Új Szó, 2022. június (75. évfolyam, 126-151. szám)
2022-06-16 / 139. szám
SZOMBATI VENDÉG Kemény az ökle, de erős a hite is Cserhalmi György: „Nyugdíjas életet élek. Laza hétköznapok, semmi kötöttség. Gyógytorna, olvasás, írás..." (Szkárossy Zsuzsa felvétele) SZABÓ G. LÁSZLÓ Ez az óv is termett egy rangos elismerést Cserhalmi Györgynek. Az antirasszista világünnep alkalmából Radnóti Miklósdíjjal tüntették ki, mivel a békét szolgálja, a toleranciát képviseli, és ellentmond mindannak, ami gyűlölködésre szít. így is él: a sorsával megbékélve, tisztelve mások vallását, világnézetét, etnikai hovatartozását, véleményét mindig, minden helyzetben vállalva, nézeteivel bátran kiállva. Erős az ökle, de erős a hite is. Arra kért, este hétkor beszéljünk, miután ágyba kerültek a gyerkőcök. A lánya után most már az unokák állnak az első helyen az életében? Ők hárman, együtt az elsők. Mesét is mondok esténként. Ma például a hisztis gyerekekről olvastam nekik. Nagyon okos hölgy írta a könyvet, saját tapasztalatai alapján. Már mindkét unokám abban a korban van, amikor hisztisek olykor. Ez is a fejlődésük része. Bár még egyszer hisztizhetnék én is! Arthur Miller, Dobozy Imre és Krúdy Gyula művei után most Esterházy Péter Tizenhét hattyúk című, barokk nyelvezetű regényét vitte színre a Pesti Magyar Színházban. „Néha-néha, ha megkérnek, kísérletezek, mint egy hályogkovács” - mondta. Aztán gyorsan hozzátette: „De azért még nem vagyok rendező.” Valamiért mégiscsak vonzza egy-egy mű színre vitele. Nyilván ez is egyfajta szakmai élvezet. Az élvezet az, hogy Esterházy-szöveget olvasok. Elkötelezett vagyok bizonyos szerzők iránt. Bár Esterházy Péter nem színházi szerző, regényíró! Szegő János dramaturg munkája a szöveg színpadi változata, Péteri Lilla pedig, aki a balesetet szenvedett Lili felkavaró sorsát eleveníti meg a színen, növendékem volt a kaposvári egyetemen. Egyébként nem élvezetnek nevezném a rendezést, hanem együttműködésnek. Minden egyes nappal komolyabb, erősebb, egymásra találóbb együttműködésnek, amelyben lehet egy kicsit szemtelenkedni, marháskodni, filozofálni, a szenvedésről beszélni, amelyről van egy bibliai képünk. Közben jártam én is pár helyen, kórházakban, rehabilitációs intézetben, itt, ott, amott. El is hívtam Lillát a Budakeszi úti intézetbe, ahol öt hetet töltöttem, hogy lássa, miképpen zajlik az élete azoknak, akik borzalmas fájdalmak között, iszonyatos erővel vagy éppen depresszióval küzdve próbálnak életben maradni. Hála Istennek elképesztő sikere van az előadásnak. Telt házzal megy. Pici térben valósít meg nagy szövegeket. Esterházy jó mélyre merült a női lélek rejtelmeiben, de önnek sem lehet gyérebb élményanyaga ezen a téren. Ami most nyilván kapóra is jött a munka során. Hogy mennyit tudok a női lélekről? Lehet, hogy valóban sokat, de az is lehet, hogy keveset. Születésem óta anya, nagymama és két nővér állt mellettem. Mindig a nők voltak túlsúlyban. Én ezt megszoktam, és nagyon jó volt. Könnyű volt velük együtt élni. Semmiféle terhet nem jelentett, sőt! Rengeteg dolgot lehet rábízni a nőkre, amit egy férfiember soha a büdös életben nem tudna elvégezni. Nem azért, mert alantasnak tartja, nem! Egyszerűen hülyék vagyunk hozzá. Sok évvel ezelőtt önmagának is rendezett egy monodrámát. Kocsis István Vincent van Goghját. Azt inkább játszottam, mint rendeztem. A vak jós szerepét próbálta a Radnóti Színház nemrég bemutatott Antigoné című előadásában. Aztán nem sokkal a bemutató előtt kiszállt a produkcióból. Miért? Kicsit késve jött ki a színházból az információ a közönség felé. Én már egy hónappal korábban megtettem a bejelentést, de valahogy nem jutott el az igazgatóig. A rendezőnek mondtam el, a színházat pedig furcsán, vagy inkább