Új Szó, 2021. december (74. évfolyam, 276-300. szám)

2021-12-11 / 285. szám

[16

SZALON ■ 2021. DECEMBER 11.

www.ujszo.com

A bálnavadászok élete sem fenékig tejfel

Kevés mocskosabb és veszélyesebb munka volt 1859-ben, mint a bálnavadászoké. Az Északi vizeken című BBC minisorozatban kényelmetlenül közelről vizsgálhatjuk meg e mesterség űzőit.

Zord arcú, szőrös, nagykabátos férfiak sokasága száll le egy hatalmas jégtáblára egy hajóról, és a kezükben lévő puskákkal elkezdenek lövöldözni. A közelben lévő fókák csoportja próbálna menekülni, de a puskák elől a nagy, sík jégtömbön nincs hová bújni. Dördülnek a puskák, lecsapnak a fegyverek, a fókákat pedig a szemünk láttára nyúzzák meg ott helyben, hogy az értékes, vastag zsírrétegű bőrüket aztán gyorsan felvigyék a hajó rakterébe, hogy később otthon értékesíthessék. Valóságos népirtásnak vagyunk szemtanúi, és ez csupán egy az Északi vizeken című sorozat számos megrázó és brutális jelenete közül. Ian McGuire 2016-ban megjelent regényét a kritikák leginkább a kíméletlen realizmusa miatt dicsérték, és ennek a belőle készült ötrészes sorozat sincs híján. Andrew Haigh rendezőt korábban az olyan érzelmes és visszafogott drámáiról ismertük, mint a 45 év vagy a Charley és Pete, de az Északi vizekennel látványosan új irányba fordul. Míg korábban a civilizált világunk apró érzelmi rezdüléseire volt kíváncsi, most azt tanulmányozza, mi lesz az emberből, amint a civilizáció szélére sodródik, ahol a túlélés az egyetlen érték és az egyetlen cél. A filmben hőseink nemcsak az elemekkel, hanem egymással is küzdenek. Az egyik főszereplő az egykori katonaorvos, a háborúzástól meghasonlott Patrick Sumner (Jack O’Connell), a hajó

nagyjából egyetlen értelmiségije, míg a másik a szigonyos Henry Drax (Colin Farrell), aki egy sötét sikátorban is hajlandó meggyilkolni egy embert pusztán azért, mert negyed órával korábban nem volt őt hajlandó meghívni egy pohár rumra. Ok ketten gyakorlatilag mindenben egymás ellentétei, párharcuk szimbolikus, és ugyan ez adja a sorozat fő konfliktusát és feszültségforrását, ezen az úton nem Henry Drax jelenti az egyetlen veszélyt.

Míg az első részekben a hajón áskálódó hatalmi harc bontakozik ki Sumner és Drax között, egy nemi erőszakkal és egy gyilkossággal súlyosbítva, később az Északi vizeken átmegy egy kegyetlen vadondrámába, ahol egy maroknyi csapatnak túl kell élnie az Északi-sark jelentette megpróbáltatásokat a kegyetlen télen, miközben segítségre nem, csakis önmagukra számíthatnak. Ez a túlélődráma pedig legalább annyira kegyetlen és embertelen, mint aminek korábban szemtanúi lehettünk a hajón, csak másképp. A sorozat elképesztően nyomasztó, a hajót gyakorlatilag csapdának érezzük, ahonnan nincs menekvés, a konfliktusok elől nincs hová futni, és akkor se lesz jobb, amikor hirtelen helyszínt váltunk, és már a nyomasztóan sivár jeges pusztaságon követhetjük a szereplőket. Az Északi vizeken a bőröd alá kúszik, az elállatiasodó emberek látványa pedig zavarba ejtő, Colin Farrell Draxje pedig kétségtelenül az év legijesztőbb, legvisszataszítóbb figurája. Kár, hogy az utolsó rész sokkal sematikusabb és kiszámíthatóbb, mint az azt megelőző négy mesteri epizód.

Tóth Csaba

Megosztottság vagy sokszínűség:

Ez nem kérdés. Nem ez a kérdés, hanem az, mi a teendő, hogy a sokszínűséget szánt szándékkal vagy egyéb okokból ne keverjük össze a megosztottsággal.

