Új Szó, 2022. január (75. évfolyam, 1-24. szám)

2022-01-22 / 17. szám

www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2022. JANUAR 22. RIPORT 13 Judit Stangová két év után tölthette a karácsonyt anyukájával. Judit életét is felforgatta a pandémia: hiány­zott a társasági élet, a barátok, a család, a mozgás... A sors osztja a lapokat Isten dramaturgiája kifür­készhetetlen. A Latinovits Zoltántól származó idézet igazságát ezekben a nehéz időkben hatványozottan érezzük. Nincs a földkerekségen ember, akit ne érintene, méghozzá komplex módon, a járvány okozta csapás. Egyes esetekben saját fe­gyelmezetlenségünk a legnagyobb haj forrása, máskor a helyzet kivál­totta tehetetlenség, az ellenőrizhe­tetlen egyéni és társadalmi-gaz­dasági problémák által kialakult létbiztonság elvesztése. Százszámra hozhatjuk a példákat. Enyhébbeket, amik ugyan áthúz­ták számításainkat, de túléltük a Covídot, s olyanokat is, amelyek, bár elkerültük a lélegeztetőgépet, veszélybe sodorták létünket, a család életét, mentális egészségét. Ismerek olyan sikeres cseh szállo­daigazgatót, aki az elmúlt évek­ben Barcelonában, Lisszabonban vezetett luxusszállókat, hazatérve pedig a Magas-Tátrában, de nem bírta elviselni, hogy a válsághely­zetben számos kollégájától meg kell válnia. Az elbocsátásokat még tetőzte, hogy Prágában élő édesap­ja covidos lett, s ő úgy érezte, ott a helye mellette, három hónapig gondozta, mégsem tudta megmen­teni. És a szállodai munkahelyeket sem, ezért maga távozott székéből. Felesége, bár három gyermeket ne­velnek, már előtte bérbe vett egy tátraalji kis panziót, s a turisták kedvelt helyévé varázsolta. Mire így lett, betört a járvány, a zárlat... Nemcsak itthon, hanem külföl­dön élő hazánkfiaiba is bele-bele­­rúg a sors, de minden élettapasz­talat, legyen bármily tragikus is, tanulságot tartogat számunkra. A sorsfordító pillanatok arra kész­tetik az embert, hogy önvizsgála­tot tartson, és szemléletet, sőt, akár otthont vagy országot váltson. Nem számít, mennyire szeretnénk uralni az életünket, mindig lesz egy kis darab, ami felett nem lesz uralmunk. Elveszítette állását Judit Stangová két év után tölt­hette a karácsonyt anyukájával. A Privigyéről származó műépítész az ezredfordulón ment ki London­ba, akkor még egyetemistaként, hogy tökéletesítse az angol nyelvtu­dását. Négy hónapig volt bébiszit­­ter, közben egy nyugat-londoni kis műépítészed cégnél talált részmun­kaidős állást, ahol minden nyári szünetben gyakorlatozott. Az egye­tem elvégzése után a cég segítségével munkavízumot kapott, s 2002-től az angol fővárosban él és dolgozik. Mivel a pozsonyi Szlovák Műszaki Egyetem Műépítészed Karán szer­zett diplomáját elismerték, nem kel­lett különbözeti vizsgát tennie. Judit életét is felforgatta a pandémia: hiányzott a társasági élet, a barátok, a család, a mozgás. „Az első szörnyű helyzet az volt, amikor bezártak bennünket ott­hon, nem mehettünk ki, nem talál­kozhattunk a barátainkkal. Egye­dül élek, így a magány volt az egyik legelviselhetetlenebb számomra. A másik pedig, hogy bezártak az edzőtermek. Előtte ötször-hatszor jártam fitneszbe, kétszer karatéra, épp a Covid előtt szereztem meg a második fekete övét. A lockdown alatt csak otthon sportolhattam, egyébként hivatalosan egy óra volt a kimenő. Vettem egy tornasző­nyeget, volt 5 kilós súlyzóm, ami nem sok, de meg kellett vele elé­gednem. A kis