Új Szó, 2022. február (75. évfolyam, 25-48. szám)
2022-02-26 / 47. szám
Lélekirtás Az 1915. május 23-i olasz hadba lépés az Osztrák-Magyar Monarchiát háromfrontos háborúra kényszerítette. Galícia és Szerbia mellett ettől fogva magyar bakák harcoltak az Alpok déli lejtőin is. Az olasz front hírhedt csatái, az Isonzó és a Piave folyó környékén zajló ütközetek az első világháború legvéresebb összecsapásainak számítanak. Hogyan élte meg egy katona a doberdói harcokat? Imre Gábor fiatal kadét naplója erről tájékoztat. Alig akad olyan lakodalom, ahol az este során - mikor már alábbhagy az ünnepi hangulat - ne kerülne sor a „Kimegyek a doberdói harctérre” kezdetű népdal eléneklésére. A hazautat kereső, gyászos, búcsúzkodó szöveg nemcsak érzékelteti az itt szolgáló magyar bakák lelkiállapotát, de jelzi a küzdelmeknek a magyar történeti tudatban rögzült helyét is. Ugyanakkor jó, ha tudjuk, a kietlen karsztvidéken vívott csaták az olasz térfélen - de a szlovén emlékezetben - is hasonló nyomokat hagytak. A szintén a Nagy Háború alatt született „O Gorizia tu sei maledetta” („Ó Gorizia, légy átkozott!”) kezdetű olasz dal még a magyar variánsnál is tovább ment, amikor a frontszakaszhoz tapadó fájdalmak közvetítésén túl valósággal átkot szór a háború okozóira és a gyűlölt „lógósokra”. Az, hogy az első világháború alatt keletkezett műdal ily mértékben folklorizálódott, bizonyára elválaszthatatlan attól, hogy a frontszakasz magyar szempontból különösen gyászos nevet szerzett a háború alatt. Mivel a Monarchia közös hadserege közül itt döntően magyar többségű ezredek harcoltak, a hely a magyar köztudatban kiemelt szerepet kapott, és a megpróbáltatások és szenvedések mellett a hősies magyar helytállás szimbólumává vált. „Doberdó!... Döbbenetes erejű név. Fogalom lett belőle.”- ezekkel a sorokkal kezdi naplóját Imre Gábor, kadét. A Veszprém megyei Külsőváton egyszerű családba született fiatalember középiskoláit a fővárosban végezte, és ugyanitt, az Iparművészeti Iskolában szerzett szobrász oklevelet. A neves szakmai szervezetek tagjává választott fiatal tehetség művészi kiteljesedését ugyanakkor az első világháború kitörése megakadályozta. Előbb a tisztképző egyéves önkéntesi szolgálatára jelentkezett a császári és királyi újvidéki 6. gyalogezred Pécsett állomásozó részlegénél, a tan folyamot követően pedig 1915. május 1-től tábori szolgálatra került az ezred I. zászlóaljánál. Az olasz frontra került kadét számára a korábbi felhőtlen napok egyre távolibbnak tűntek. Tartalékban ugyan az otthoniaknak magáról még büszkén adott hírt a tábori levelezőlapokkal, de egykettőre örökkévalóságnak hatott a frontélet. „Felnézek a barátságos égre, és elábrándozom a még nemrégen eltöltött szép napokra gondolva... Pécs, önkéntes iskola... önkéntes őrmesterség, az első kard... Jó ismerősök... lányok... a korzó, kávéház... elmúlt annyi esztendővel azelőtt, ahány napot itt eltöltöttünkazóta...”- olvashatjuk. A Doberdó-fennsík az Adriaitenger északi részén fekvő Karsztfennsík legnyugatibb nyúlványa. A kietlen, kopár, sziklás vidéket mindössze egy kis völgy, a Valloné választja el a keletre fekvő Komeni-fennsíktól. A terület névadója az ekkor többségében szlovénok által lakott Doberdó (ma Doberdo del Lago) falucska volt, amit a csatározások kezdetén a Monarchia hadserege kiüríttetett. Sok ezernyi társával egyetemben erre a vidékre került Imre Gábor is. A környezet nemcsak lehangoló látványt nyújtott, praktikusan sem volt ideális hely a háborúzáshoz. A ritkás növényzet és a természeti domborzat hiánya miatt alig akadt olyan fedezék, ami mögött meg lehetett lapulni ellenséges tüzeléskor, az összehordott kövek pedig robbanáskor több kárt okoztak, mint maga a becsapódó lövedék. „Hát szomorú látvány volt. Itt-ott kínszenvedésre ítélt bokorcsoportok fogództak a szürkés kövek között, ez azonban mit sem enyhített az egymásra halmozott kővidék vigasztalanságán” - jegyezte le Imre maga és sorstársai tapasztalatát. Nagy gondot okozott az ivóvíz hiánya is, ezért a bakáknak mindössze napi fél liter vízzel kellett gazdálkodniuk. A környéken hemzsegtek a kígyók, amiért is estére külön kígyóőrséget állítottak fel, mivel a csúszómászók vagy a skorpiók a közvetlen frontszakaszról nagy számban menekültek - a frászt hozva - a