évvel ezelőtt azért (is) mentünk ki a terekre, hogy megszabaduljunk az egypártrendszertől, hogy négyévente, ne csak kötelezően szavazzunk, hanem válasszunk, választhassunk is. 1989 után a szlovákiai magyar politikát is a pluralizmus jellemezte. Volt liberális, polgári majd népi-keresztény, nemzeti-konzervatív értékeket képviselő jobboldali pártunk.

Adódik a kérdés, hogy az 1990 tavaszára kialakult helyzet megosztottság volt-e vagy a pluralizmus jegyében, a szlovákiai magyarok sokszínűségét tükröző többpártrendszer.

Az is kérdéses, mi lett volna akkor, ha Vladimír Meciar hatalomvágya és nacionalizmusa nem kötött volna össze a már évek óta eszmei és formai-szerkezeti vitákat vívó pártokat.

A Meciar-féle választási törvény a Magyar Polgári Párt, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és az Együttélés vezetőit 1998-ban végül rákényszerítette arra, hogy a kettős, hármas unió, kettős, hármas koalíció, választási párt, választási koalíció helyett létrehozzák az egységes magyar pártot.

Az egyesülés folyamata akkor sem volt egyszerű, akkor sem volt rövid és a tárgyalások során akkor is fontos kitétel volt az elődpártok eredeti arculatának a megőrzése.

Tudom, régen volt. Az azóta eltelt 23 év alatt felnőtt egy generáció.

S közülük sem lett mindenki politológus, újságíró vagy újságot olvasó, a közélet eseményeit kritikus szemmel figyelő felnőtt. A közösségi médiában, a világhálón már egy ideje leledző vagy nemrég felbukkanó portálokon közvetített vagy inkább sugallt üzenetek alapján úgy érezhetik, a Szövetséget létrehozó pártok egyéves tárgyalássorozata szokatlanul hosszúra nyúlt.

Azok pedig, akik még emlékeznek az előző, tulajdonképpen nyolc esztendeig húzódó pártegyesítésre, akkor mondtak le arról, hogy a közös cél érdekében képesek vagyunk túllépni az elmúlt tív év sérelmein, amikor tavaly decemberben végignézték a sajtótájékoztatónak titulált civakodást.

Bevallom, akkor én is legyintettem magunkra.

De a hárompárti egyeztetések bája éppen ebben rejlik. Abban, hogy a három fél között mindig akad legalább egy, amelyik a másik kettőt visszaülteti az asztalhoz.

A múlt nem csak a párkapcsolatokat szépíti meg, hanem a pártkapcsolatokat is. Évtizedek múltán

a rendszerváltást követő első pártegyesítést hajlamosak vagyunk úgy láttatni, mintha az a(z akkori politikai) világ legtermészetesebb dolga lett volna. Hát, nem volt az. Politikai kényszerházasság volt.

Pontosan úgy, ahogy a miénk is az.

Nekünk sem volt könnyebb, de nehezebb sem, mint Bugár Bélának, A. Nagy Lászlónak és Duray Miklósnak.

Az általuk irányított elődpártok közötti ideológiai különbségek is jelentősek voltak, de tudták, hogy a közös cél érdekében ezeket az akadályokat meg kell ugraniuk. Ők is tudták, hogy a többpártrendszer luxusát egyszerűen nem engedhetik meg magunknak.

Azt is tudták, hogy az ország válaszút elé érkezett, s ahhoz, hogy Szlovákia felzárkózzon és csatlakozzon Európához, rájuk is szükség van.

Ezekkel az értékekkel, ezzel az iránnyal mi is tisztában vagyunk.

Úgy, ahogy 1998-ban a Bugár Béla vezette MKP sem kizárólag nemzetiségi vonatkozású célokat fogalmazott meg, 2024-ig ezek mellé nekünk is egy átfogó, az ország működésének egészére vonatkozó, az euroatlanti irányultságunkat megerősítő stratégiai programot kell letennünk az asztalra. A jelenlegi választási ciklust követően Szlovákiának hatalmas változásokra lesz szüksége.