dolgozószobámban próbáltam heti 5-6-szor edzeni, de ez nem helyettesítette az edzőtermi foglalkozást.” Utolsó csapásként Judit elveszítette az állását. „Egy hónapig otthon­ról dolgoztunk, de fokozatosan veszítettük el a klienseket, egyre kevesebb lett a munka. Két hóna­pig a Koronavírus Állásmegtartási Rendszer keretében a kormány egy bizonyos összegig refundálta a bérek 80 százalékát (ún. Furlogh Scheme), de júniusban elveszítet­tem a munkám. Négy hónapig voltam munkanélküli, s az iga­zat megvallva, nem volt ez rózsás időszak! Bár a helyzet nem javult, kevés volt a munkalehetőség, rend­szeresen küldtem el különböző cégekhez az életrajzomat, az alatt az idő alatt 350-et, s ezek 10 szá­zalékára kaptam választ, hogy saj­nálják, de jelenleg nincs szükségük senkire. Kitartásom, türelmem végül siker­rel járt, az építőiparban fokozato­san javult a helyzet, s októberben ajánlottak egy szerződést négy hó­napra, amit további ötre meghosz­­szabbítottak. Időközben tovább kerestem állandó munkát, s végül számtalan állásinterjút abszolválva egyszerre három ajánlatot is kap­tam. Nem volt könnyű a döntés, de úgy gondoltam, legjobb lesz, ha azt a céget választom, amelyben ta­valy májustól dolgoztam, de most már állandó munkatársként.” Judit számára is óriási sokkot jelen­tett az elszigeteltség, nem láthatta anyukáját, sem a Csehországban élő lánytestvérét. Mégis ők és a barátai voltak azok, akik tartották benne a lelket. És fordítva... „Sze­rencsére a videóbeszélgetések révén láthattuk egymást, felvehettük a telefont, ha mondani akartunk valamit egymásnak, ott voltak, vannak a közösségi oldalak. Igaz, hogy a közvetlen kapcsolatot, a találkozást, az együttlétet semmi nem pótolhatja, de ha hallottam anyukám, aki egyben a legjobb barátom, hangját, s mindig pozitív volt a kicsengése, optimistább let­tem magam is. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hogy van, aki se­gíts áthidalni ezt a szörnyű idősza­kot...” Talán épp a megsokasodott beszélgetések, videókapcsolatok révén döbbent rá, hogy van ebben a nyomorúságban valami pozitívum: az otthonról végzett munka révén ajándékba kapott napi két óra, amit egyébként utazással töltött volna. Most ez az övé és a szeretteié. Judit optimista maradt. Ezt arra alapozza, hogy amint lehetett, mindjárt megkapta a Covid elle­ni oltásokat, s bár Londonban a fertőzöttségi adatok az elmúlt év végén is magasak voltak, a morta­litás csökkent. Azok aránya, akik túl vannak a második oltáson, 80 százalék, azoké pedig, akik már a harmadikon is, 60 százalék. Igaz, hogy az ottani emberek felelős­ségérzetétől sincs meghatva: „Az üzletekben, nyilvános közlekedési eszközökben kötelező az arcmaszk viselete, de sokan nagyon fegyel­mezetlenek, az emberek ötven százaléka semmibe veszi az intéz­kedéseket...” Lyukba szorult motoregér Jankó Szilvia a barátjával Malaga közelében töltötte az ünnepeket. Nem szállodában, hanem egy la­kást béreltek, nem jártak restibe, a tengerparti sétányon ülve ebé­deltek, vacsoráztak. Nem voltak emberközelben, hogy kerüljék a veszélyt. A 33 éves Szilvia imádja a tengert, szenvedélyes hullámlovas, legszívesebben ott élne, ahol min­dennap szelheti a hullámokat. Szilvi 2013 júniusától él Németor­szágban. Két évvel fiatalabb húgá­val, Ágival itthon kosárlabdáztak, rövid időre az ifiválogatottba is bekerültek. Szilvi 18 évesen sport­ösztöndíjjal kiutazott az Egyesült