Új Szó, 2022. július (75. évfolyam, 152-176. szám)
2022-07-15 / 163. szám
www.ujszo.coml 2022. július 15. KULTÚRA 9 Város, mely már csak az emlékezeté Szergej Geraszimov feljegyzései az ostrom alatt álló városban zajló élet abszurditásáról tanúskodnak HAVRAN KATI Az írók gyakran éveken át dolgoznak a szövegen, amit hoszszan tartó szerkesztői munka szokott követni. A könyvkiadás hosszadalmas folyamat - legalábbis békeidőben. Szergej Geraszimov a februári 24-i megszállás napján ragad tollat - az olvasó pedig már június elején kezében tarthatta a feljegyzéseit tartalmazó kötetet, melyek két hónapot ölelnek fel. Ráadásul a szöveg magyar fordítását. A háború kitörését követő főbb események - Csernobil elfoglalása, a zaporizzsjai atomerőmű ostroma, a mariupoli szülészet lebombázása - valószínűleg mindenkinek örökre emlékezetébe vésődtek, aki nem közömbös a világ történései iránt. Geraszimov ezeknek a történéseknek a jelentőségét boncolgatja, úgy, hogy maga is egy történelmi jelentőségű eseményt tapasztal a saját bőrén: Harkiv ostromát. Feljegyzései főszereplője a város, mely február 24-vel kezdődően, mikor az orosz csapatok behatoltak Ukrajnába, erőteljes átalakulásba kezd. Harkiv látképét a sokemeletes panelházak határozzák meg. Egy-egy panelházon belül minden egyes lakás egy ember vagy család sorsának hordozója - vagy emlékének őrzője. Azt hihetnénk, hogy a háború ténye mellett eltörpülnek az apró, személyes történetek. Geraszimov felfogásában azonban pont ezek az értékesek. Feljegyzéseiben miniatűr történetek bontakoznak ki: a szomszéd a tizenkettedikről és az idős doktornő a szomszéd lakásban azok, akiknek sorsai mozaikként építik fel a nagy történetet. Harkiv látképének változását az utcákat járva tapasztaljuk meg Geraszimov szemével. A háború kitöréséről elsőként az árulkodik, hogy a megszokott utcai jövés-menés helyett sorokba rendeződnek az emberek: egyegy gyógyszertár vagy szupermarket előtt többórás sorok kanyarognak. A sorban állók abban reménykednek, hogy a következő élelmiszerüzletben vagy patikában be tudják szerezni a legszükségesebbeket. Mert háborúban mindenből hiány van - gyógyszerekből, élelemből, és leginkább vízből. Aztán lassan kezd a város a maga fizikai valójában is átalakulni - a bombázások először a külvárosokat érintik, majd lecsapnak az iskolákra, tönkreteszik a város arculatát meghatározó műemlékeket és eltüntetik a Donyec folyó felett átívelő hidakat- végül a városkép már csak az emlékezeté. A hidakat egyébként az ukrán haderők robbantották fel, hogy megakadályozzák az oroszok előretörését. A szerzőt, aki nyaranta csónakázni járt, minden hídhoz fűzi valamilyen emlék. „Ha lehunyom a szemem, jól látom magam előtt ezeket a hidakat” írja Geraszimov, „amikor alszom, az árnyékai elhúznak a fejem felett, mintha csak őrangyalok szélesre kitárt szárnyai volnának.” Nemcsak a látkép alakul át, hanem a város lakosai is. A háború lassan, de biztosan kitörölhetetlen nyomot hagy bennük. Az emberek eleinte ragaszkodnak a mindennapi normal itáshoz- kitartanak azok mellett az apró dolgok mellett, amik a háború történései mellett jelentéktelennek tűnhetnek, de melyek, ahogy Geraszimov rámutat, értelmet adhatnak túlélni az egész szörnyűséget. Bár kész csoda, hogy talál taxist, aki hajlandó elvinni őt, a szerző csak azért is elindul szülei