Új Szó, 2022. február (75. évfolyam, 25-48. szám)

2022-02-03 / 27. szám

SZOMBATI VENDÉG www.üjszo.com| 2022. február 3. Ili Hrabal nem etetett galambokat Tomás Mazal: „Attól szenvedett, hogy nem kívánt gyerek volt. Bűnösnek érezte magát, amiért a világra jött..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Huszonöt óve halt meg Bohumil Hrabal, a cseh széppróza gyöngyhalósza, a Szigorúan ellenőrzött vo­natok, a Sörgyári capriccio, az Őfelsége pincére voltam és megannyi más remekmű szerzője. Életének utolsó napjairól senki nem tud töb­bet, mint Tornáé Mazal. O volt az író utolsó éveinek legfon­tosabb tanúja, 1989-től egészen 1997. február 3-án bekövetkezett haláláig nélkülözhetetlen segítőtársa. Portré­ját és pályaívét a Bohumil Hrabal za­jos magánya című könyvben rajzolta meg, Szlalom a Parnasszusra című rendhagyó útikalauzában Cseh- és Morvaország azon helyeire hívja az érdeklődőket, amelyek erősen kö­tődnek az író életútjához. Legutóbbi kötete, a Via Hrabal 2014-ben jelent meg. Dokumentumfilmje, az Egy nap Bohumil Hraballal ugyancsak meg­hitt barátságuk bizonyítéka. Népes magyar olvasótábora mel­lett a lengyelek és a spanyolok sze­retik a leginkább Hrabal műveit. Halála után negyed évszázaddal a cseh könyvpiacon mennyire van jelen? Él. Nem tűnt el, mint sok más szer­ző. A fiatalok körében is népszerű, akik másvalamit találnak az írásai­ban, mint amit mi keresünk. New Yorkban nemrég jelent meg A kis­autó című novellája. Vékonyka kötet Hrabal lelkifurdalásáról még abból az időből, amikor gyilkosnak érezte ma­gát, mert végzett pár kölyökmacská­­val. Kerskóban később már egy népes macskasereggel élt. Milyen állapotban volt Hrabal, amikor utoljára beszélt vele a prá­gai kórházban? Három-négy nappal a halála előtt jártam nála. Akkor is, előtte is min­den alkalommal búcsúzott. „Mindent megírtam, mindent elintéztem, min­dent rendben hagyok magam után - mondta -, nem kívánok tovább ma­radni.” Élete utolsó két évében már kereste is a módját az elmenetelének. Meg akart halni, csak nem tudta, ho­gyan. Ott állt a szakadék szélén, de valami még mindig visszatartotta. Hrabal úrnak komoly ízületi problé­mái voltak Élete vége felé már alig tudott járni. Minden lépés nehezére esett. Azzal védekezett a nemlétezés ellen, hogy minden reggel elbuszozott Prágából Kerskóba, a hétvégi házá­ba. Ha fájt a feje, akkor is ment, mert várták a macskái. Meg kellett etetnie őket. Ezzel az indokkal tudott kikel­ni az ágyból. Egyszer panaszkodott, hogy szédül, rosszul érzi magát. Ak­kor maradjon otthon, mondtam, ne menjen sehova. „De ha most ágyban maradok - felelte -, akkor már soha ki nem kelek belőle.” Nem! Hát akkor? Kereste a megol­dást, hogyan lépjen ki a földi életből. És megtalálta! Ha most nem ugrok ki, akkor soha, gondolhatta. Gyors elha­tározás lehetett, hiszen csak alsónad­rág és trikó volt rajta. Semmit nem vett magára, amikor kiugrott a kórház ötödik emeletéről. Pisztolya nem volt, főbe lőni nem tudta magát. Megmér­gezni sem. Mivel? Inkább kivetette magát a szobája ablakán. gokat. Attól tartva, hogy esetleg rossz fényt vet rá és a kórházra, ha kiderül, hogy híres páciense végzett magával, kitalálta ezt a bugyuta történetet. Pe­dig a galambok fel sem repültek az ötödik emelet magasságába. Voltam ott többször, sosem láttam őket. A történet után két nappal konferenci­ára utazott a főorvos úr Amerikába. Addig le kellett zárni az ügyet. Le is zárták. Azzal, hogy szerencsétlenség történt. Hivatalosan egészen 2020- ig volt érvényben ez a hamis, készre