Államokba (egyébként a három­­gyermekes Ági ma is ott él, Szilvi hat évig csak videón látta őket), de a sors közbeszólt, megsérült, hazajött. Elkeseredve, men nem fejezhette be az egyetemet, és szer­tefoszlott nagy álma is, hogy a hí­res női profiligában, a WNBA-ben játszhasson. Fél évig volt itthon, dolgozott, aztán követte édesany­ját, aki akkor már Németország­ban edzősködött és tanított. Az anyuka, a Losoncról származó Dora Ágnes Pozsonyban testneve­lés-német szakon végzett, s egykor válogatott atléta volt, kitűnő távol­ugró. Ma Kalondán él. A lánya hangjában érződik, hogy az emlék ma is fájó, de mégis rá­kérdezek, hogy mi volt a sérülés. ,A térdem. Az orvosok azt mond­ták, örülhetek, hogy járni tudok. Tizenkilenc évesen ilyet hallani megsemmisítő. Még utána is jó ideig fájt a térdem, akadályozott a járásban. Olyan voltam, mint a lyukba szorult motoregér.” Az élet sokféleképpen próbára tudja tenni az ember kitartását, de ahogy Machiavelli mondja, „nem az az erős, aki nem esik el, hanem az, aki mindig fel tud állni”. „Nem az az ember vagyok, aki csak azért csinál valamit, hogy dolgozzon. Anyukám tanácsára ki­használtam sportolói előéletemet, elkezdtem dolgozni egy stuttgarti fitneszközpontban, s közben fő­iskolára jártam.” A „tananyagot”, aminek segítségével megszerezte az általánosan érvényes alapokat, ma­gán is kipróbálta. A térdsérüléséből indult ki, de lassan-lassan egyre mélyebbre ásta magát, nemcsak a terápiái módszerekben, hanem a táplálkozás, az életvitel, a mentális egészség terén is. Az orvosok annak idején azt mondták, hogy esetében semmit nem lehet tenni, megpró­bálhatják a műtétet, de kérdéses. Nem ment el operációra, kemény, fegyelmezett és kitartó munkával rendbe hozta magát, s ma nem korlátozza a régi sérülés. Ráadásul azzal, amit saját magán megtapasz­talt, manapság másokon is segít­het. „Ha valaki azzal jön hozzám, hogy ezzel nem lehet mit kezdeni, csak legyintek, hogy egy fenét, mindig van megoldás, csak meg kell találni, milyen pedagógiai és pszichológiai módszerrel.” A járvány alatt Németországban is bezártak a fitneszek. Nehéz idők voltak, Szilvia, aki Stuttgartban erdőközeiben lakott, túrázni járt, egy hétig szörfözött a Kanári­szigeteken. Az volt a szerencséje, hogy nem vállalkozói, hanem al­kalmazotti viszonyban volt, így a munkáltatója a bére bizonyos százalékát megtérítette, ráadásul ún. Kurzarbeitergeld is megillet­te. „Hálás voltam érte, mert nem mindenkinek volt ilyen esélye, vannak kollégáim, akik vállalko­zói szerződéssel dolgoztak, s mun­kanélküli segélyen végezték.” A szomszédból is nehéz hazajutni A pardubicei kórház laboránsá­val 24 órás ügyelet után beszél­gettünk. Botos Petra helyzete is bonyolultabb a járvány alatt, akárcsak kollégáié, mert sokan kiesnek, s őket pótolni kell. Nem kommentálja, csak nagyot só­hajt. Ez mindent elárul. Ok nem Covid-tesztekkel foglalkoznak, hanem a testnedvek klinikai-ve­gyi elemzését végzik. „Manapság nagyon kevés az igazi laboráns munka - jegyzi meg -, minden automatizált. Amikor még isko­lába jártam, mindent elő kellett készíteni, most már megkapjuk a vérmintát, betesszük a gépbe, és kész. Ezáltal ki van zárva az ember általi hiba.” Petra élettársával és 11 éves kislá­nyukkal, Jozefinával Pardubicéhez közel, Chrudimban él, s nem messze, már saját otthonában, első házasságából származó 33 éves Csaba fia is, aki programozó, nős, és