Új Szó, 2022. január (75. évfolyam, 1-24. szám)
2022-01-13 / 9. szám
181 SZOMBATI VENDÉG 2022". január 13. | www.ujszo.com Kedvére lustálkodhat végre Molnár Piroska: „Ha megmarad a memória, akkor még el tudok vállalni olyan szerepet, ami fizikailag nem megterhelő" SZABÓ G. LÁSZLÓ Egy évvel ezelőtt eldöntötte, nem vállal újabb színpadi felkérést. Be is jelentette, sokakat megdöbbentve. Módosított is gyorsan a közlésén: fizikailag megerőltető szerepet nem fog mér játszani. Molnár Piroska ehhez tartja most magát. Tíz futó előadása van még és a Keresztanyu című sorozat. December közepétől márciusig az sem forog majd. Januártól a Thália Színház Ványa bácsijában egy egészen kis szerepet vállalt. Nem lesz tehát olyan feszes az élete, mint az elmúlt években, amikor még tanított is a színművészeti egyetemen. Lazább, nyugodtabb időszak vár rá, amelynek kimondottan örül. Azokat a napokat is szereti, amikor nem kell kimozdulnia otthonról. Mit visel nehezebben? A hathetes színházi próbaidőszakot, vagy azt, amikor különböző időpontokban viszik az otthonától távoli forgatási helyszínekre? Kifejezetten örülök, ha nem kell színházban próbálnom. Most ugyan csak ezt a sorozatot forgatom, de esténként még mindig elég sokat játszom. A forgatás szerencsére hetente csupán két-három napomba kerül. Budakeszin építették fel a Keresztanyu díszletfaluját, ott minden szereplőnek kvázi saját háza van, de csak olyan papírmasé, deszka, majdnem átfűthetetlen. De már kiokosodtam az életem során. Tudom, hány réteg vékony valamit vehetek fel a jelmezem alá, hogy ne fázzak. Az új színpadi szerep, a professzor anyósa a Ványa bácsiban nem lesz megerőltető januártól. Nem nagy, nem hosszú. Egy öregasszony. Élvezetes figura? Én már semmit nem élvezek. Már régen nem. Sajnos így van. De ne legyek igazságtalan. Az Egy német sorsban találtam még élvezetet. Goebbels titkárnőjét játszom, monodráma, Máté Gábor rendezte. Huszonöt előadás már lement belőle. Az kellemes próbaidőszak volt. Ha az embernek van még energiája, és jó formában van, akkor sok mindenben megtalálhatja az örömét. A filmezésben éppúgy, mint egy színházi próbában. Azt nem állítom, hogy egy napi sorozat forgatása a legélvezetesebb, mert idő nincs rá. Egyszer összemondjuk a szöveget, amit többnyire előző este kap meg az ember, és már vesszük is fel. Van, hogy tizenöt jelenetet kell egyik napról a másikra megtanulnom. Szerencsére nem shakespeare-i és nem is moliére-i a szöveg. Ha felcserélem a szórendet, mert zötyög a tartalma, akkor nincs baj. Sőt, inkább kis dramaturgként is dolgozik az ember: Ezeket a szövegeket nagyon gyorsan írják. A színész jobban tudja, milyen szórendet használjon egy mondatban, hogy az értelmesebb legyen, jobban közölhető. A kollégák tudnak igazán élvezetesek lenni egy munkában. Természetesen a rendező is fontos, de ha odaadó, tehetséges, remek kollégák vannak, akkor valósággal szárnyal az ember. Mégis azt mondja, az élvezet már elmúlt. Régen. Olyanfajta vágy, hogy megmutassam magam, már nincs bennem. Pedig a színészet, én még úgy tanultam, egészséges exhibicionizmus. De én már annyiszor megmutattam magam így vagy úgy és amúgy, hogy nekem már nehéz olyan szerepet adni, amelyben eddig ismeretlen, új oldalamat láthatnák a nézők. Színpadon a drámairodalom legnagyobb szerepeit játszotta el. Nyinát és Arkagyinát a Sirályban, Elektrát, Margit királynét, Goidét, Kocsma Jennyt, Cecíliát a Csárdáskirálynőben, Dürrenmatt Öreg hölgyét, Schneidernét a Hyppolit, a lakájban, Gizát a Macskajátékban... a képernyőn pedig már jó ideje gengszternyanyaként feszít. Ülök, mint pók a hálójában. Julija Timosenko, a volt ukrán miniszterelnök frizurájával. A fejemet, a néni arculatát én találtam ki. Gondoltam, ha már az ukrán határ mellett játszódik a történet, akkor az ukrán fonott haj legyen. Át is vették más szereplőknél is. A szöveggel könnyen megbirkózik? Gyorsan tanulok. Ahogy idősödünk, vagy a fizikumunk megy tönkre, vagy a memóriánk. Nem is lehet igazából eldönteni, hogy most akkor melyik a jobb. Az én esetemben a memória. Ha az