lakásába, hogy megöntözze édesanyja után rámaradt két rózsabokrot - még akkor is, hogyha a városnegyedet, ahova tart, épp hevesen bombázzák. „Túl öreg és gyenge vagyok ahhoz, hogy fegyvert fogjak, de valamit azért én is tehetek - magyarázza Geraszimov. - Például megakadályozhatom, hogy Putyin elpusztítsa azt a két rózsabokrot, amit anyám úgy szeretett.” Idővel azonban az ostrom alatti élet abszurditása elkerülhetetlenül rányomja bélyegét az emberek mentális állapotára. A szerző ismerőse a tizenkettedikről heavy métáit bömböltet, hogy elnyomja az állandó ropogást, és az öntöttvas kádjában ágyaz meg magának, meggyőződve arról, hogy a kád falai megmentik a bombák becsapódásától. Ha nem is a bomba, a háború tudata lassan végez az idős emberekkel - a nyolcvannyolc éves hölgy a szomszéd lakásból kezd megbolondulni a bombázás zajától: már nem teszi meg a napi sétáját, nem olvas, és úgy tűnik, teljesen cserben hagyta a rövid távú memóriája. A téma, mely nem hagyja nyugodni a szerzőt, melyre időről időre visszatér feljegyzéseiben, hogy kibeszélje magából ezzel kapcsolatos gondolatait, a nacionalizmus kérdése. Geraszimov siet leszögezni: nem, nem tekinti az összes oroszt rossznak. Miért is tenné, mikor édesanyja Oroszország Kurszki régiójában született, ahol nem oroszul, hanem az ukrán egyik dialektusát beszélik, ám mindvégig Oroszországot tekintette szülőföldjének. Geraszimov maga orosz meséket olvasott, és oroszul beszélt gyerekkori barátaival. Ennek fejében érthető, hogy a szerző nézete szerint az ukránok nem egy szűk értelemben vett nemzeti összetartozás jegyében élhetik túl ezt a háborút. Geraszimov számára a túlélés kulcsa egy olyan dolog, amit hazafiságnak nevez. Az ukránok nem csupán a saját országukért, hanem Európáért, sőt, a világért harcolnak: „a hazafiság valójában egyáltalán nem helyhez kötött, és semmi köze a nacionalizmushoz - éppenséggel globális jelenség - írja. - Mentes a nacionalizmus logikai téveszméjétől, miszerint az én országom pusztán azért volna különb a többinél, mert én is itt élek.” A hazafiság számára messze túlmutat a nemzetiségi kérdéseken azáltal, hogy az összetartozás pozitív üzenetét hordozza. Számára egyedül ilyen pozitív szellemiség lehet a háború befejezésének kulcsa. A Harkivi napló Bartók Imre fordításában, a Helikon gondozásában jelent meg. Nem reális az új katatörvény betartása, érvelnek a művészek A törvénymódosítás érzékenyen érinti a könyvkiadásban dolgozókat is (Fotó: Shutterstock) Van Gogh eddig ismeretlen önarcképét fedezték fel Tiltakoznak a művészeti ágakat képviselő egyesületek: az új katatörvény következtében, melynek javaslatát a héten fogadta el a magyar kormány, megfelelő adózási forma nélkül maradnak a kreatív ipari vállalkozók. Felszólaltak a könyvkiadók, a színházak és a zeneipar képviselői is. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése szerint, mely a magyar könyvpiac több mint 90 százalékát fedi le, az iparágban dolgozók döntő többsége szabad szellemi foglalkozású katás vállalkozó. „Értelemszerűen az írók, költők, szerkesztők, illusztrátorok, könyvtervezők, grafikusok, tördelők, műfordítók nem magánszemélyek, hanem könyvkiadók megbízásából dolgoznak, keresik kenyerüket, bevételeikből tartják el gyerekeiket, családjukat” - írják a közleményben. „Csak a nagyobb cégek tudnak főállásban