Új Szó, 2022. február (75. évfolyam, 25-48. szám)

2022-02-10 / 33. szám

www.ujszo.com SZALON 2022. FEBRUAR 10. U Adománygyűjtő aszfaltfestés a Victoria Memorial előtti téren Sencsenben vettem. Napközben ismerkedtünk a vá­rossal. Izgalmas helyekre bukkan­tunk, sokszor teljesen véletlenül. Egyik ilyen hely volt a selyem­gyár. Szerettünk volna venni egyik performanszunkhoz egyszerű fehér selyemsálat. Tudtuk, hogy Indiá­ban gyártanak selymet, és hogy va­lószínűleg olcsón hozzá lehet jutni. Sokszor közlekedtünk riksával, és az egyik ilyen utazás alkalmával vettük észre a selyemüzemet. Megállítot­tuk a sofőrt és bementünk. Egészen hiheteden hangulata volt a helynek. Beengedtek minket a gépekhez, és megmutatták hogyan is szövik a selymet. Nagyon zajos, öreg és ko­szos gépek zakatoltak egy viszony­lag kicsi, sötét teremben. Hatalmas, fából készült lyukkártyák irányítot­ták őket. A szinte láthatadan se­lyemszálak, mint a pókháló fonalai fonták be az egész szobát. A gépsor végén pedig tekeredett fel a mintás, arannyal szegélyezett selyemszövet. Ez a része olyan tiszta és vakítóan fehér volt, hogy nehezemre esett elhinni, hogy valóságos. Ezután át­vitték minket a selyemszövő üzem bemutatótermébe, ahol megve­­hettük az ott készülő termékeket. Természetesen iszonyatosan drága volt minden. Nem is értem, mire számítottam. Miután kiszámoltuk, hogy a honoráriumunkból az ott árusított termékkínálatból semmit sem tudnánk megvenni, távoztunk. Volt pótmegoldás. Zsuzsának, az exemnek még Sencsenben rendel­tem selyemsálakat, mert selyemfes­téssel kezdett el foglalkozni. Ott az európai árakhoz képest, azt hiszem, féláron tudtam megvenni. Az egyik sálat később felhasználtuk a közös performanszunkhoz. A selyemszövő üzem mellett volt egy gyönyörű kis templom. Ha már ott voltunk, megnéztük. Mint kiderült, ez a híres Shree Dóddá Ganapathi vagy Bika-templom. Hatalmas feketebika-szobor volt a templom szívében. Gazdagon feldíszítve friss sárga virágokkal, aranyszínű csörgőkkel, füstölőkkel. A bika Siva isten szent állata. Az erő megtestesítője. Siva másik nagyon jellegzetes jelképe a lingam, egy jókora stilizált fallosz. A tiszteleté­­re emelt templomokban hatalmas lingamszobrok előtt imádkoznak gyermekáldásért a nők, a lingamot vajjal kenegetik és felkoszorúzzák. Európai szemmel egészen bizarr. Indiában ez hétköznapi. Később megnézzük Khadzsuráhó erotikus templomait is. Na, ott teljesedik ki igazán a lingamkultusz. Ebben a templomban kaptam meg az első bindid A szó jelentése csepp. A bindi máig a leglátványosabb testdísz, a két szem fölött a homlok közepére festik. Nem csak a hívő nőkön jelzi, hogy foglaltak, azaz házasok. Ezt a jelentést máig hordozza. Valahogy úgy működik, mint a kasztrendszer. Hivatalosan nincs, de mindenki pontosan tudja, ki melyik kasztba tartozik, a hindiről pedig, hogy ki foglalt és ki nem. De nem csupán nők viselik, nagyon sok férfin, gye­reken, de még tehénen is láttunk hindit. Én is büszkén viseltem egész nap, de lehet, hogy csak elfelejtet­tem, hogy egy piros pötty van a homlokom közepén... Aznap este meglátogatott min­ket Dimple is, így vidám whiskyzés kezdődött. Biryanit rendeltünk, egy jellegzetes rizses ételt. Olyan, mint mondjuk a rizottó. Sokféle szósszal és zöldséges füszerkeverék­­kel, vagy ahogy ők hívják acharral. Ekkor derült ki számomra, hogy ezt a finomságot már vagy húsz éve ismertem és tizenöt éve ma­gam is készítettem minden évben. Máig sokféle achart készítettem, kóstoltam, vettem vagy kaptam. Anélkül, hogy tudtam volna, mit is készítek. Nem is emlékszem már, hogyan fedeztem fel magamnak. Azt biztosan tudom, hogy Ázsiá­ban ettem ilyet először, de hogy ez Dél-Koreában volt, Indonéziában vagy Japánban, már nem emlék­szem. Akkoriban Bécsből repül­tem az ázsiai országokba. Bujdosó Alpárral, a Párizsi Magyar Műhely alapító szerkesztőjével szoros barát­ságban voltam, és akkoriban már szerkesztője is voltam a lapnak. Sokat segített