér­jen az ajkai üveggyárba. Szüleim Ajkán ismerkedtek meg, összehá­zasodtak, s még születésem előtt albérletbe költöztek Devecserbe. Ott jöttem a világra. Nem sokkal ezután Ajkára kerültek, szintén albérletbe. Egykori lakóhelyüket azóta lebontották, s helyébe négy­­emeletes szocreál épületet húztak fel. Egy év után az üveggyár Ajka- Tósokberéndi lakótelepén kap­tunk emberhez méltóbb lakást. Itt jártam óvodába, itt végeztem el az általános első két évét. Később - az üveggyár támogatásával - a belvá­rosba települtünk át: a panelházi nagyobb lakásban a már öttagúra növekedett család is jobban elfért. Kiscsőszre anyai nagyszüleimhez jártunk ki gyakran, a nyári vakációt is ott töltöttük. Nagyon megsze­rettük a települést, kettős hatás ért bennünket, városi gyerekként falu­si lelkületben nőhettünk fel. Leg­­nagyobbként nagyon sokat segítet­tem a háztájiban s a külterületen. Kapáltunk, szénát hordtunk, elren­deztük az állatokat, fafiírészelésben jeleskedtünk. Szép lassan gyerek­ként nőttünk bele a gazdálkodásba. A régi paraszti életforma még élt, akik itt maradtak a faluban, azok szorgalmasan tették a dolgukat. A hagyományos vallásosság át­szőtte a parasztok mindennapjait és ünnepeit, az idősek keményen őrizték a katolikus tradíciókat. Nem ülhettünk például az asztal­hoz ima nélkül, lefekvés előtt meg­köszöntük a napot Teremtőnknek. Vasárnaponként és ünnepnapokon mindig megtelt a templom. Ez a lelkűiét napjainkra megváltozott, a fiatalok ugyan katolikusnak vallják magukat, de azért átrendeződött az élet: a vasárnap is munkanappá degradálódott, így a padsorokban javarészt idősebbek ülnek. Nagyszüleim is hívő emberek voltak, jómagam viszont nem sze­rettem templomba menni, mert a vastag falak között nagyon fáz­tam, s bevallom, igencsak unat­koztam a barokk hosszúságú pré­dikációk alatt. Ajkán egyébként - szüleim munkája miatt, s mivel szinte mindenkinek párttagkönyv lapult a zsebében, valamint apám a szocialistabrigád-mozgalomban és a szakszervezetben is aktívan vett részt - nem járhattunk temp­lomba. A karácsony elsősorban az ajándé­kok miatt maradt meg bennem, és mind a mai napig emlékszem a kiscsőszi adventi készülődésre. Nagyapámnak nem volt úri „box­­csizmája”, az ünnepi lábbeli alkal­matosságot a bakancsára kellett rápatentolnia, viszont e csizma­szár mindig fényesen ragyogott. Természetesen mindenki elővette ünnepi öltözékét. A betlehemezés szokása is élt, még őrzöm a kicsi, kézzel készített, faragott szob­rocskákkal díszített bedehemet, amivel a nálam kicsit idősebb ge­neráció gyermekei keresték fel a házakat. A bedehemezők pénzt ritkán kaptak, inkább szíves kí­nálásban lehetett részük. Ezekről fotó-videó nem maradt, de képet alkothatunk az akkori szokások­ról, ha elmélyedünk olyan hang­Találd ki, rajzold le, valósítsd meg, oszd meg! Kovács Norbert Cimbi (51) néptáncos és koreográfus életútja összeforrt a hagyomány­­őrzéssel. Pályájának kezdete Ajkához kötődik, munkája Kiscsőszön teljesedik ki. A falu vezetőjeként és a népi kultúra ápolójaként sokaknak mutat példát. így vall életéről. felvételekben, mint Nagy László- Víg Rudolf-Szécsi Margit téli népszokásokat feldolgozó anyagai. Nálunk e tradíciók eltűnésében közrejátszott, hogy az iskolázott fi­atalság - a közösségi élet mozgatói - már nem jöttek haza. Nehéz ki­mondani, hogy az igénytelenebbek maradtak meg a faluban. Nagyon sok volt például az agglegény, aki a kocsma falát támasztotta. Ez a szomorú családi állapot egyrészt a vallásból származó belterjességből fakadt: tőlünk nyugatra református falvak voltak, a lakosságuk elkülö­nült. Az ötvenes-hatvanas évekig még skandalumnak számított, ha a kiscsőszi legény átjárt udvarolni a kálomista falvakba. Somló vidéke ugyan katolikus volt, ott viszont a kulturális-anyagi különbségek szabtak szó szerint „határt” a szép­tevésnek. Egy másik jelenség, a lá­nyok közül sokan vonultak zárdá­ba, így a „kínálat” tovább szűkült. A húsvéti jeles napok emléke szintén megmaradt. Templomba mentünk, nagyon vártuk a hétfői locsolkodást. Megmosdatva, ünne­pi gúnyában indultunk útnak, szép régi - nem a mai jellemzően poé­nos - locsolóversekkel kerestük fel a lányokat. „Szépen kérem az any­ját, adja elő a lányát, hadd locsoljam a haját, hadd nőjön nagyra, mint a csikó farka, annál is nagyobbra, mint a Duna hossza! Szabad-e lo­csolnicseng