megmarad, akkor még el tudok vállalni olyan szerepet, ami fizikailag nem megterhelő, szellemileg viszont még élmény. A baj azoknál van, akik fizikailag még fittek, de a memóriájuk „A táncolás már nem megy..." csökkent. Még játszanának szívesen, de már érzik, hogy nem igazán megy. Leáll a rögzítés képessége. Megvan az a nap, amikor úgy érezte, ez már a lemez B oldala? Megéreztem. Kiszálltam az Operettszínház musicaljeiből. A táncolás már nem megy. Azt mondtam, ha ez ilyen nyögvenyelős lett, akkor jobb kiszállni belőle. Már nem úgy dobáltam a lábamat, mint régen. Ilyenkor mondja a színész, hogy „a kevesebb több”. De azokban a musicalekben nem lehetett kihagyni semmit! Ha van egy jelenet, amelybe négy kolléganővel vagyok összerakva egy nagy kartáncba, ott nem ülhetek le. Vagy ha tangót kell táncolni... annak is megvan a helye. Pedig nem is olyan rég még a spárgát is megcsinálta. Hol van az már! A Nemzetiben, a hatvanadik születésnapomon közkívánatra megcsináltam. Aztán soha többet. Nem akarok én már mozgás közben felugrani a forgószínpadra. Elfog a félelem. A Mozartban is ez volt, az Operettszínházban. Lent feküdtünk egy ágyban, a süllyesztőben. Fejünk felett a színpadon negyven táncos verte a talpát. Azt is rosszul éltem meg, Még valami... Nincsenek már nagy vágyai. A tengerhez sem fog már elutazni. „Tíz órát ülni az autóban? Jaj, dehogy!" - mondja. Pizsama és egy pohár bor. Neki már több nem kell. pedig utána felemelkedtünk. De ha már ilyen kellemetlen érzés keríti hatalmába az embert, nem érdemes tovább csinálni. Nincs bennem egy fikarcnyi keserűség sem emiatt. Inkább megkönnyebbülés. Ennyi volt. Ezt már nem. Ä Gyilkosság az Orient expresszen idős orosz hercegnőjét is leadtam már a Tháliában. Kontaktlencsét nem bírok hordani, a szemem egyre rosszabb, így kapkodjam a lábam a sötétben, síneken átlépdelve a színpadon? Egy ilyen félelem gyorsan beivódik az emberbe, és akkor azt mondja, köszönöm, csinálja valaki más. Inkább akkor vigyenek hajnali ötkor forgatni, azt könnyebben elviselem. Azok a napjai, amikor csak este, az előadása miatt megy el otthonról, kellemesen telnek? Hogy a fenébe ne?! Pizsamában ülni otthon a melegben? Nem kell tanulni, mozogni... hihetetlen öröm! A semmittevés pihentető. Tud „semmit tenni”? Egész életemben tudtam. Olyan lusta vagyok, mint a dög. Szeretek is lusta lenni. Sokan panaszkodtak a pandémia idején, hogy milyen nehéz volt munka nélkül. Én annyira örültem, hogy otthon lehetek! Értem én. Végigdolgozta az életét. Igen, mindig mentem. De hogy csak úgy ül otthon... elképzelni sem tudom! Hallgatom a Bartók rádiót, és egész nap szól a zene. Aztán ideoda kapcsolgatok, mikor mi érdekel. De egy jófajta klasszikus zene mindig örömmel tölt el. Vagy rejtvényt fejtek, olvasok. Van egy remek segítőm, aki gondozza a virágaimat és főz nekem. Semmi bajom nincs az otthoni léttel. Nincs más dolgom, csak a szakmámmal foglalkozni. Már a sarki boltba sem járok le. Ha venni akarok valamit, a neten megrendelem, és kihozzák. Eltöpreng néha azon, hány állomáson száguldhat még át a vonat, amelyre jegyet váltott? Sajnos egyre többet gondolok erre. Hogy a végső állomás felé robog. Betöltöttem a hetvenhatodik évemet. Nem szeretnék rendetlenséget hagyni magam után. A Hegedűs a háztetőn vége felé elhangzik egy csodálatos mondat Golde szájából, miközben söpröget a házban. Tevje kérdezi tőle, amikor már menekülniük kell, hogy mi a francot csinálsz még? Erre mondja, hogy: „Csak nem hagyok itt egy piszkos házat!” Átvitt értelemben erre szoktam gondolni én is. Mindent le kell zárni, tisztázni, a helyére rakni, hogy halálom után ne legyek terhére senkinek, semmivel. Ilyenkor döbbenek rá, micsoda igazság, hogy semmi értéke nincs a tárgyaknak. Nem vihetsz magaddal egyetlen darabot sem. Ne is gondoljon rá az ember, hogy dobják ki vasvillával, amit szeretett. Ha lesz rá időm, megpróbálok elindítani valami rendelkezést. Az összegyűlt, sok felesleges tárgyat pedig megpróbálom kidobálni. Nem zsúfoltam fel dolgokat, de lesz miről lemondani. A szerző a Vasárnap munkatársa
