Új Szó, 2022. február (75. évfolyam, 25-48. szám)
2022-02-23 / 44. szám
101 NAGYÍTÁS 2022. február 23. | www.ujszo.com Beszélni és beszéltetni Bukovszky László: „A végrehajtás ugyan itt-ott döcögött, ám az intézményi háttér, a sajtó, a pedagógusképzés kialakításában, a kétnyelvűség bővítése biztosításának akkoriban jött készsége még ma is meglepőnek tűnhet" MIKLÓSI PÉTER Az 1948-as februári fordulat utáni öt-hat esztendő a jogfosztottság kemény időszakát követő önösszeszedésiink tagadhatatlanul fontos időköze. Annak lényeges mozzanatai viszont mára a mélyebb feldolgozás igénye, a szembesülés bátorsága nélkül jobbára kikopnak közösségi emlékezetünkből. Számon tartjuk-e például az épp 70 évvel ezelőtti és számunkra egyáltalán nem közömbös eseményeket? Bukovszky Lászlóval ébresztgetjük a (közel)múltat. Ön kutató történészként, vagy jelenlegi hivatalát tekintve a kisebbségi ügyek kormánybiztosaként töpreng többet azon, vajon miért vagyunk feltűnően közömbösek a társadalmi emlékezetünk iránt? Nehéz erre pontosabb választ adnom. Valahol félúton találkoznak bennem ezek a kérdések. Történészként az ember elsősorban a mához szól a múlt eseményeiről, ahhoz kapcsolódó gondolatairól; kormánybiztosként viszont a jelenből a jövőbe tekintve fel-felvillannak a múlt kisebbségi témái, azok pozitív és negatív narratívái. Bevallom, sokszor azért állok értetlenül egy-egy aktuálisan fölmerülő társadalmi-kisebbségi kérdés előtt, mert a történelmet nézve tudható, hogy a múltban is adódtak hasonló kérdések, és hát többnyire találtak megoldást rájuk. Mi viszont sokszor túl tanácstalanul állunk egy-egy új kihívás előtt. Ha érdemes, akkor magyar szemmel miért tanácsos kiemelni az 1952-es évet, azaz a pont hetven esztendeje történteket? Az ötvenes években, különösen a sztálini korszak legbrutálisabb éveiben, Csehszlovákiában a kommunista rendszer egy szelektált társadalmat épített. Annak élvonalában a munkásosztály képviselői álltak, a többieket csak megtűrték, vagy kizárták. A szlovákiai magyarsággal szemben is ez a szempont érvényesült. A párt nem tartotta teljes körű partnerének az itteni magyarságot. Igaz, közösségként nem is létezett ilyen fogalom, hiszen a Csemadok is névlegesen csak a magyar dolgozókat hívta soraiba. Persze más kérdés, hogy a hazai magyarságon belül mekkora volt az átjárás a Jók” és a „rosszak” között. Ténynek tény, a pártállam 1952-ben a „magyar dolgozókat” olyan újszerű helyzetbe hozta, ami merőben szemben állt a pártnak a hontalanság éveiben gyakorolt politikájával. A totális megsemmisítés szándékát a szelektív társadalmi elismerés, az ahhoz kapcsolódó széles körű magyar nemzetiségi lét biztosítása váltotta fel. Ebben az évben csúcsosodott ki a „magyar dolgozók” kulturális és oktatási jogai megadásának 1949 végén, illetve 1950-ben indult pozitív folyamata. A prágai pártközpont utasítására az akkori szlovák kormány további pozitív lépéseket is tett a nyelvhasználat támogatására és az akkori nemzeti bizottságok magyar párttagokkal való kiegészítésére. A végrehajtás ugyan itt-ott döcögött, ám az intézményi háttér, a sajtó, a pedagógusképzés kialakításában, a kétnyelvűség bővítése biztosításának akkoriban hirtelen jött készsége még ma is meglepőnek tűnhet. Ekkor jött létre az első hivatásos magyar színházként a MATESZ, tehát a Magyar Területi Színház, a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, és Komáromban visszahelyezték eredeti helyére Jókai Mór korábban eltávolított szobrát. Mi volt az, ami viszont továbbra is visszaköszönt az 1945-1948- as korszak