alkalmazni szerkesztőket, tördelőket, de munkaviszonya írónak, műfordítónak szinte soha nincs. Szellemi szabadfoglalkozást űznek.” Nyílt levelet adott ki a Magyar Színházi Társaság, melyet az érintett minisztereknek és államtitkároknak címeztek. A levélben a színházi szakma nevében szólalnak fel, bár, azt írják, „a probléma szinte az egész magyar kulturális szcénát érinti: színészeket, táncosokat, látványtervezőket, színház- és filmrendezőket és a filmgyártás nagyjából valamenynyi dolgozóját, írókat, fordítókat, újságírókat.” Úgy fogalmaznak, „nem életszerű” az az elképzelés, hogy a ezek a személyek katás vállalkozóként magánszeméllyel kössenek munkaszerződést. A Music Hungary Szövetség, mely a magyar zeneipart és az ehhez kapcsolódó és támogató tevekénységeket végző művészeket és vállalkozásokat tömöríti, szintén kiadott egy közleményt. „A meglévő adózási formák közismerten nem felelnek meg az alkotóknak és a kreatív iparban dolgozóknak, hiszen ők projektalapon végzik a munkájukat”, érvelnek, nem pedig munkaviszonyban végzik a tevékenységüket. A szövetség kiemelte, összefognak ezért a kreatív ipar többi képviselőjével, hogy megoldást találjanak a problémára, és az egyeztetéseket már meg is kezdték. (hkj A Skót Nemzeti Geléria szakemberei akkor fedezték fel a festményt, amikor a közelgő kiállítás előtt röntgenfelvételt készítettek egy portréról. A Parasztasszony feje című alkotás hátoldalán ragasztóén kartonrétegek borították az önarcképet. Lesley Stevensont, a galéria vezető restaurátorát sokkolta, amikor megpillantotta, hogy a művész „rájuk néz.” „Amikor először láttuk a röntgenképet, természetesen rendkívül izgatottak voltunk. Hatalmas felfedezés ez, többet tudunk meg általa van Gogh életéről” - magyarázta. A holland festő takarékosságból gyakran használta fel vásznai hátoldalát. Életében nem tudta eladni a müveit, a hírnév csak azután érkezett, hogy 37 évesen, 1890- ben meghalt. A Parasztasszony feje 1980-ban, egy neves edinburghi ügyvéd adományának részeként került a galéria gyűjteményébe. Egy Hollandia déli részén, Nuenenben lakó nőt ábrázol. Van Gogh 1883 és 1885 között élt a városban. Úgy vélik, karrierje egy meghatározó szakaszában festette az önarcképet a portré hátoldalára: ekkor költözött Párizsba; ahol nagy hatással voltak rá a francia impresszionisták munkái. Halála után nagyjából 15 évvel a Parasztasszony feje az amszterdami Stedelijk Múzeumhoz került kölcsönbe. Úgy vélik, ekkor történt, hogy a vásznat kartonra ragasztották, majd bekeretezték. A festmény 1951-ben került Skóciába, Alexander és Rosalind Maitland birtokába, ők ajándékozták később a Skót Nemzeti Galériának. A galéria szakemberei szerint a ragasztó és a karton eltávolításához igen óvatos restaurátori munkára lesz szükség. Jelenleg kutatják, hogy lehet elvégezni anélkül, hogy kárt tennének a Parasztaszszony fejében. Az edinburghi Van Gogh-kiállítás látogatói elsőként láthatják az önarckép röntgenfelvételét egy speciálisan kialakított fénydobozon át. A képen egy szakállas, kalapos, ülő férfi látható a nyakán lazán megkötött kendővel. Feszült tekintettel néz, arcának jobb oldalára árnyék vetül, bal füle világosan kirajzolódik. Számos önarckép és más munka került elő korábban, amelyeket a művész nueneni korszakából származó festmények hátoldalára készített. (MTI)
