Új Szó, 2022. május (75. évfolyam, 100-125. szám)

2022-05-07 / 105. szám

Mi történt Petersonék idilli otthonában? Interjú Ungváry Krisztián történésszel A február 24. óta tar­tó, Ukrajna elleni orosz agresszió so­rozatban veti fel a múlttal, elsősorban a második világháborúval kapcso­latos képzettársításokat. Közvetle­nül érzékelhetjük, milyen az, ami­kor egyes csoportok saját érdekből teszik „élővé” és eszközzé azt a múltat, amelynek feltárása egyéb­ként még mindig zajlik. A történé­szi munka és a szomszédban folyó tragikus háború metszéspontjairól az egykori keleti front történetét behatóan ismerő Ungváry Kriszti­ánnal beszélgettünk. Hogyan reagált a történész énje február 24-én? Meg voltam döbbenve, ho­lott sok mindent képzeltem ar­ról, Oroszország mire képes — de ijesztő tapasztalat volt számomra konkrétan szembesülni ezzel. Melyek azok a kulcsfontossá­gú okok, amelyeket történész­ként látni vél az orosz invázió hátterében? Alapvetően a szovjet birodalmi gondolat továbbélését láthatjuk. Számos történelmi párhuzam kí­nálkozik. Ilyen volt például, amikor a Szovjetunió egyik napról a másik­ra kitalálta, hogy lengyel állam nem is létezik - valójában egy mestersé­ges parazita állam, amit a versailles-i békeszerződés hozott létre. Ezzel a jogalappal vettek részt Lengyelor­szág szétverésében. Ez egy az egyben emlékeztet arra az argumentációra, amit most Ukrajnával kapcsolatban is hallunk. Azonban túl ezen a há­borún, szerintem sokkal fontosabb, hogy Oroszország most már több mint 15 éve destruáló hatalomként működik Európában. Ez a Szovjet­unióhoz képest különbséget jelent,, mert annak legalább volt egy politi­kai programja és ideológiája - más kérdés, mennyire volt igaz és hiteles -, amellyel boldogítani kívánta a világot. Oroszország ezt nem akarja megtenni, senkit nem akar boldo­gítani. Ellenben mindent megtesz azért, hogy az Európai Unió egysé­gét és működését aláássa - kezdve onnan, hogy Szíriát szándékosan szétbombázták azért, hogy mene­kültekkel árasszák el Európát, s ez­zel destabilizálják a nyugat-európai országokat, ami egészen életveszé­lyes játék. Ennek járulékos követ­kezménye az is, hogy ami orosz szempontból „közel-külföldnek” számít - például Grúzia vagy Uk­rajna -, azt adott esetben el is fog­lalják és „pacifikálják”, úgy tekintik, mint egy gyarmatot. Lehet, hogy bomírt lesz a kérdés, de manapság talán eze­ket is fel kell tenni. Fel tudjuk-e dolgozni a múltat anélkül, hogy alapos és adekvát történészi munkát végeznénk? Történészi munka nélkül nincs múltfeldolgozás, mert hogy alap­vetően ez is egy szakma. A múlttal való dolgozásnak az egyik része az, hogy az ember elmerül a korabeli dokumentumok vizsgálatában, s ezzel hivatásszerűen foglalkozik. Nem gondolom ugyanakkor, hogy csak az lehet történész, aki az egye­temen történelem szakot végzett - az ezzel kapcsolatos kompeten­ciákat máshogy is el lehet sajátíta­ni. A történet történészek nélkül azonban nem válik a múlt feldol­gozásává, hanem emlékezetpolitika lesz belőle, amit a mindenkori kor­mány a saját szája íze szerint meg­rendel. A múlt feldolgozása nem egy olyan folyamat, amit célként ki tudunk tűzni, hogy „most meg­csináljuk”, aztán van mondjuk egy pont, amikor azt mondjuk, hogy elvégeztük, kész, be van fejezve. A múlt feldolgozása ugyanis mindig a mának szól. Tehát a ma kérdései határozzák meg, mi lesz érdekes a múltból, s éppen ezért általában többször is fel kell