a kilencvenes évek elején abban, hogy utazni tudjak. -Sokszor nála aludtam, vagy ott hagytam az autómat, így Bécsben volt időm arra, hogy a Szecesszió (Szecessziós Ház) melletti ázsiai pi­acon néha bevásároljak. Évekig ott vettem meg a különböző pickléket: lime pickle, mango pickle, chi­li pickle stb. Annyira beépült az étkezési szokásainkba, hogy egy idő után, valamikor a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején elkezdtem íz alapján elkészíteni a magam pickleváltozatát, rengeteg kísérletezés után aztán kialakult egy recept, amit minden ősszel nagy mennyiségben készítettünk. Sok barátom ismerte, hiszen aján­déknak is nagyszerű volt, és még Roi Vaara barátommal közösen is készítettem picidét valamikor 2013 környékén, Budapesten. Nos, ez a pickle most ott volt Mónikáék asztalán, és azt mondták, hogy az az achar. Mint kiderült, minden államnak, régiónak, sőt családnak van saját receptje. Olyan ez Indi­ában, mint nálunk a savanyúság. Minden háztartásban készítenek, vesznek, kapnak, de mindenkép­pen van, és mindenki mást szeret és másképpen. Imádtam azt az achart. Olyan felfedezés volt ez számomra, mint amikor a lányom alig egyéve­sen egyszer csak ránézett a labdára és azt mondta: labda! Hónapokig pattogott, gurult a szobában. De addig a pillanatig nem volt neve. Attól a pillanattól kezdve még jobban kezdett érdekeim az indiai konyha, az indiai fűszerek és étke­zési szokások. Karnataka államban voltunk, Mónika kannadai szár­mazású (nem kanadai!), és hát tőle is kaptam azóta receptet, amit nem is olyan régen készítettem el jelen­legi otthonomban, Mexikóban. Egy fontos adalék. Mónika el­mondásából derült ki, hogy ő egy igazi kamatakai családból szárma­zik és anyanyelve a kannada. Elsőre ez nem mondott sokat ezért kicsit elmélyedtünk a kannada nyelv csodás világában. Mint kiderült, a dravida nyelvcsaládhoz tartozik és vagy 43 millió ember beszéli. A további meglepetésekhez már kel­lett a wikipédia is, amit utazásaim során gyakran használtam, főleg olyan információk megszerzésére, ami praktikus módon segített el­igazodni olyan kultúrákban, mint az indiai, ahol az összefüggések ismerete nélkül sok mindent lehe­­teden megérteni. Nem volt szán­dékomban tudományos igényű tanulmányt írni India történetéből, de azt azért szerettem volna megér­teni, hogy Mónika miért más, mint mondjuk Aopala Kalkuttából. Leg­alább kulcsszavak szintjén fontos, hogy a dravida nyelvekről, amilyen a kannada is, legyen némi infor­mációnk, hiszen Karnatakában vagyunk, ahol 43 millió ember beszéli ezt a nyelvet és a tagállam egyik hivatalos nyelve. Márpedig elég jól tudjuk, mit is jelent az, amikor nyelvi kisebbségként éled az életedet. Szóval, az uralkodó el­méletek szerint a dravidák az Indiai szubkontinensen kívülről vándo­roltak India déli területeire. A 20. század végén előtérbe került az uráli nyelvcsalád, illetve az altaji nyelvek­kel való kapcsolatuk kutatása, de rokonították a koreai, japán és az elámi nyelvvel is. A magyar nyelv eredetének kutatása szempontjából tulajdonképpen unokatestvérek. Ahogy a koreaiak is. Nos, ezzel a kis kitérővel Mónikát is és az itteni közösséget, társadalmat is másképp láttam. Érthetőbbé váltak egy nyel­vi és vallási kisebbségben szocializá­lódott fiatal képzőművész munkái és küzdelme, amit a nők társada­lomi egyenrangúságáért folytat. Itt ráadásul a hindu hegemóniával és kasztrendszerrel is meg kell küzdeni mindazoknak, akik nem követik a hindu vallást és nem tartoznak a legfelsőbb, brahminok, kasztjába. Flashback Még 1996-ban történt velem Kaohsiungban, Koreában, amikor megérkeztem egy ottani művé­szeti szimpóziumra és kiderült, hogy az anyanyelvem magyar, szinte a nyakamba ugrottak. Ak­kor mi testvérek vagyunk, mond­ták. Azóta már több koreaival is beszéltem, akik tényként kezelik a rokonságot. A világ minél több helyére látogattam el, annál több unokatestvérrel találkoztam. És ez rendben is van. Bárcsak mindenki az