váratlanul érte. Ki is adtak egy „nekrológot” rólam. Hogy baj van az egészségi állapotával. Ami azért volt félelmetes, mert korábban már elmondta, hogy kemoterápiás kezelésekre jár. Beolvasták a szöveget, végighallgattam, és röhögtem a végén. Jól van, de még élek, mondtam. Manapság minden körül van egy kis habverés, hogy odafigyeljenek rá, mert olyan sűrű az élet. Törőcsik Marival a Téli regében De az a nekrológízű szöveg azt jelezte: a betegség továbbra is ott ólálkodik a közelében. Nem! A kemoterápiának van egy utóhatása, ami azzal jár, hogy egykét hétre vagy egész hónapra eltűnik a hangom. Váratlanul megy el, és váratlanul tér vissza. Ilyen körülmények között zsákbamacska a szinház, és egy produkcióval nem lehet így bánni. Hogy reggel még van hangom, este meg nincs, holnapután ismét lesz, majd újra semmi. Ez így nem megy. Sem politikával, sem vallással nem kereskedik, nyilatkozta, végképp nem üzleti haszonszerzés céljából. Hát igen! Annyira szélsőséges gondolkodású és érzelmű, nagy tö„Az írást nem lehet abbahagyni..." megek állnak egymással szemben, hogy ehhez nem akarok hozzászólni. Sok mindenkiből elköltözött a józan ész. És azokból is sok van, akik megpróbálnak felülni erre a haszonhulíámra, és annak a farvizén valahogy ellavírozni. Na ettől nekem kifordul a pejsli, és nem azért, mert érzékenyebb lélek lennék, vagy a gyomrom lenne rossz, hanem egyszerűen nem így képzeltem el a jövőt. Kiállt az egykori Színház- és Filmművészeti Egyetem mellett, bár azt is megjegyezte, volt azért ott is „pogácsaszaggatás”. A szakmáról való etikus gondolkodás címén pedig volt egy nagy vihart kavaró székfoglaló beszéde a Magyar Művészeti Akadémián. A pogácsaszaggatás alatt azt értettem, hogy bizonyos tanárok ritkán jártak be az órákra, igy kevés idejük volt arra, hogy megértsék a növendékeiket. Nem személyre szabottan tanítottak, hanem egy általános löttyel leöntötték az egészet, és egyformán csináltak meg mindenkit. Én meg azt szeretem, ha mindenki a maga szabadsága szerint részesül abban, amit ebből a szakmából át lehet adni. Tehát nem tanítani kell, hanem felszabadítani. Ennyi az egész. És ezt néha elfelejtik. Arról nem is beszélve, hogy a kőszínházak még egy-két gyereket felnevelnek maguknak, a többi elmegy az alternatív szférába, amit nem igazán támogat az állam, és innét már lehet látni, hogyan alakul ki a marha nagy nyomor. „Egyedül, csak egymagám, velem szemben a világ...” - énekli Dés László és Bereményi Géza Hosszú menet című, felkavaró dalában. Napjaink himnusza lehetne a szerzemény. Úgy adja elő, ahogy csak Gilbert Bécaud és Charles Aznavour, a francia sanzon két királya tudott megszólaltatni dalokat. Azzal az átéléssel és azzal a nemes egyszerűséggel. Nem tudok másra gondolni, amikor hallgatom, csak a menetelő ukránokra. Nekem ez eszembe sem jutott. De ha belegondolok... tényleg! Eddig mindig a szüléimét láttam magam előtt, ahogy a háborúról meséltek. Hála Istennek mi ezt soha meg nem tapasztaltuk. Most ugye, elejétől fogva mindent tudunk, közvetítik a technikai eszközök. Begyalogolnak az ember szívébe, leikébe, agyába, idegrendszerébe a hosszú sorok. Bódy Gábor fekete-fehér rövidfilmje, a Privát történelem képsorai is megjelennek előttem, a zsidó deportáltak menete. Ahogy vitték őket a gázkamrákba, látjuk az arcokat, és még akkor is mosolyogtak. Rettenetesen fájdalmas, kegyetlen képeket látok a háborús Ukrajnából is, meg lehet tőlük veszni. Ami pedig Aznavourt és Bécaud-t illeti: nekik volt hangjuk, nekem meg nincs. Én csak elő tudok adni valamit Désből és Bereményiből. Ennyi az én érdemem, a többi a szerzőké. Szeretett amerikai színésze, Sean Penn Ukrajnában dokumentumfilmet forgatott a háborús eseményekről, de úgy, hogy beállt a „hosszú