dolgozni azt. Tudom, hogy ez nagyon furcsán hangzik, meg relatívvá teszi a dol­got, de azt gondolom, hogy ez csak látszatprobléma. A múltfeldolgozás ugyanis tudományos sztenderdek mentén halad, s nem keverhető össze semmilyen esetben sem azzal, amit a politikai hatalom emlékezet­politikaként ad el. Meglátása szerint hol tart ma Magyarország a második világhá­ború terheinek feldolgozásában? Kicsit vissza kell mennem az időben. A magyar múltfeldolgo­zás a kommunista országok közül viszonylag a legnyitottabb volt. Tehát a magyar történettudomány a 80-as években minden további nélkül kompatibilis tudott lenni a nyugat-európaival, s a rendszer­­váltás után nem adódtak olyan iszonyatosan nagy feszültségek, legalábbis az első években. Ami aztán ezt a helyzetet megváltoztat­ta, illetve bonyolította, az az, hogy minden országban van egyfajta politikai igény arra, hogy az ország vezetése saját magát áldozatnak, a szomszédait pedig tettesnek állítsa be. Ez nem specifikus magyar je­lenség, ez mindenütt így van. Az a kérdés, hogy a politika ezt az igényét mekkora erővel és határo­zottsággal nyomja le a tudomány torkán. Nyilvánvaló, hogy például Oroszországnak más eszközrend­szere van, mint mondjuk Lengyel­­országnak vagy Németországnak. Ami az elmúlt 20 évben változott Magyarországon az emlékezetpoli­tika és a múltfeldolgozás terén, az az áldozati narratíva egyre hangsú­lyosabb szerepe. Ez egyre nagyobb állami támogatást kap szemben azokkal a kérdésfeltevésekkel, amelyek nem ebből a narratívából indulnak ki, hanem adott esetben komplexen kívánnak vizsgálódni, vagy - ne adj’ isten - a „tettesi” szempontot is beleveszik a képbe. A tudomány ilyen téren érde­kes metszéspontokat alakíthat ki mondjuk a művészettel. Itt most elsősorban a Természetes fény című, a keleti fronton játszódó játékfilmre utalok, amelynek ön volt a történész szakértője. A film fő alakját, Semetka István tizedest talán úgy is megragad­hatjuk, hogy épp amennyire elszenvedője az eseményeknek, annyira felelős is értük. Nem tisztán hőssel vagy elkövetővel, illetve áldozattal van dolgunk. A film szép szakmai sikereket ara­tott, ám a magyar közvélemény egyik része elég határozottan el­utasította. Mennyire áll készen a magyar társadalom arra, hogy a Semetka-szerű figurákon keresz­tül dolgozza fel a múltat? A közvélemény maximálisan befolyásolható. Ez egy politikai igényt és döntést tételez fel. Tehát ha a közvéleményt a megfelelő fó­rumokon arra edukálják, hogy az ilyen típusú film igenis része a ma­gyar emlékezetkultúrának, akkor az annak a részévé fog válni. Azon nem lepődhetünk meg, hogy ezt az alkotást vegyes felhangok kí­sérték, mégpedig pontosan azért, mert a film ellentmond annak a történetelbeszélésnek, ami kizá­rólag egy olyan áldozatnarratívát tud elképzelni, amelyben a ma­gyarok nem lehetnek tettesek. Hozzáteszem, Németországban is van igény arra, hogy létezzen egy német áldozatnarratíva. Sőt, ez sok szempontból indokolt is a máso­dik világháború vonatkozásában, hiszen elképesztő dolgok történtek a keleti fronton, Königsbergben s még sorolhatnám. Azonban az egyoldalú áldozatnarratíva előadá­sát Németországban csak a kocs­mában művelik, mert a politika a nyilvánosság rangos színterein sze­rencsére ezt a kérdést mégiscsak a tudomány kompetenciájába utal­ta. Amikor a német állam ezekről a kérdésekről megemlékezik, akkor Május 9. eredendő bűnben fogant

Next

/
Oldalképek
Tartalom