Új Szó, 2022. július (75. évfolyam, 152-176. szám)

2022-07-19 / 166. szám

www.ujszo.coml 2022. július 19. RÉGIÓSPORT 15 A sósföldi fiút birkózóereje vitte a szőnyegre J. MÉSZÁROS KÁROLY Nyugdíjba vonult a mester. Tán ez a mondat is elhangzott 2022. február 11-ón a duna­­szerdahelyi birkózók között, amikor Hakszer Tibor (szül. 1947) leadta szerelését, s el­köszönt tanítványaitól, klub­társaitól. Negyvenöt év edzős­­ködés után. Ha ehhez még hoz­záadjuk versenyzői éveit, ak­kor 2022 őszén lesz hatvan éve, hogy a jókai Sósföidről származó fiú a birkózás vilá­gában találta magát. Nehéz el­dönteni, hogy a birkózói pálya­futás vagy az edzői munka volt a többet érő. Nem is firtatjuk. Gyerekkorában Jókán nyoma sem volt a birkózásnak. Hogyan kö­tött ki Hakszerék fia a szőnyegen? Nem mindjárt kerültem oda. Elő­fordult, hogy focizás után a bará­tokkal összevesztünk, birkóztunk, mindent csináltunk, mint minden­féle sósföldi rossz gyerekek. Sze­rettem birkózni, főleg a nagyobb, ügyes gyerekekkel. Ostravára men­tem inasiskolába géplakatosnak. Az új inasok között toboroztak. Lemen­tem a birkózók közé, megnézni őket. Megtetszett nekem, amit láttam. A kajában nem voltam olyanhoz szok­va a Mátyusföldön, hogy knédli, ká­poszta és hús... Nem is tudtam, hogy mi az a knédli. Magyar konyhán Jó­kán ilyesmit mi nem ettünk. Sze­rettük a vajas kenyeret, szalonnát, kolbászt... Három hónap alatt elég sokat felszedtem. Mert jó volt a kaja... Igen. Magyar alapiskola után cseh iskolába járni nem volt egyszerű. Nehéz volt az eleje. A szobán kilenc szlovák fiú lakott és a cseh szobapa­rancsnok. Ahol tudtak, kinevettek, kigúnyoltak, belém csíptek. Alacsony is voltam. Szobatársaim ugyan jártak birkózni, de én könnyen földhöz ver­tem őket. Ez az őserő bennem volt már gyerekkoromtól. Idővel kezdtek felnézni rám és barátkozni velem a szobatársak. Hívtak közéjük, látták, hogy van bennem szusz. Mert én már tizenkét-tizenhárom évesen az édes­apámmal reggeltől kaszáltam. Tíz­éves koromtól a répa- és szecskavágót hajtottam. Ugorjunk vissza Vítkovicére a mátyusföldi fiúval... 1962. október elején elmentem a birkózók edzésére. Azt kérdezte tő­lem az edző, hogy hol birkóztam. Egy napon kezdtem a később, 1972- ben Münchenben olimpiai bajnok Vitézslav Máchával. Egy évvel fia­talabb tőlem. Sokat edzettem vele. Jó viszonyba kerültem a szüleivel is. Legtöbbször kikértek engem hét­végére. Mivel ügyes volt, gondolom, könnyen jutott versenyzői igazol­ványhoz, és mehetett birkózni... Nem teljesen. Mindig az év elején megszólította a birkózgató fiúkat az idősebbik edző, januárban azonban nem hívott fel engem azzal, hogy in­tézne nekem versenyzői igazolványt. Mácha megkérdezte tőle, hogy Ti­­borkót, mármint engem miért nem hívta magához. Akkor majdnem sír­tam. Azt mondta nekem az öreg: Ti­bor, én bunyóst csinálok belőled, és te egyszer bejelented, hogy jössz­­mész Érsekújvárba, és többször nem foglak látni. Ezt a mondatát so­ha el nem felejtem. Akkor már tud­ta, hogy magyar gyerek vagyok, hi­szen október elejétől rendszeresen jártam edzésre. Aztán mégiscsak csináltatott nekem igazolványt, és mehettem az első versenyemre, amit megnyertem, és aztán már belejöt­tem, lassan-lassan haladtam felfe­lé. Az első kötöttfogású csehszlovák