tartalékban pihenő, kimerült bakákra. A szomszédos mocsárból pedig egy-egy gránáttalálat után valóságos szúnyogfelhők „kerekedtek fel”. Amíg nyáron az örökös szomjúság és a tikkasztó hőség tette próbára a bakák tűrőképességét, télen a rettentő hideg, a karsztvidék kemény talaja viszont évszaktól függetlenül keserítette az életüket. Ez utóbbi miatt alig volt lehetőség az elhunyt bajtársak eltemetésére, a temetetlen holtak közelsége pedig nemcsak táptalajául szolgált a járványoknak, de lohasztotta a katonák harci kedvét is. „Az egész vidék - olvashatjuk a kötetben - a tropikus forróságban lihegve, gránátok ezreitől összetépve, magasból nézve misztikus, merev holdvidéknek látszhatik. Elviselhetetlen hullaszag terjeng, és ezüstös meg bronzfényü döglegyek milliárdjai zümmögnek fölötte, valósággal felhőkbe tömörülve. „Bajonet auf!” A hadvezetőség folyamatosan rotálta a közvetlen frontharcosokat a másodvonalban elhelyezett szakaszok katonáival. Rövid tartalékos időszak után Imre Gábor szakasza élén a Doberdófennsíkra került. Az utánpótlást a közlekedő-vonalakat pásztázó olasz ágyúzás miatt rendszerint alkonyatra időzítették. A frontra vezényelt zászlóaljjal szemben az út másik oldalán a felváltott visszafelé bandukoló kimerült, sebesült katonák végeláthatatlan sora haladt. A frontszakaszon az olasz hadsereg mind a legénység számában, mind tűzerőben alaposan felülmúlta a Monarchiáét. Egy-egy olasz támadást hosszú órákig (nemegyszer napokig) tartó tüzérségi előkészítés előzött meg, az ellenfelet idegőrlő mozdulatlanságra kényszerítve. Azon a szakaszon, ahol főhősünk fogyatkozó szakasza is tartózkodott, az olasz reakciót kiismerve többször inkább nem viszonozták az ágyúzást és lövöldözést, nehogy az aránytalanul heves válasz megtizedelje soraikat. Közben folyamatosan kellett ügyelni a gondosan beállított oldalazó géppuska hatósugarára is. Ha a heves olasz tűzerő - a gránátok és srapnelek tömkelegé - alábbhagyott, az esti órákban fényszórók pásztázták az állásaikat - alaposan megnehezítve a szanitécek munkáját a sebesültek és halottak összegyűjtésében. A gyötrődés, az „észbontó lövöldözés” sokak idegzetét kezdte ki, és előfordult, hogy valakiken erőt vett a pánik és a harctéri sokk. Halálmező Az olaszok a „huszonnyolcas” ágyúkkal és srapnelgránátokkal kezdett heves tüzet követően egy-egy környező magaslat megszerzéséért több támadást is indítottak. Ilyenkor az állások között kifeszített drótakadályokat gyorsan átvágva rajvonalba fejlődve támadtak. A naplóban a magyar katonák végig - egyre kétségbeesettebben - a fennsík magyar állásainak a védelmére összpontosítottak. „Tüzérségünk tehetetlen az olasszal szemben. Az olasz kis ágyúk itt vannak a lövészárokban, míg a mieink messze elbújtak az olasz ütegek elől.” - olvashatjuk az egyenlőtlen küzdelemről. A magyar tűzerő hiányosságait a naplóíró rendre kárhoztatta, - hozzátéve, ha már nagyon kellett, a hírhedt harminc és feles mozsárágyúk sikerrel avatkoztak be a küzdelembe. A kötet talán legfontosabb hozadéka a háború lövészárkaiban rekedt vagy a sziklákon lapuló százezrek tapasztalatainak a megörökítése. Imre nemegyszer egész párbeszédek rekonstruálásával rögzíti egy-egy ütközet előtt a fedezékek fojtó légkörében elhangzottakat. így az első világháború manapság (de lényegében évtizedek óta) már kevésbé divatos „arisztokratikus” megközelítései helyett éppen a társadalom széles rétegeinek háborús élményeibe nyerhetünk betekintést. Alapvetők azok a leírásai, amik a gépesített hadviselés „fogaskerekei” közé szorult hétköznapi egyén háborús tapasztalatait öntik mondatokba. A technikai fejlődésnek köszönhetően a tüzérségnek főszerepet juttató ipari háború már távoli kilométerekről okozhatott halált azoknak, akikkel az ágyút elsütő testközelből nem is érintkezett. így az ellenséghez hasonlatosan a halál is elszemélytelenedett, és nemiképp elválasztódott a szemközt rohamozóktól. A láthatatlan ellenséggel való hadakozás traumatizáló hatása tetten érhető a szövegben is. A hosszú frontszolgálat fásultsággal, apátiával és „gondolkodás nélküli réveteg közönnyel”járt, a parancsot mechanikusan végrehajtó gépezetté formálva a legénységet. Porszem a háború véres gépezetében Fontos elem annak a hangsúlyozása, hogy a gépesített mészárlás puszta