saját kis céget vezet. A borsi születésű hölgy - a szülei most is ott élnek - Kassán végezte el az egészségügyi középiskolát, majd a klinikai biokémiai specializációt, s a Safárik Egyetem laboratóri­umában kezdett dolgozni. Volt férjével került Brünnbe, végül Chrudimban kötött ki. Az élettár­sával, aki a mezőgazdasági kamara igazgatója a városban, a szülőföld­jétől távol - egyébként lánytestvére Nagyszombat mellett él, csak a fivére, József maradt a szülők kö­zelében - is megszervezték az éle­tüket, rengeteget jártak színházba, hangversenyre, lóversenyre, külön­böző akciókra. Egyszerre minden másképp lett. „Egy felnőtt csak meg tudja magának magyarázni a helyzetet, a kislányunkkal már ne­hezebb volt megértetni. Bezárták az iskolát, elszigetelték egymástól a gyerekeket, nem járhatott a meg­szokott táborba, hiányzott a szoci­ális kapcsolat. Van egy víkendhá­­zunk 30 kilométerre innen, oda néha meghívtuk a barátnőit, de így is érezhető a hiány. A tanárnő is mondta szeptemberben, hogy nehéz volt a gyerekeknél a közös­ségbe való visszatérés, a napirend megszervezése, a motiváció fenn­tartása.” Petráék azelőtt rendszeresen ellá­togattak a Bodrog menti faluba, Borsiba, II. Rákóczi Ferenc feje­delem szülőhelyére. Az elmúlt két évben nehezen viselték az elszige­teltséget, tavalyelőtt nem jutottak el a szülőkhöz. Tavaly egyszer. A nagyszülők már nem fiatalok, ráadásul az egészségük sem a leg­jobban szolgál, az, hogy nem lá­togathatta a szüleit, óriási stressz­helyzet elé állította Petrát. „Az ember ideges, nem tudja, mi tör­ténik velük. Én eléggé kötődöm édesapámhoz és édesanyámhoz is, és bár gyakran beszélgetünk telefonon, az nem ugyanaz. Az­előtt ők is el-eljöttek, de édesanya bevallotta, hogy már fárasztó neki a hosszú út. Nem vagyok izgulós, de ha betegek, azt nehéz messziről megélni, mindent csak közvetve tudok meg. A bátyámtól, aki na­gyon sokat segít, mindig ott van, ha szükség van rá. Egyébként Csa­ba fiam az ő Gyuri fiával mindig együtt töltötte Borsiban a nyarat, és máig megmaradt köztük a szo­ros kapcsolat.” Petra a munkájában és személyesen is találkozott a vírussal. Súlyosabb volt a lefolyása, de a monoklonális ellenanyagok segítettek, s főleg az, hogy már be volt oltva. „Már az elején mondtam, hogy ha meg is kaptam az oltást, az nem azt je­lenti, hogy nem kapom el a vírust, hanem azt, hogy nem kerülök életveszélybe. S be is igazolódott. A kislányomnak eleinte nem volt semmi tünete, Jozefinánál a har­madik hét után azonban történt valami, s az orvosok sem tudják megmondani igazán, hogy mi, a vírus hívta-e elő, vagy valami egyéb okozta. De nála nagyon sú­lyos volt a helyzet, kórházba került, s az egész család aggódott érte.” Érzem, hogy az anyuka nem szíve­sen emlékezik a történtekre. A bor­si nagymamától, Figura Katikától tudom a részleteket, azt, hogy mit élt át akkor a család. Urbán Klára Jankó Szilvia imádja a tengert, szenvedélyes hullámlovas, legszíveseb­ben ott élne, ahol mindennap szelheti a hullámokat. Barátjával Malagá­tól nem messze töltötte az év végi ünnepeket. Egy lakást béreltek, nem voltak emberközelben, hogy kerüljék a veszélyt. (Családi fotók) Petra élettársával és 11 éves kislányukkal a csehországi Chrudimban él. Ko­rábban rendszeresen ellátogattak a Bodrog menti faluba, Borsiba. A járvány miatt tavalyelőtt nem jutottak el a szülőkhöz. Tavaly egyszer.

Next

/
Oldalképek
Tartalom