gyártott történet. Akkor aztán a főor­vos úr kimondta az igazságot, hogy a nagy cseh író öngyilkosságot követett el. És mint közölte, Hrabal úr mondta is neki, hogy ki fog ugrani. Lélekben tehát készült rá. Már otthon, a libeni lakás erkélyén állva is ezt tervezgette. Mesélte egy­szer mellettem ülve a kocsiban, hogy az utolsó pillanatban gondolta meg magát, amikor rájött, hogy az erké­lye pontosan a ház főbejárata felett van, és ha rázuhanna valakire, az ő életét is kioltaná. Ezt a lehetőséget tehát elvetette. Aztán kitalálta, hogy könyveket rak stószba a szobaablak elé, és arról fog elrugaszkodni. Be is hordott egy csomó könyvet, de ami­kor nagy nehezen felmászott rájuk, lezuhant, hanyatt esett, beütötte a sze­mét, és monoklija lett. Onnantól fogva már nem volt számomra humoros az egész. Egyértelművé vált, hogy csak idő kérdése, mikor fogja újra elszánni magát. A főorvos úr azt is nyilatkoz­Elég sokáig feküdt a kórházban. Tél volt, csúszósak voltak az utcák. Inkább bent tartották őt. Egy régi té­vé volt a szobájában. Működött úgy­­ahogy, de programot váltani nem le­hetett rajta. Elmentem a Sony céghez, hogy kölcsönözzenek neki egy vado­natúj készüléket. Örült nagyon. Ame­rikai filmeket nézett. Egyszer behívta mágához a főorvos az irodájába. Töl­tött is neki valamit. Hrabal úr zavarba jött, de felhajtotta. Jirí Menzel mesélte, aki a legtöbb Hrabal-regényt vitte filmre, hogy ő is vodkát vitt be neki, mert tudta, hogy annak örül a leginkább. A baráti köréből mindenki vodká­val kedveskedett neki. Megvártuk, míg megitta, és megszabadítottuk az üres üvegtől. Volt, akitől narancsot, banánt, sajtot kapott. Hozzá sem nyúlt. Mindig felpakolva jöttem el tő­le. „Jó lesz a gyerekeknek” - mondta. Kerskói házában pihengetés közben A főorvos tudta, hogy öngyilkos­ság történt, mégis úgy tálalta az ügyet a Cseh Távirati Iroda mun­katársának, hogy Hrabal úr galam­bokat etetett, hirtelen elszédülhe­tett, kihajolt, és kizuhant az abla­kon. Gyártott egy legendát. A rendőrségi vizsgálatban az áll, hogy nem történt erőszak, senki nem lökte ki őt, baleset áldozata lett. Köz­ben öngyilkosság volt. Két hónapja ott feküdt az osztályon, nézzük az orto­pédia főorvosa szemszögéből a dol­(Tomáá Mazal felvétele) ta az egyik lapnak, hogy Hrabal úr kihajította az ablakon a tévékészülé­ket, hogy lássa, hogyan zuhan, ho­gyan puffan. Totális hülyeség! A ké­szülék ugyanis túl nagy és nehéz is volt ahhoz, hogy elbírja és odacipelje az ablakhoz. A kórházban sajnos nem javítottak Hrabal úr állapotán. Nem tudták meggyógyítani, talpra állítani. Amikor a rehabilitációs nővér odalé­pett az ágyához, dühösen elzavarta őt. Minden maradt a régiben. Talán egy pszichológus segíthetett volna rajta. Erre viszont nem került sor. „Beszél hozzám. Mélyen él az emlékeimben. Itt van velem..." A kórházi ágyát már nem is nagyon hagyta el. Csak szükség esetén. Már a szobában sem járkált. Egész nap feküdt. Tudtuk, hogy közeledik a vég. Semmit nem változtattak az állapotán. Egy idő után el kellett vol­na hagynia a kórházat, de felmerült a kérdés: hogyan tovább, mi lesz ezu­tán? Otthon, egyedül? Nem! Idősek otthona? Nem! Rehabilitációs intézet? Még valami... Prága szívében, kőhajításnyira az Arany Tigristől, a Montmartre kávézóban beszélgettünk Tornáé Mazallal, ahol egykor Kafka mel­lett Haéek, Egon Erwin Kisch és Max Brod is gyakori vendég volt. Hrabal gyakran idézte Kafkát, de nem járt ide. ő a sörözők királya volt. Szakrális kapcsolata volt a sörrel, mondja Tornáé Mazal. Li­monádé helyett kiskorától