nyomasztó valóságából? Elsősorban a nagy hallgatás a hontalanság éveinek tragikumáról. A kommunista pártállam tiszta lappal szerette volna indítani saját történelmének fejezetét. Már 1951-től és szélesebb társadalmi kontextusban bizonyos önreflexiót gyakorolt, noha több formában továbbra ott kísértett s viszszaköszönt a múlt. Például a kormány kedvező döntései azért voltak több esetben végrehajthatatlanok, mert korábban ezzel nagy űrt teremtve elűzték Magyarországra a hazai magyar értelmiség javát. Ennél is szomorúbb, hogy a korabeli és a sokszínű hazai magyar társadalom több képviselője, így például Neumann Tibor, Esterházy János vagy a Népi Szövetség tagjai - Arany A. László és társai - az 1945-48 közti időszak csúfos demokráciája időszakának nyomán továbbra is a sztálinista munkatáborokban vagy börtönökben sínylődtek. Sőt, többen ott lelték a halálukat. A hírhedt Kassai Kormányprogram 1945 után tiltotta a magyar szót. Nyelvhasználati jogainak „porciózott” visszaszerzésében hol tartott hetven évvel ezelőtt az itteni magyarság? Lényegében a nulláról indult. Ma már kevesen tudatosítják, hogy a kommunista vezetés Szlovákiában 1948 februárja után is folytatta maszszív soviniszta nyelvpolitikáját. Az üzletekben tiltották, meg hát büntették a magyar szót, és hasonló volt a szentmisék előírt nyelvhasználata. Dániel Okáli vezetésével ekkor kellett elszlovákosítani a magyar vagy német hangzású településneveket. Ezért volt váratlan, hogy ahogyan a háború után vadul elvették a magyarok nyelvi jogait, úgy a pártállam irányváltásának köszönhetően 1951-1952-ben egy párthatározat meglepő gesztussal sok tekintetben feloldotta a korábbi viszszatetsző gyakorlatot. A szép kort megélt nyugdíjas pedagógusaink ezért emlegették gyakran épp az 1952-1953-as tanévet? Gondolom, a nosztalgia mellett emögött az öröm és az elégedettség állhat. Tulajdonképpen ekkor épült ki a hazai magyar oktatási rendszer és hálózat intézményes kerete. így Pozsonyon kívül például Rozsnyón szintén elkezdődhetett a magyar pedagógusképzés, Komáromban ekkor már egy éve működött az óvónőképző, sorra létrejöttek az önálló gimnáziumaink, szakközépiskoláink, illetve a szlovák tannyelvű iskolák melletti magyar tagozatok. Pusztán érdekességként említem, hogy az 1951-52-es tanévben majdnem duplaannyi magyar tannyelvű elemi iskolánk volt, mint jelenleg... Az akkoriban kényszerűen sokat lavírozó Csemadok 1952-ben még „csak” kulturális szövetségként nevezte meg önmagát. Ennek dacára a tevékenysége - politikai és társadalmi téren - mennyiben tudta meghaladni ezt a kissé tartózkodó önmeghatározást? A Csemadokot akkoriban a kommunista párt tartotta pórázán, így nagyon nehéz volt kifelé nyíltan mást képviselnie, mint amit az elvárt tőle. Az a rendszer sztálinista alapokra épült, központi jelszavának az „aki nincs velünk, ellenünk van” számított, ezért a Csemadoktól naivitás volt mást elvárni. A mindenható párt nem azért emelte a központi elnökségébe Lőrincz Gyulát, a Csemadok országos elnökét, hogy ezzel további gesztust tegyen a magyaroknak, hanem hogy az ő személye révén közvetlen befolyása legyen a Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségére. Persze, a szövetség működésén belül voltak a hivatalos iránytól eltérő hangok is, azokat a Csemadok vezetése azonban elnyomta, különben a saját legitimitását kérdőjelezte volna meg. Mindemellett több lelkes fiatal, az ideológiai csomagolás ellenére, igaz értékeket mentett át és hozott létre a szövetség tevékenységén belül. (Somogyi Tibor felvétele) A korabeli pártsajtó