menetbe”. Biztosan látta őt. Abból a pasasból érezni lehet, hogy egészen más, nem egy hollywoodi csodabogár, hanem egy nagyon komoly fickó. Tök mindegy, mit csinál, simán kibírja még azt is, hogy kábítószer-csempészetbe keverték. Én akkor is azt mondom, hogy nagyszerű ember és baromi jó színész. Örülök, hogy dokumentálta ezt az új exodust. Legalább látják az amerikaiak is, hogy mi történik itt valójában. Ez a pasas az igazat fogja megmutatni nekik. A nemzeti színházi Törőcsik Mari-kiállításon láttam egy szép felvételt a Téli regéből. Leontes és Hermione szerepében remekeltek Még valami... Hogy mit olvas és mit hallgat mostanában? Milorad Pavió lexikonregényét, a Kazár szótárt. „Kuriózum ez a könyv - mondja lelkesen. - Örülök, hogy hozzájutottam." József Attila mindig kint van az asztalán. Zenében Simon és Garfunkel a két kedvence. „Szívet melengetőén énekelnek. Lehet, hogy romantikus vagyok, én imádom ezeket a szelíd dallamokat." anno Major Tamás legendás rendezésében. Valóban nagyon szép fotó. Életemben akkor álltam vele először és utoljára színpadon. Elképesztő volt. Nem azért mondom, mert nagy színésznővel játszottam, aki már elment közülünk, és róla már csak így illik beszélni, nem! Az nekem felejthetetlen élmény. Minden pályatársamnak kívánok egy ilyen találkozást. Nagy színésszel vagy nagy színésznővel. Éljék meg a fiatalok is, hogy mit jelent egy ilyen ember társaságában lenni másfél hónapon keresztül a próbákon, majd egy-két évig a színpadon, havonta kétszer-háromszor együtt játszani. Jancsó Miklós filmjében, a Szerelmem, Elektrában is partnerek voltak. Abba én úgy kerültem be, hogy Kozák Andrást nem adta ki a Thália Színház igazgatója, Kazimir Károly. Jancsó Miklós eljött megnézni a Téli regét a Nemzetibe, ott látott bennünket Marival, és csak annyit mondott: „Szuper, ők lesznek azok!” Ennyi volt. Kékkúti lakosként nemegyszer kimondta már: „Engem szeret a balatoni táj.” És Budapest? Nehéz kérdés. Budapest már nem az én városom. Az viszont egészen megrázó, pontosabban annyira jó érzés, hogy megyek az utcán, és megszólítanak az emberek. Beszélgetni akarnak velem. Miközben fájdalmas is, hogy ugyanazok a problémáik, mint nekem. Ugyanazt gondolják, és még a testi bajaikat is megosztják velem. Azt vettem észre magamon, hogy már nekem is szükségem van ezekre a beszélgetésekre. De a Balaton! Ahogy Hamvas Béla mondja: géniuszi táj, különös flóra és fauna, az egész helyzetünket meghazudtoló földrajzi terület. Szerintem a Jóisten aznap baromi jókedvűen ébredhetett, és megteremtette ezt a tájat. Hitlernek és Rákosinak jutott eszébe, hogy a Balatont ki kellene szárítani, majd lebetonozni, hogy központi repülőtere legyen annak az Európának, amelyet ők uralnak. Még Badacsonyt is beáldozták volna ennek az idióta ideának. Ha egyetlen szóval kellene megfogalmaznia, milyen életet él mostanában, milyen jelzővel illetné? Nyugdíjas életet élek. Laza hétköznapok, semmi kötöttség. Gyógytorna, olvasás, írás. Nem tudok elkészülni azzal, amit elkezdtem. Először az életet fogom befejezni. Az írást nem lehet abbahagyni. Egyik történet hívja a másikat. Azt sem tudom, hol tartok a szöveggel. Nem tudom, hol a fele. Hogy eljutottam-e már oda? Nyolcvanoldalas székfoglaló beszédéből Novák Eszterrel készül létrehozni egy igazán különleges színpadi művet. Hogy fog ennyi szöveget megtanulni? Semmi nem történik, ha nem szó szerint idézem majd magamat. Ezt a szöveget én írtam, tudom, miről szól. Legalább életszerű lesz, ha dadogok. Minden mondat igaz, amit leírtam. És nincs benne hőzöngés, hősieskedés. Nagyon jó, ha az ember ragaszkodik a saját véleményéhez, és senki kedvéért nem változtat rajta. Példát mutatni. Ez a legfontosabb. A szerző a Vasárnap munkatársa