bajnokságomon Chomutovban ne­gyedik lettem, és az első meccsen a korábbi olimpiai hatodik, bakai származású Tóth Bélával találkoz­tam. És megvertem 6:3-ra. Akkor 29 éves lehetett. Utána odajött hozzám, és megkérdezte tőlem csehül: Klu­­ku, od kud ses? Vagyis: Fiú, honnan vagy? Tudtam, hogy kicsoda, - lát­tam őt már nemzetközi versenyen is — , ezért úgy válaszoltam: Tóth úr, velem magyarul is lehet beszél­ni. Micsoda, gyerek! Honnan vagy? Meglepődött, hogy egy egyszerű szerelésben birkózó srác megverte őt, a válogatott birkózót. Ezek után összebarátkoztam Tóth Bélával. Hogyan került Pozsonyba? Ismert engem az ifjúsági verse­nyekről Meszes úr, a pozsonyi Du­­najplavba edzője. Csalogattak mások is. Ostraván végzett a csapat, meg úgy gondoltam, hogy jó lenne haza­jönni. 1970 januárjától már a Dunaj­­plavbában voltam. Fel kellett kötni a gatyát, mert nagyon ügyes gyerekek birkóztak a súlycsoportomban. Jó tár­saság volt, tetszett köztük. És mit ad Isten, abban az évben majdnem meg­nyertem a csehszlovák bajnokságot, Pozsonyban, szabadfogásban. Kör­beverések után 62 kilóban hárman harcoltunk az éremért: én, a cseh Tűma, aki 1972-ben volt a münche­ni olimpián és Vyskok, aki privigyei válogatott volt. Hogy nehogy megint a csehek - volt már egy aranyuk - vigyék el az első helyet, Meszes úr megegyezett a másik szlovák edző­vel, Kormanákkal, egyikünknek két vállal kell nyerni, hogy Szlovákiában Hakszer Tibor versenyző korában maradjon az elsőség. Ilyen húzások is voltak! Kétszer három perc után döntetlenre álltam Vyskokkal. Tűma meg várt, hogy mi lesz. Mivel csak pontozással kaptam ki tőle, ha Vys­kok ellen két vállra nyerek, én vagyok az első. Feldobták a tízfilléres érmét, és nyugodjon Meszes úr azt mondta nekem: Tibiként, kikaptunk. Tudtam, miről van szó. Ha Pozsonyban aka­rok maradni, és Meszes úr kegyeibe akarok kerülni, aki nem nagyon csí­(Képarchívum) pett, kénytelen voltam ezt elfogadni. Én abban az évben mentem a Dunaj­­plavbába, mit csinálhattam. Két váll­ra kikaptam. Vyskok lett az első, Tú­rna a második, én a harmadik. Jobb is, hogy így történt, mert elfutottak volna a lovak velem. Utána sok évig nagy keményen kellett dolgoznom, és lassan fordult a kocka, válogatott kerettag lettem. Mi volt versenyzői pályafutásá­nak a csúcsa? Legjobban annak örültem, hogy másodszor megnyertem a csehszlo­vák bajnokságot, majdnem 30 éve­sen. 27 évesen először voltam bajnok, 28 évesen második lettem, amikor egész évben csak a bajnoki döntő­ben vesztettem. Aztán jött a máso­dik arany. És utána elhozták nekem Dunaszerdahelyre a sportmesteri ok­levelet. Szabadfogásban 62 kilóban győztem mindkét alkalommal, elő­ször Privigyén, másodszor 1976-ban Pozsonyban. Miért a pozsonyi arany a legked­vesebb emlék? Akkoriban az mondták: kétszer kell nyerni csehszlovák bajnokságot, és nemzetközi versenyeken is ered­ményesnek kell lenni, hogy megkap­jam a sportmesteri oklevelet. Ha dip­lomát nem szereztem - valamikor ze­nész, énekes akartam lenni akkor legalább valami legyen. És lett! Óri­ási mennyiségű munka van benne. Hogyan került a mátyusföldi fiú a Csallóközbe edzőnek? A dunaszerdahelyiek szerettek vol­na felmenni az I. ligába, s engem és két magyar srácot elhoztak a Csal­lóközbe, 1977 februárjában. Előtte