nyersanyaggá degradálja az embert. „A katona egy porszem a háború gigászi gépezetében, melynek a sorsa, egyéni sorsa nem számított. ” - összegezte egy helyütt az eszközzé tett egyénről szőtt gondolatait. Hangsúlyosak azok a vissza-visszatérő mondatai is, amelyek hősünk és környezete szűkebb tagjainak fatalista meggyőződéséről árulkodnak. A fronton a legfontosabb a „belenyugvás a megváltoztathatatlanba”. „Nem tehetünk mást - olvashatjuk -, minthogy lelkünket a Mindenható különös kegyelmébe ajánljuk, mert a hadvezetőségünk magasabb elvi okokból már eleve halálra ítélt bennünket, mikor ezt a helyet jelölte ki részünkrej...] mi vagyok én itt a háború véres gépezetében... kerék: ... nem, még foga sem a hajtókeréknek. En... mi... itt mindnyájan ezen a tájon vérünkkel, agyvelönkkel csak kenőanyagok vagyunk, az olajat szolgáltatjuk ehhez a megállás nélkül dolgozó gépezethez, melynek dübörgése megreszketteti az egész formájából kivetkőzött világot. ” Annak számtalan tanújelét látva, mekkora szerepet játszik a túlélésben a véletlen és a szerencse, meggyőződéssé vált, hogy a túlélés bátorságtól és leleményességtől független dolog. Ennek a felismerésnek az elviselését - a szöveg tanúsága szerint - a beletörődés vagy az „Isten különös kegyelmében” való bizalom segíthette. ,,[E]gy nappal megajándékozott bennünket megint az Úr... A mi láthatatlan, megérthetetlen generálisunk.... Kinek félelmetes és rettegett keze nyomát érezzük mindenen, mikor itt, a pokol tornácán fekve a rémület önkívületében lessük valamiben megnyilvánuló biztató mosolyát.” - olvashatjuk mély hitbéli meggyőződését egy elmaradt éjjeli olasz támadás miatti örömének rögzítésekor. Mindenütt rossz, de a legjobb otthon „Ember tervez, Isten végez” - a transzcendensre való hivatkozással találkozunk sebesülésének leírásakor is. Egy - az olasz géppuskától óvó - homokzsákokból összerakott harántgát készítésekor egy kőről lepattanó golyó áthaladt a kezén. A sérülést határtalan szerencsének vélte, amivel megválthatta retúrjegyét a pokolból haza. „De jó is már a kadett úrnak!” - jegyezte meg egy idős katona, és Imre Gábor is tudta, „[sjokan itt körülöttem mindent feláldoztak volna, ha a helyemben lehettek volna... Az otthon, az Elet színes távlata kezdett derengeni elöttemj..].” A napló hátralévő része a fronttól előbb lélekben, majd - egy sebesültvonatra felpakolva - fizikailag is távolodó kadét búcsúzkodása sorsukra hagyott társaitól és a vigasztalan környezettől. Néhány napig a marburgi kórházban lábadozott, majd hazatérhetett a családjához Budapestre. Közben plasztikus leírásokat olvashatunk a kórházba került sebesültek kínjairól, a háborús propaganda frázisainak hatása alá került hátországról, a nyüzsgő Budapestről és - némi antiszemita, de legalábbis elitellenes éllel - a „jómódú és gazdag emberek”, a „dagadt pénzeszsákok” társadalmi rétegéről, akik „terményt, hadikölcsönt stb. adnak az államnak, hogy szabadon szívják a nép vérét, feketézhessenek, spekulálhassanak állami támogatás mellett.” Ezek a reflexiók is fontos adalékokat hordoznak a korszak átlagemberének gondolkodásáról. Végszó A Nagy Háború könyvek első kötete az olasz fronton vívott csaták apropójából a háborús lövészárkok mindennapjaiba kalauzol. Azon túl, hogy szembesülhetünk azzal, hogyan élte meg (és túl) a megpróbáltatásokat egy közkatona, számos adalékkal is szolgál. Az olvasók például megtudhatják, miért utálták jobban a gránátot, mint a közelharcot, miképp váltak élcelődés tárgyává a telefonisták, és hogy lehetett a hazulról érkezett posta fontosabb, mint az evés. A feljegyzésekből utólag naplóvá formált szöveg ráadásul sok helyütt irodalmi igényességű és felettébb érzékletes leírásokat tartalmaz: hasztalan reményekről, közönyről, pánikról, a kiszolgáltatott emberi törpeségről. Felismeréseket a gépi hadviselés embertelenségéről és az emberi . gyilkolás gépiessé válásáról. Voltaképp tehát élet és halál van a naplóban, és a köztük imbolygó emberi lélek, akit, ha a feledés vaskos krónikájába zár is, időnként újra és újra fellapoz puha kezével az Emlékezet. Bödők Gergely Pintér Tamás (Szerkesztette, a tanulmányt és a jegyzeteket írta): A pokol tornácán - Imre Gábor kadét doberdói naplója. Budapest, Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány, 2016.