kezdve ezt itta. Az édesapja szoktatta rá, aki mindennap kancsóban hordta haza a frissen csapolt sört. Önnön döntésétől, bátorságától fosztotta meg a kórházban szüle­tett legenda. Ami még mindig él a köztudatban. Születésének 100. évfordulójára ki­adtak egy emlékérmet. Mit ábrázol? Hrabal urat a galambokkal. A kerskói macskasereg is elvá­laszthatatlan az egyéniségétől. Az meg a másik legenda. A pol­nái és a nymburki sörgyárban is, ahol felnőtt, macskák vették körül. Ker­skóban kóbor macskák várták. Ket­­tőt-hármat a sajátjának érzett az évek során, a többi cserélődött. Amint le­szállt a prágai buszról, már körbe is vették őt. Tudták, hogy hozza a finom halkonzervet. A hétvégéket rendsze­rint nála töltötték, vasárnap pedig, ha utazott vissza, szinte dühösen, számon kérőn néztek rá, hogy már megint elmész?! Kérdeztem tőle pár­szor a kórházban, hogy eljön-e velem kocsival megnézni, mi van a macs­kákkal. De akkor már semmi nem érdekelte. „Majd egy jólelkű erdész megtalálja őket - mondta. - Puská­val.” Két hete voltam Hradistkóban, a_sírjánál. Tele van macskaszobrocs­­kakkal. Ha egy idegen állna meg a sír­ja előtt, aki sosem hallotta a nevét, azt hinné, hogy egy híres macskaidomár, egy cirkuszművész fekszik a sirban. Az a hat év, amit Bohumil Hrabal közelében töltött, mennyire befolyá­solja a mai életét? Kulcsom volt a lakásától, szerződé­seket írtam alá helyette, szinte napon­ta gondolok rá. Almaimban is megje­lenik néha. Beszél hozzám. Mélyen él az emlékeimben. Itt van velem. Nem vagyok fetisiszta, de ereklyeként őr­zöm néhány személyes dolgát. A kis kalapját, amelyet méretre varrtak neki a világhírű Cekan cégnél. A hátizsák­ját. Az ollóját, amellyel a szövegeit „szerkesztette”. Több, géppel írt kéz­irata van nálam. Pár jegyzetfüzete. Nekem van a legnagyobb fénykép­gyűjteményem róla. Az első képétől az utolsóig, amelyet én készítettem. Sajnálta valaha, hogy nem szüle­tett gyermeke? Vagy nem is vágy­tak utódra a feleségével? Nem lehetett gyerekük. Eliskát, akit ő Pepsiként emleget az írásai­ban, 1945-ben, tizennyolc éves korá­ban megerőszakolták az orosz kato­nák. Ezt nem sokan tudják. Nekem el­mesélte. Azt szokta mondani: „Azért írok, mert nincsenek gyerekeim.” Szerette a gyerkőcöket. Az Arany Tigris sörözőben nemegyszer hívott ki a WC-be, hogy pénzt nyomjon a kezembe. „Fogadja el, maga családos ember!” - mondta. Ő azzal sem fog­lalkozott, hogy világhírű író. Tudott róla, de nem dicsekedett vele. Azt sem szerette, ha valaki mesternek szólítot­ta. „Mester az, aki tud cipőt varrni, vagy tetőt javítani” - mondta. Nem értékelte túl magát. Az írásra úgy te­kintett, mint egy önmagával folyta­tott párbeszédre. „Kényszerből írok - állította -, nehogy leugorjak egy szikláról.” Egész életében attól szen­vedett, hogy nem kívánt gyerek volt. Bűnösnek érezte magát, amiért a vi­lágra jött. Nem tudott belenyugodni. Az is zavarta, hogy mivel nem tanult az iskolában, mindenkitől ugyanazt a kérdést kapta: „Mi lesz belőled?” Még idős fejjel is gyakran feltette magának ezt a kérdést. „Mi lesz belőlem?” Egy közép-európai értelmiségi vívódása ez. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején született, megélt két világhá­borút, több rendszerváltást, protek­torátust, kommunizmust. Ez éppen elég. Könnyű azonosulni az élettörté­netével, mert sok zuhanás van benne. A buddhizmus és a taoizmus tanai szerint élt. Ha lezuhantál, állj fel! Fel is állt mindig. Csak a legvégén nem, a kórház udvarán. A szerző a Vasárnap munkatársa

Next

/
Oldalképek
Tartalom