is már csalogattak, hogy jöjjek ide egy pár évet birkózni, és aztán edzős­­ködni. A Dunajplavbában 30 évesen végeztem. Lejöttünk Dunaszerda­helyre, a fiam ment a magyar isko­lába, én meg elkezdtem szépen az edzősködést. Nyugodjon Schwendt­­nerrel és társaival sokat birkóztam, Józsi nagyon ügyes gyerek volt. 30 évesen még bírtam velük. Hakszer Tibor 75. születésnapjának köszöntésén (Képarchívum) Versenyzett és edzősködött egy­szerre? Igen. Csapatban felmentünk az első ligába. Egy évet birkóztunk az élvo­nalban, s közben edző is voltam. A második évadban még maradhattunk az I. ligában, de én akkor felmondtam. Mert kezdődött Dunaszerdahelyen a fociláz, és mi birkózók nagyon kel­lemetlen anyagi helyzetbe kerültünk. Utána a kezdőkkel és a diákokkal fog­lalkoztam. Minden energiámat a csa­ládra és a birkózásra fordítottam. Számontartja a tanítványait? Hányán lehettek? Ezren biztosan voltak, tán még an­nál is többen a 45 év alatt. Ki volt a legkedveltebb védence: Schwendtner József, Kollár Ro­man? Nem egy volt, több volt a kedven­cek között. Az edzésen körbejártam, és mindenkinek próbáltam a maximu­mot nyújtani, de a sok közül a legsike­resebb Éemyák Pista, Kollár Roman, Hakszer Roland voltak - ők szerepel­tek a privigyei junior-vb-n is, de ak­kor már a trencséni Dukla színeiben birkóztak. 45 év edzősködés után valóban befejezte? Igen. Elég volt. Én már öt éve meg­ígértem ezt a családnak. Vannak a klubban fiatal edzők, dolgozzanak. 75 évesen már előbújnak a bajok: vér­nyomás, szívritmuszavar... Legtöbb­ször verseny előtt nagyon izgultam, felment a vérnyomásom, a pulzusom. Megfogadtam: elég! Azt is megígér­tem, ha senki nem lesz, szívesen bese­gítek, elmegyek edzésre. Már voltam is. Minden verseny után gratulálok a gyerekeknek, legalább telefonon. Legutóbb is érmekkel tértek haza az országos bajnokságról... Kijelenthetem: ezeknek a fiúknak a 99%-át én is edzettem. Én gyötrőd­tem velük, de ma már más kezekben vannak. A klubelnök, a vezetőedző is tanítványom volt. Egyedül a másik edző, Vajas József nem dunaszerda­­helyi nevelésű. A 2007-es, 2008-as, 2009-es és 2010-es évjáratúak az én alapiskolámat kapták. Mit őriz meg élete végéig a bir­kózásból? Nagyon nehéz volt a szoci alatt ki­jutni a nyugati országokba. Én már 1970-ben a pozsonyi Dunajplavbával voltam Svédországban, Dániában, az akkori Nyugat-Németországban, Bécsben. Előtte egy évvel az Ostra­­vával jártam Svájcban és Ausztriában. A világ húsz országában megfordul­tam sportolóként. Ezt nem lehet el­felejteni. Voltam Párizsban, Torontó­ban, Nem Yorkban. Sőt, a Név York-i Metropolitanban is körülnéztem, a lépcsőkön énekeltem. Edzősködés közben bepillantott a veterán birkózók világába is. Ez hogyan történt? Elbolondítottak a birkózótársak. Torontóban vb-második, Rómában vb-harmadik voltam. Plovdivban ez már nem sikerült, mert út közben el­lopták az autónkat. Semmink nem maradt a világbajnokságra, kölcsön kellett kérnünk cipőket, dresszeket, mindent. Ilyen előzmények után bir­kóztunk ugyan, de gondolhatja, hogy mennyire voltunk jelen a szőnye­gen. Később abbahagytam a veterá­nok közti versenyzést is. Már csak az edzősködés érdekelt. És itt vagyok, élek. Hála a Jóistennek, vigyázott rám mindenhol.

Next

/
Oldalképek
Tartalom