Új Szó, 2022. április (75. évfolyam, 76-99. szám)
2022-04-20 / 90. szám
NAGYÍTÁS Tudjunk a múlttal szembenézni Kovács László: „A csehszlovák fél zsarolásának tárgya volt, hogy leállítják az 1945 novemberétől zajló deportálásokat, ha elkezdődik Magyarországgal a lakosságcsere. Ez több külügyminiszteri találkozón is elhangzott." MIKLÓSI PÉTER Hetvenöt éve, 1947. április 12-én Dél-Szlovékia három községéből, vasúti szerelvényeken elkezdődött az egykori Csehszlovákia és Magyarország közötti kényszerű lakosságcsere. Kereken háromnegyed évszázad távolából Kovács László történésszel, nyugalmazott gimnáziumigazgatóval ábresztgetjiik az akkori valóságot. Történelmi tény, hogy Nagyfödémes, Nagymácséd és Tergenye az a három község, ahol a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény értelmében elkezdődött az itteni magyarok áttelepítése. Az évforduló kapcsán ön a „Szél-járás” című negyedévenkénti folyóiratban közölt bővebb jegyzetet a szóban forgó témáról. „Csak” a történész szakmai kötelességének tett ezzel eleget, vagy a családi érintettség okán ragadott tollat? Részemről mindkét nézőpont kézenfekvő. Elvégre fontos, hogy tudjunk is, akarjunk is szembesülni a múlttal. A családi érintettségről pedig röviden talán csak annyit, hogy a korabeli rendeletek és hatósági listák alapján a mi családunk kötelező áttelepítése 1948-ban volt esedékes, de bennünket végül is az mentett meg, hogy amikor így soron lettünk volna, a felvidéki magyarok kitelepítésének ez a formája már akadozott, majd abbamaradt. Viszont az a hírhedt „fehér lap” még most is megvan, korhű és eredeti dokumentumként őrzöm. És hát máig úgy él bennem ez a téma, mint ami otthon, a szülői házban gyakran fölvetődött, ha szóba jöttek az 1945 utáni első évek, vagy a második világháborút katonaként megjárt apám emlékei. A szlovákiai magyarok megbélyegzésének és földönfutóvá tételének keserveit idézve - a visszapillantás felülnézetében - mi okozta a legtöbb fájdalmat: a deportálások, a reszlovakizáció vagy a lakosságcserével járó szervezett áttelepítés? Szerintem a csehországi deportálások 1946-1947 telén. Erre minden visszaemlékező mint valami különösen kegyetlen dologra gondol vissza. A szüléink és a nagyszüleink nemzedéke, természetesen, keserűen élte meg mind a lélekölő reszlovakizációt, mind a nyomasztó lakosságcserét, de a legmélyebben ülő fizikai fájdalmak a deportálásokhoz kötődtek. Ráadásul ez utóbbi nemcsak a magyarüldözés, hanem az államközi lakosságcsere agresszív kikényszerítésének egyik eszköze is volt. A londoni emigráns csehszlovák kormány, illetve a moszkvai kommunista emigráció politikusaiban hogyan nőtt már a második világháború közepén elhatározássá a lakosságcsere ördöngös terve? Amit tényszerűen tudunk, hogy ez a felvetés komolyan 1943-ban, Eduard Benes moszkvai látogatásán merült fel, amikor a londoni emigráns kormány vezetőjeként Sztálinnal a világháború utáni Csehszlovákia létéről tárgyalt. Ekkor jött szóba, hogy majd ki kell utasítani innen a németeket és a magyarokat; igaz, akkor még nem abban a felfogásban, hogy háborús bűnösökké nyílvánítva őket. Negyvennégyben viszont Benes emigráns kormánya már olyan memorandummal fordult a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia kormányaihoz, amelyben azt kéri, hogy a leendő Csehszlovákia teljes körű kitelepítéssel megszabadulhasson a nemzetiségi kisebbségeitől. Sőt, ebben a dokumentumban az a javaslat is szerepel, hogy a Szovjetunió - ha majd fegyverszüneti megállapodást köt Magyarországgal - annak szövegébe vegyék bele a csehszlovákiai magyarok magyarországi befogadásának kötelességét! És a moszkvai kommunista emigráció? Volt egyáltalában eltérés a két emigráns kör álláspontja között, ha Benes nyílt antipátiával élt a magyarokkal szemben, Klement Gottwald pedig eleve „piszok magyarok”-ról beszélt... A kezdetekben annyiban igen, hogy a moszkvai emigráció, legalábbis eleinte, nem a németek meg a magyarok gyors kitelepítését tartotta a csehszlovák állam majdani újjáalakulását követő leginkább elsődleges ügynek. Nagyon valószínű, hogy a moszkvai emigráció a szlovák kommunista párt vezetőségének sürgetésére kezdte szorgalmazni ezt a témát. Ugyanis a Szlovák Nemzeti Tanács már 1944-ben elfogad olyan elveket, hogy a magyarokra majd háborús bűnösökként kell tekinteni, és ennek érdekében lesznek kitelepíthetők. Negyvennégyben például Gustáv Husák is szó szerint azt írta, hogy a szlovák parasztoknak és munkásoknak, akiket kiszorítottak a déli területekről és századokon át a hegyek között elnyomtak, ismét meg kell kapniuk ezeket a régi szlovák területeket. A jogfosztottság és a kitelepítés egészét nézve mi volt hát a lényegesebb cél: a csehszlovákiai magyarok tulajdonának megszerzése, vagy az áhított nemzetállam megszilárdítása? Tehát a vagyonbirtoklás szándéka, vagy a nacionalizmus farsangolása volt az erősebb? Szerintem a kettő