Új Szó, 2021. november (74. évfolyam, 252-275. szám)
2021-11-30 / 275. szám
Í20T SZINFOLK ■ 2021. NOVEMBER 30. www.ujszo.com Együttes a családban, család az együttesben 1952, Kína. Győri Magdolna a kórusból Mao elnökkel (A szerző felvételei és képarchívum) Dr. Csapó Katalin családjának életében a Magyar Állami Népi Együttes főszerepet játszott. Édesapja, Csapó Károly Liszt-díjas énekművész az együttes énekkarában ismerte meg feleségét, Pórfy Irmát. Katalin 1972- től egy évtizedig szerepelt a tánckarban, férje, Kása Endre az énekkart erősítette. Saját és szülei emlékeiről beszélt. Már gyermekéveimből nagyon szép emlékeket őrzök a Magyar Állami Népi Együttesről. A vezetőség minden év végén ünnepséget rendezett a legkisebbeknek, ahol a krampusznak, Mikulásnak beöltözött táncosok szórakoztattak minket, s természetesen az ajándék sem maradt el. Ekkor még túl kicsi voltam, hogy előadásokra járjak, de tisztában voltam vele, hogy szüleim énekesként keresik kenyerüket. Otthon sokat gyakoroltak a zongoránál, s édesapám a korrepetálásomat is kezébe vette, egész korán tanultam meg szolmizálni, és nagyon élveztem, hogy a kézjelekről olvashattam. Később már előadásokra is elmehettünk Manci mamával. Anyai nagymamám gyermektelen testvére nálunk lakott, szüleim elfoglaltsága alatt vigyázott is ránk. Leginkább jobban a vasárnap délutáni, az Erkel Színházban tartott bemutatókra emlékszem: a fergeteges tánckar valósággal elkábított, az énekkarban - kis távcsövemmel - megkerestem a szüléimét, s büszkeség töltött el, amikor édesapám szólófeladatot kapott. Amikor Manci mama nem ért rá, akkor a zenekari árokban kerestek nekem helyet, az üstdob tetején csücsülhettem, ahonnan „békaperspektívából” követhettem a fellépést. Egy szabadtéri előadásnál viszont a színpad mellett álldogáltam, s tágra nyílt szemmel figyeltem, ahogy az első számnál, a Kállai kettősné\ az énekkar bevonult a helyére. Amikor megláttam édesapámat, úgy megörültem, hogy a színpadon keresztül repültem felé, ezzel kiváltva jogos haragját, s a közönség derültségét. Többször Kodály Zoltán is meglátogatta az együttest. Az egyik alkalommal Manci mama lökdösött, hogy álljak be az autogramkérők sorába, s amikor a Mesterhez értem, némán nyújtottam felé a műsorfüzetet. Kodály - szokása szerint - megkérdezte, tudok-e szolmizálni, s öntudatos válaszomra mosolyogva szignálta a lapot. Szüléimét alapító tagokként 1951- ben szerződtették, nem is akármilyen körülmények között. Apám, A Japánban tartott fellépések szórólapja, 1977 a Podmaniczky utcai székház - az házmesternél. „ Valami Senki nevű egykori Szabadkőműves Páholy dolgozik egy dalárdával” - szólt a épülete - mellett lakott, s számos lakonikus válasz. A derék házfekórusban szerzett már tudást és lügyelő csak egy betűt tévedett, a tapasztalatot. Magyar-angol sza- debreceni Kollégiumi Kórus, s a kos egyetemistaként élte világát, debreceni MÁV Filharmonikusok s a szomszédból kiszűrődő ének- neves karnagya, Csenki Imre próhangok forrásáról érdeklődött a bált a szomszédban. Apám először amatőr énekkarnak vélte az együttest, de a tánckar felé orientálódó egyetemista társa, a későbbi zenei szerkesztő, Lengyelfi Miklós felvilágosította, hogy hivatásos társulatba csöppent, még fizetést is kaphat. Apám a művészi pályát választotta, s csak jóval később fejezte be egyetemi tanulmányait. Édesanyám tanárképző főiskolai diplomával a zsebében már tanított, amikor egykori debreceni karnagya, Csenki Imre hívta a „csapatba”. Sokat hezitált, de engedett nővére rábeszélésének, és elment a felvételire. Nagyon szép alt hangja és abszolút hallása volt, s