most is a fülemben. A piros tojást a felnőttebb férfiak is lelkesen gyűjtötték, majd a kocs­mában találkoztak. Az akkori mé­retes kétforintosokkal célba vették a piros tojást, és az nyert, akinek érméje beleállt a tojásba. Kiscsősz - nevében is látszik - szol­gáló falu volt, lakosai sokáig job­bágysorban tengődtek, meg kellett küzdeniük a mindennapi betevő­ért. A rábaközi településekkel el­lentétben például, a faluban nagy­­gazdaház csak kettő akadt. Ez a szűkösség a táplálkozási szokásokra is kihatott. Reggelenként vastagon megkent szilvalekváros kenyeret kaptam, amit ujjnyi vastag kris­tálycukorral hintettek meg: e ka­lóriabombával egy fél napot kibírt a gyerek is és a felnőtt is. Délben a tejfölös krumplileves, a tejfölös bableves, a lisztből, sóból, vízből gyúrt lapos pogácsa, főzelékfélék kerültek az asztalra, csak hétvé­gékre jutott húsétel. Mind Ajkán, mind Kiscsőszön az ünnepeken hagyományos étkeket - karácsonyi halászlé, töltött káposzta - főztek, s a sütemények gazdag választékát is élvezhettük gyerekfejjel. A munkaszokásokra, az ősi kézi praktikákra is jól emlékszem. A munkának még megvolt a be­csülete, volt például egy ezermes­ter, aki az esztergálástól kezdve a villanyszerelésen át a kosárfonásig mindenhez konyított. Mások kü­lönösen míves szerszámnyeleket faragtak ki bodzafából. A kötél­verés gerebenezett kenderből, a demizsonfonás, a papucskészítés csuhából ugyancsak ügyes kezeket igényelt. A mostani háztáji műve­lés is ebből a régi tudásból merít. Mint minden ajkai fiatal, én is sok mindent kipróbáltam. Volt, ami sikerült, de értek kudarcok is. Lelkesen dzsúdóztam, pingpon­goztam, trombitáltam, a bányász fúvószenekarban is játszottam. Egy eléggé „harlemi” osztályba jártam, az igénytelenség jellemezte a közösséget, a későbbi osztályta­lálkozókon konstatáltam, hogy a legtöbben nem sokra vitték. Divat volt - iskola előtt - végiglopni a boltokat, sokan csokival telt táská­val érkeztek az alma materbe. Eb­ben versenyszellem is uralkodott. Jómagam két tűz közé szorultam: édesanyám kereskedő volt, s az ő boltját is gyakran megdézsmálták, viszont a „betyárbecsület” hallga­tásra intett. 1981-ben egy házaspár, Nagy Eri­ka és Fülöp László érkezett Pápáról, az Ajka-Padragkút Táncegyüttes vezetését vállalták el. Az elnevezés egyrészt a városra utalt, másrészt a régebben önálló, mára Ajkához csatolt település nevét viselte. Jó pedagógiai érzékkel a potenciális jelentkezők körében elhintették a várható utazások, s a külföldi fellé­pések lehetőségét. Nagyon ügyesen szervezték a gyermekcsoportot, s egy osztálytársammal én is jelent­keztem a csapatba. A már említett iskolai közösségben ez nem vetett jó fényt ránk, el is neveztek minket „népirotyotyósnak". A táncközösség mindenért kárpótolt, nagyon sok­féle dolgot csináltunk, s messzebb­re is eljutottunk a nyolcvanas évek­ben, amikor keveseknek adatott meg az utazás élménye. Repertoá­runkban a viszonylag egyszerű du­nántúli csárdások, ugrósok domi­náltak, inkább gyerekjátékoknak tűntek, mint koreografált darabok­nak. Általános iskolákban, kultúr­­házakban, zászlólobogtatós városi ünnepségeken az Ajkai Hőerőmű, vagy a padragi bánya rendezvénye­in léptünk fel. Május 1-jén a dísz­tribün előtt - az ávós múltú Böröcz elvtárs karlengetésére viszonzásul cifra táncot lejthettünk. Érdekes, a rendszerváltás után is megmaradt a baloldali városi vezetés, s mikor mi az együttes fejlesztéséhez kér­tünk fenntartói segítséget, gyakran megkaptuk, hogy a városnak nincs szüksége profi társulatra. 1992-ben kineveztek az együt­tes vezetőjének, s szembesülnöm kellett a szomorú ténnyel, hogy a tánctudásom nagyon hiányos. Rá­ébredtem, hogy a technikai dol­­gokhoz jól értek, de ez csupán szín­padi látványelem, nem azonos egy mezőségi vagy egy felvidéki tánc autentikus előadásával. A felisme­rés nyomán szisztematikusan kezd­tem el táncot tanulni néhány ajkai fiatallal. Akkor már elterjedtek a videókazetták, s gyakran meg­fordultunk a Magyar Művelődési Intézet néprajzi médiatárában, ak­kori nevén a Néptáncosok Szakmai Házában. Az intézményben sok segítséget kaptunk Neuwirth An­namáriától, Vas János Panyigától, és Vavrinecz Andrástól, percen­ként négy forintért másoltattuk a videóanyagokat. E filmek tanul­ságul szolgáltak számunkra, tát­­va maradt a szánk, hogy például

Next

/
Oldalképek
Tartalom