együtt járt. Sőt, ezt nem is lehet szervesen elválasztani. Viszont politikai szempontból - akár a kitelepítések alapfeltételét kreálva - előbb a jogfosztás terve erősbödött folyamatosan egészen 1945 márciusáig, amikor már a londoni és a moszkvai emigráció, illetve a Szlovák Nemzeti Tanács önálló képviseletének közös találkozóján a készülő áprilisi „kassai kormányprogram” szövegében is megegyeztek. Ekkor már kész tény a szlovákiai magyarok teljes érvényűjogfosztása; a gyakorlatban pedig az igazi lökést mindehhez, a lakosságcsere igényét is megtartva, 1945 júliusában a potsdami konferencia adta meg. Magyarországnak a lakosságcsere végrehajtásába vesztes államként kellett beleállnia. Legalább kárcsökkentésben érvényesíthette a saját diplomáciai törekvéseit? Igen, és a lehetőségeihez mérten ki is állt erre vonatkozó szándékai mellett. Ez a nemrég előkerült amerikai levéltári iratokból is kiderül. Miként az is, hogy a csehszlovák félnek Vladimír dementis által képviselten az volt az elképzelése, ha Magyarország nem egyezik bele a kitelepítésekbe, akkor más kényszerítő megoldásokat kell találni ahhoz, hogy „ott” elkerülhetetlenül befogadják az itteni magyarok tekintélyes számát. Éspedig a tervezett lakosságcsere adatain is túlmenően, minimum 200 ezer további magyart érintően. A sort az úgynevezett „anyásokkal” kezdték, tehát azokkal, akik 1938 előtt nem itt a Felvidéken éltek. Őket bármi skrupulus nélkül, már 1945 nyarán kitoloncolták. Csehszlovákia a győztes állam pozícióelőnyéből vagy egyéb okból siettette a lakosságcsere elkezdését? A Magyarországot teljes jogú és önálló államként elismerő párizsi békekonferenciát 1947 nyarán tartották. Csehszlovákia érdeke tulajdonképpen így az volt, hogy még annak lezárása előtt az összes jogfosztó intézkedést végrehajtsa, vagy legalább annak folyamatába helyezze. Magyarország például nem volt hajlandó teljesíteni, hogy a lakosságcserén felül, az úgynevezett „háborús bűnösök” további tízezreit is átvegye. A csehszlovák politika igazi arcát az mutatja, hogy erre válaszképpen eldöntötte: saját erejéhez mérten - ezzel egyben a lakosságcserét is kikényszerítve - erőszakkal intézkedik. Ezért hurcoltak innen, munkaerő-toborzás címén, már 1945 novemberétől több mint tízezer férfit Csehországba! Az apám is köztük volt, de ezek az emberek előbb-utóbb hazaszöktek. Ez tehát Csehszlovákia számára nem bizonyult megoldásnak. Ekkor jött a meghasonlás fájdalmát okozó reszlovakizáció, hogy legalább így csökkentsék az itteni magyarság hivatalos létszámát. Valójában azonban tényleg a deportálás volt a legembertelenebb, legkegyetlenebb kormányzati intézkedés. Ha a lakosságcsere 1947 tavaszától nyilván már elkerülhetetlen volt, akkor legalább fékezni tudta a csehországi deportálások mértékét és ütemét? Csak abban az értelemben, hogy a csehszlovák fél zsarolásának tárgya lett. Több külügyminiszteri találkozón is elhangzott: ha elkezdődik lakosságcsere, akkor leállítják a deportálásokat. A lakosságcsere-egyezménynek egyébként cikkelyei voltak. Azok közül a történelmi alkupozíciók egyoldalú kijátszásának iskolapéldáiként, különösen az ötödik vagy a nyolcadik fejezetet érdemes tanulságképp külön is szemügyre venni és tanulmányozni. Az azokban leírtakat és a ténylegesen adatolt valóságot összvetve. Egy idő múltán a magyarországi szlovákok részéről - a nagyszabású propagandagépezet ellenére - elapadt az önkéntes áttelepülés iránti hajlandóság. Merthogy? A módosabb szlovák réteg nemigenjelentkezett, illetve inkább egyáltalán nem hajlott az áttelepülésre. Ahogyan az ottani szlovák értelmiség jelentős köre sem, pedig éppen ebben a társadalmi csoportban élhetett volna komolyabban a nemzettudat. Nyilván ott, a meglévő lakhelyükön is jól érezték magukat, és hát annak szintén tudatában lehettek, hogy utóvégre hová kerülnek. Hogy Csehszlovákiában is újra magyar közegbe csöppennek. Mondhatni, a szlovákság végül is inkább vesztett a lakosságcserével? Hiszen megsínylette közösségként, mert szétverte az ottani szlovák diaszpórát. Egészen biztosan. És nemcsak lélekszámban, hanem az ottani szlovák ajkú egységes faluközösségek szintén megbomlottak. Ily módon a magyarországi szlovák kisebbség a tömbös állapotából mindenféleképpen szórványállapotba került. Ön történészként és pedagógusként miként látja: hetvenöt év múltán a torokköszörülők és félrenézők, vagy a heveskedők és mélymagyarok ártanak többet az 1945 utáni jogfosztottság évei tényszerű közösségi feldolgozásának? Nézze, mindig a tényeken és adatokon nyugvó látásmóddal, higgadtan kell szembenézni a valósággal. Illyés Gyula írja a Bartók című versében, hogy egyfajta megbékélést az is elő kell hogy segítsen, ha kimondjuk a rosszat - mert így már javítunk is rajta. Ezért annyi bizonyos, hogy a ma élő generációk korosztályaiban életkortól függetlenül, őszintén kell foglalkoznunk a (cseh) szlovákiai múltunkkal.