feddésként előszeretettel ragozza a szlovák burzsoá nacionalizmust, illetve a magyarság körében mutatkozó elkülönülési szándékot. Ez a vaskalapos pártakarat érvényesítéséhez szükséges ködösítés vagy indulatos fenyegetőzés volt? Mindkettő. A „burzsoá nacionalizmus” elleni harc a kommunista párton belüli leszámolás hatékony eszközéül szolgált, ami természetesen az egész társadalomban félelmet keltett. Ezzel párhuzamosan a Csemadokon és a magyar párteliten belül az volt az ukáz, hogy a saját soraiban is hajtsa végre ugyanazt, amit a „nagy testvér” ebben a tekintetben elvárt tőle. Ezért voltak a szlovákiai magyar kisebbség körében belül is sokan az olyanok, akiket az új elit megbélyegzőn „magyar burzsuj”-nak mondott. De talán azért indokolt a párthű „vasököl” fenyegetését sejteni, mert Csehszlovákiában 1952 a halálos ítéleteket is hozó koncepciós perek ideje! Igen, pontosan erről van szó. A párton belüli belső leszámolás pusztán idő kérdése volt, hiszen egy hasonló folyamat a belügyi szerveknél már 1952 előtt elkezdődött. Amíg az ötvenes évek első felében kiépülő sztálinista rendszer a volt társadalmi elitek, a másképpen gondolkodók, a történelmi egyházak ellen koncepciós eljárásokat használt; addig már 1951- től - Moszkva segítségével - a saját emberei ellen fordult. Ennek eredménye volt az úgynevezett Slánsky-per, amelyben 11 magas rangú kommunista vezetőt halálra ítéltek, és 1952 decemberében ki is végeztek. Közöttük Vladimír dementis külügyi államtitkárt, majd külügyminisztert, aki az emlékezetes lakosságcsere egyik kulcsfigurája volt. Szlovákiában ’52 nyarán megkezdődött az országos B-akció. Ez a párthatalmi kommunista represzszió mennyiben érintette a hazai magyarságot? A rendelet elsősorban a párt által megbillogozott, úgymond politikailag megbízhatatlan és jobbára tehetős városi polgárság ellen irányult. A sztálinista rendszer erőszakkal megfosztotta őket a lakásuktól és vidékre telepítette. Országos viszonylatban a belügyi szervek több mint ezer családot zsuppoltak ki embertelen és barbár módon. Ez ugyan nem elsősorban a magyarok ellen irányult, de akár Pozsonyban, Komáromban vagy másutt, így is sok magyar nemzetiségű városi polgárt érintett. így kerültek például Pozsonyból a mátyusföldi Taksonyba Duka-Zólyomiék. Hetven éve az itteni magyar parasztvilágot sértőn érintette az agresszív szövetkezetesítés, a velejáró durva padlássöprések erőszaka, amiben azért a kommunista párt magyar komisszárjai szintén készséggel segédkeztek. Lesz bátorságunk szembenézni közösségünknek ezzel az elmaszatolt fejezetével? Szerintem megérett már az idő ahhoz, hogy a saját közösségünkön belül is szembe merjünk nézni múltunknak ezen időszakával. Hét évtized után a kutatók már el tudják vonatkoztatni magukat az esetleges személyes vagy egyéb kötődésektől. Kérdés viszont, megvan-e egyáltalán ebben a közösségben a szükséges belső erő ahhoz, hogy képes legyen árnyaltabban szembenézni saját történelmének kényesebb lapjaival is. Öntől történészként vagy a nemzeti kisebbségek kormánybiztosaként kérdezzem inkább: manapság mi kellene ahhoz, hogy az ötvenes évek témakörében egy, a közművelődésünket segítő párbeszéd kezdődjön? Hogy (meg)beszéljük és beszéltessük a közelmúltat. Semmi más, csak akarat! Szerintem az intézményes háttér ehhez megvan, és egy sor tehetséges fiatal szakembert, történészt képezett ki az utóbbi egy-két évtized. Ugyanez a dialógus folyhat akár közművelődési szinten is, ám úgy, hogy annak hatása elsősorban a szlovákiai magyar közösség reális önismeretét szolgálja!