bármilyen nehéz feladat elé állították, azt sikeresen megoldotta. Végül is elment a felvételire, ahol édesapám nyitotta ki neki az ajtót, s meleg szavakkal biztatta. Az 1952-es kínai turné igazi „párosítóként” vonult be az együttes történetébe. A moszkvai és leningrádi fellépés után felszálltak a transzszibériai expresszre, és két hétig utaztak együtt. Az összezártságból és a kellemes társaságból nagyon sok házasság született, szüleim is hamarosan egybekeltek, majd a gólya is tüsténtkedett, s a gyermekek is - mint én - sorra jöttek napvilágra. A kínai útról egyébként sokat meséltek: a vendéglátók hogyan lesték minden kívánságukat, s a legfelsőbb szinten fogadták őket. A művészeti vezető Rábai Miklóst nagyon tehetséges koreográfos-rendezőnek, emellett kedves embernek ismerték meg szüleim, aki lelkesíteni is tudta a fiatal társaságot. Szcenikai tudásának köszönhetően a három együttest, a tánckart, az énekkart és a zenekart gyakran beleálmodta a jelenetbe. A színpadon például nemcsak a tánckar táncolt, hanem a mindhárom egységet felvonultató „triós” számokban - életképszerűen - az énekkar tagjai is szerepeltek, és sokszor a zenekar is a színtéren kapott helyet. Rábainak a fantáziáját szinte minden megragadta, így nagyon sok produkció fűződik a nevéhez. Volt, amikor a szvites előadás módszerével élt, máskor egy történetet dolgozott fel. leggyakrabban az Ecseri lakodalmas volt a kért és kedvelt műsor a Margitszigeti Szabadtéri Játékokon és a Szegedi Szabadtéri Játékokon is. Emellett olyan öszszeállítások öregbítették hírnevét, mint a Hétszínvirág, a magyarországi nemzetiségek kultúrájának színes lenyomata. A Jeles napokban a népi hagyományokban élő fontos eseményeket - például az aratást, a bedehemest - örökítette meg. A kor szellemének megfelelően munkásmozgalmi témáknak is helyet adott, s a ballada-összeállítása is élénken él bennem. Nagyon jó szemmel választotta ki a karaktereket és a tehetségeket, így a táncosok adottságaira is bátran épített. Az egyik robosztus, nagy bajuszú táncosnak, Léka Gézának például táncra sem kellett perdülnie, máris sikert aratott bejövetelével. Varga Erzsébet, az együttes táncos szólistája egyebek mellett a Jeles napokban nyújtott emlékezetes alakítást. A Sirató című számban olyan szívhez szóló gyászéneket adott elő, amitől mindenki megborzongott. A színpad közepén álló koporsó mellett állt „Böbe” fehér gyászruhában, elkezdett énekelni, s szaggatott mozdulataival valóságos transzba esett. Ekkor léptek be a táncosok, akik átvették mozdulatait, s a drámai hatás nem maradt el. Húgom és én igazi polgári nevelést kaptunk, zenei általánosba jártunk, zongorázni is tanultunk. Művészi tornára is beírattak, az akkoriban híres Kovács Éva-Berczik Sára Mészáros utcai stúdiójában csiszolták mozdulataimat, az ott tanultakat a táncban tudtam hasznosítani. Először a KISZ Központi Művészegyüttes utánpódáscsoportjába vettek fel, majd a Vasas Művészegyüttesben töltöttem három évet. Eredményeim közé sorolom, amikor megnyertük az 1972-es Ki Mit Tud? versenyt. A Vasast az egyik legismertebb amatőr együttesként tartották számon, nagyszerű iskola volt számomra. Szigorúságáról ismerték, a próbái igen kemények voltak. Persze árnyoldalai is megmaradtak bennem, az idősebb lányok féltékenyek voltak, sőt ki is akartak közösíteni. Rosszulesett, de összeszorított fogakkal jártam a próbákra, mindig tudásom legjavát nyújtottam. A Magyar Állami Népi Együttesben számon tartották, hogy a „Vasasban” táncolok, számos fesztiválon, a Ki Mit Tud? során is találkoztam Rábai Miklóssal mint zsűritaggal. Az együttes több próbáján is részt