A szlovákiai magyaroknak nem mindegy, hogy a következő voksolást követően a Szövetségnek lesz-e lehetősége kárelhárításra, majd ezt

követően az építkezésre. Nem csak a szó legszorosabb értelmében, az infrastruktúra-fejlesztés, a déli és a keleti régiók gazdasági felzárkóztatása területén, hanem a fennmaradásunkat garantáló kisebbségi jogok, az oktatás és a kultúra területén is.

Látjuk, hogy a szlovákiai magyar érdekképviselet hiánya vagy megléte az élet minden területére kihat. Hadd említsem csak a kórházreformot, a Kisebbségi Kulturális Alapról szóló törvény meglépett vagy tervezett módosításait, a kulturális minisztériumban és az oktatási tárcánál történt leépítéseket.

A 2020-as parlamenti választás után ismét válaszút elé értünk, a többpártrendszer luxusáról nekünk is le kellett mondanunk. Mi megtettük az első lépést, de az, hogy a Szövetség sikeres lesz-e, nem csak rajtunk, politikusokon múlik. Nekünk is és a választóinknak is meg kell tanulnunk elfogadni egymást. Ki kell egyeznünk azzal, hogy a Szövetség nem MKP 2.0, nem Híd 2.0.

Én hiszek abban, hogy a szlovákiai magyarokban van annyi tolerancia, hogy a sokszínűség, amit képviselünk, erősít majd és nem szétfeszít.

Pártokról, politikusokról is gondolkodhatunk eltérően. Mi is, a választóink is. Tisztában vagyok azzal, hogy a szlovákiai és a magyarországi politikai színtér szereplőit is másként ítéljük meg. A Szövetség tagjai között és a párt választói között vannak, akik a jelenlegi kormánypártokkal szimpatizálnak, és vannak, akik nem. Az egyik oldalon azt szeretnék, sőt el is várják, hogy a tavasszal esedékes magyarországi választásokat kísérő kampány csatározásaiba bekapcsolódjunk, a másik oldalon meg azt, hogy élesen elhatárolódjunk.

De nekünk nem ez a dolgunk. Azt, hogy Magyarország következő kormányfője Orbán Viktor lesz vagy Márki-Zay Péter, a magyar választók döntik el. Nem mi. Nem is ez a dolgunk. A mi dolgunk az, hogy itt bizonyítsunk. Hogy visszajussunk a szlovák törvényhozásba és azokra a problémákra kínáljunk megoldásokat, amikkel a szlovákiai magyarok szembesülnek. Mi erre szövetkeztünk. Meg arra, hogy jól működő partneri kapcsolatban legyünk a mindenkori magyar kormánnyal.

Vannak, akik nem örülnek annak, hogy a hosszú viszálykodást követően ismét egy pártunk van és megpróbálnak éket verni közénk. Ezt nem engedhetjük. Nem engedhetjük, hogy a magyarországi választási csatározás szembe állítson minket. Még akkor sem, ha a magyarországi politikai történéseket nem egyformán értékeljük.

Mert sokszínűek vagyunk. Nem megosztotttak.

Sólymos László

a Szövetség országos választmányának elnöke

Azt a képet a kedvencek közül

Miért nem akarod megérteni? Elveszett az a kép. Nem, nincs a komód fiókjában, az összesét átnéztem. Amúgy sem való nagyi koporsója mellé, nagyon fiatal rajta. Alig lehet harminc. A hátulján talán ott volt a dátum, minden fotót megjelölt. Megértem, hogy az volt a kedvenc képed, de szerintem nem ez a legfontosabb szempont. Aki részt vesz a szertartáson, Ilonka nénit ismerte, senki sem emlékszik a fiatal szőke nőre. A pöttöm kis aszszonyt emlegetik majd az ősz, vállig érő hajával, aki mindennap megfordult a boltban, és mindig gumicukrot vásárolt a dédunokáknak. Akit boldoggá tett a törődés. Hat felnőtt macskát etetett, de alig tudtuk lebeszélni az újabb alomról. Félt, hogy apa a kanálisba fojtja őket.

Riasztotta a halál. Disznóvágás idején nem jött ki a házból, míg visított a hízó. Nagyapa halálával ennek is vége szakadt, pedig alig vártuk, hogy megérkezzen a tél. Akkoriban iszonyú hideg volt: hozzáfagyott a kezünk a kilincshez. Ebédre vese-velő és friss pecsenye készült, lett kolbász, füstölt szalonna, legalább nyolc rúd préssajt, aminek a tetejére mustárt kentünk, apa citromlével locsolta meg, nagyi is úgy szerette.