unokatestvérem lenne. Ráadásul arcfelépítésben is volt, amikor any­­nyira nyilvánvaló volt a hasonlóság, hogy meg sem kellett szólalni. Két helyen is volt olyan érzésem, hogy rengeteg „kéméndivel” találkoz­tam. A nahszik földjén, Kínában és a pandzsáboknál, Indiában. A másik nagy témánk az volt vacsora közben, hogy mit kell fel­­tédenül látnunk délen. Volt egy bakancslistám Indiában is, viszont Dél-Indiáról szinte semmit sem tudtam. Az egyértelmű válasz az volt, hogy el kell mennünk Hampiba. Még akkor ott helyben próbáltunk interneten buszjegyet és szállást foglalni, de a pénzváltás miatt szinte minden megbénult, kezdtünk kifogyni a készpénzből is. Kénytelenek voltunk mi is beszáll­ni a nagy ATM-vadászati játékba. Másnap reggel fogtuk a bicajt és hárman háromfelé mentünk, be­álltunk minden sorba, amely moz­gott - az volt a biztos jele, hogy az automatában van pénz. Persze többször is előfordult, hogy jóval az előtt, hogy sorra kerültünk volna, kifogyott. Akkor továbbálltunk, míg végül sikerült valamennyi kész­pénzhez jumi. Közben Sid is pró­bálkozott. A Hongkongban kapott régi 500-as és 1000-es címleteket bevitte a banka, valamilyen kamu szöveggel, és próbálta beváltani. A gond az volt, hogy egyszerűen nem győztek annyi új bankjegyet nyomtatni, hogy mindenkinek jusson. Majdnem két hétbe telt, mire kicserélték Sídnek a bankje­gyeket. Akkoriban nagyon nagy volt a káosz. A gazdaság szó szerint beleroppant a pénzváltásba. Az egyetemmel is sikerült időközben megegyeznünk a részletekben és az anyagiakban. Legalábbis szóban. Tíz diákot tudtunk elvállalni, és az volt a megegyezés, hogy rész­ben az egyetemen, részben pedig a Cubbon parkban fogjuk tartani a workshopot. A diákok mellé még négyen csatlakoztak Mónika baráti köréből. A parkot már ismertük, mert Mónika elvitt oda minket. Nem volt messze az egyetemtől, és jó választásnak tűnt. Megvoltak az időpontok is. December 22-27. Közben a Bengalurui Nemzeti Ga­lériából is kaptam egy meghívást december 28-ra egy bemutatkozás­ra és beszélgetésre. Mivel csaknem minden elő volt már készítve, elin­dulhattunk pár napra Hampiba. Juhász R. József (Részlet a Kalligram Kiadónál ta­vasszal megjelenő Egy performer élete című könyvbőL) Vasárnap-előzetes: Egy író, aki nem hajlott se jobbra, se balra A Vasárnap Parnasz­­szus-rovatában a magyar irodalom nagy alakjaival ta­lálkozhatnak - a kulisszák mögött. Milyen tanu­lók voltak? Szerettek-e kártyázni, rulettezni, lóversenyre járni? Mi volt a hobbijuk? Felbukkantak-e a fűtballtribünökön? Kibe voltak szerelmesek? Mennyit kerestek az írással? Mi állt a végrendeletük­ben? Gazdag József ezúttal a kassai születésű Márai Sándort mutatja be, az 1940-es évek legnépszerűbb magyar íróját, aki a jobboldali és a baloldali diktatúrák ellen is fölemelte a szavát, ezért előbb a nyilasok, aztán a kommunisták tá­madták, életművét kártékonynak nyilvánították. Márai végül felesé­gével és fogadott fiával 1948-ban emigrált, s élt több mint negyven évig számkivetve Olaszországban és az Egyesült Államokban. Ki és miért jelentette föl Mára­­it az Egy polgár vallomásai miatt? Melyik könyve került zúzdába? Melyik ismén magyar író támadta meg a Halotti beszéd című Márai­­verset? Milyen indokkal száműz­ték műveit a könyvtárakból is? Hány nyelven beszélt Márai? Milyen ember volt? Mivel teltek a napjai? Hány cigarettát szívott, és hogyan próbálta mérsékelni borfogyasztását? Miért nem adott interjúkat? Milyen volt a viszonya testvérével, Radványi Géza film­rendezővel? Mit írt róla az Új Szó a hetvenes években? Melyik ame­rikai elnök köszöntötte őt a szü­letésnapján? Tudtak-e az unokái magyarul? S mit válaszolt Szepesi György rádióriporternek, aki „er­kölcsi bélpoklosoknak” nevezte a külföldön élő, emigráns magya­rokat? Ami a tankönyvekből kimaradt - Gazdag József rendhagyó portréja Márai Sándorról a Vasárnap követ­kező számában, amely keddtől (február 15.) kapható!

Next

/
Oldalképek
Tartalom