A következő évben már a henteshez vitette a hízót, és megkérte, hogy darabjaira bontva hozza vissza. Nem akart több vérontást. A csirkéiből egyet sem vágott le. Ha sütni akart, megvette a boltban, az övéi vígan kapirgáltak az udvaron. A tojás végett tartotta őket, néhánynak még nevet is adott.

A gyerekek örültek, hogy befogadjátok Cézárt, aggódtak, hogy apa agyonlöveti. Nálatok nagy a kert, egy-két évig még őrzi a házat, neki sem lehet már sok hátra. Nagyi beengedte éjszakára, pedig a sáros mancsával hatalmas koszt csinált. Az ágya mellett elnyúlva aludt. Tudom, ez nálad szóba sem jöhet. Ismerem a rendmániádat.

Ügy érzem, rossz ötlet a fekete kiskosztümöt ráadni. Csak amiatt vette meg, mert sok volt mostanában a temetés, és a régi vállalhatatlanul megkopott, egyébként utálta a feketét. Mit szólnál a világoskékhez? Azt mindig örömmel viselte. Merész, de passzol a szemem színéhez mondta, amikor kijött az öltözőfülkéből. Az egész asszony, tetőtől talpig ragyogott. Születésnapja volt, akkor lehetett hetvenkilenc. Amikor leakasztottam a fogasról,

azt gondoltam, szó nélkül visszateszi, de mohón kapta ki a kezemből. Háromszor kérdeztük meg, hogy biztosan kifizessük-e, az ő korában talán illendőbb volna egy sötétebb. A lelkének kellenek az élénk színek, tőle ne sajnálja senki a szivárványt, kelt ki magából.

Igaz, csak ünnepi alkalmakkor, de a körmét is kilakkozta: finom, halvány árnyalatokkal; engem kért meg, hogy egy leheletnyi sminket az arcára is tegyek. Csak a haját nem festette. Nem is kellett, szépen őszült, illett hozzá az ezüstfehér.

Biztos emlékszel még, egy cukrászdába mentünk vásárlás után. Nosztalgia krémest kért és ír kávét. Féltetted a szívét, otthon már csak cikóriát ivott. Az ő szíve addig dobog, míg viszonozzák a szeretetét, ennyit válaszolt. Elnémultunk mindketten.

Olyan pici volt a kórházi ágyon, majdhogynem sima volt a paplan a teste felett. A keze mindig jéghideg, akkor is, ha a nyakáig húzta a takarót. Csalódott bennünk. Nem mondta, de az arcára volt írva, mikor rádöbbent, hogy abból a fehér, fertőtlenítő szagú kórteremből ő már nem jut haza. Pedig hányszor említette, hogy a saját házában akar meghalni. Bár megadhattuk volna neki! Kétségbeesetten számolta a napokat, mikor az orvos arról beszélt, meddig akarja bent tartani. Mikulásra már szeretett volna otthon lenni. Menni a boltba, megvenni az édességet, elkészíteni a csomagokat. Mindenkinek a kedvencét. Azok a csodálatos adventi naptárak, melyeket tőle kaptunk! A saját kezével varrta, és rejtette a csokikat a számmal jelölt apró

zsebekbe. Karácsonyig ott lógott mindig a szobám falán.

Bízom benne, hogy senki sem hoz művirágot. Nagyi ízléstelennek tartotta, nagyapa sírjáról is dühöngve dobálta le. Kálát viszek, hófehéret. A kertje is azzal volt tele.

A torra már megsütöttem a süteményt. Szárazát, az hetekig eláll. Figyelj oda légy szíves, hogy legyen bőven kávé, alkoholból elég a bor. Nem szeretném, ha egymás torkának esnének az örökség miatt.

Emlékszel arra a képre, ami a ligetben készült pár nappal a születésnapja után? Azt a képet kellene a koporsó mellé állítani. A nappalijában megtalálod, ott lóg a falon, a többi kedvence mellett. Sokszor nézegette azokat a fotókat. Ha rajtakaptam, kisietett a szobából. Egyszer sem hagyta, hogy sírni lássuk.

M. Kovács Melinda