Új Szó, 2021. november (74. évfolyam, 252-275. szám)
2021-11-27 / 273. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2021. NOVEMBER 27. 12 Kedves Öcsém, lenne kedved velem sivalkodni? S miért nem? Nem tudsz vagy nem akarsz? Vagy mert kikéred magadnak, elvégre nem vagy se hisztis kólók, se pedig kismalac. Megértelek, engem se tudnál rávenni, mégis sivalkodtam, és fogadni mernék, hogy perceken belül te is fogsz. Összefutottam egy régi ismerőssel, és szóba jött köztünk a nemzeti könyvtárért és irodalmi közgyűjteményért felelős miniszteri biztos kijelentése, mely szerint a magyar irodalom nyolcvan százalékát legszívesebben kukába dobná. Nehezményeztem, hogy a biztos úr olyan homályos esztétikai kategóriákat használ, mint például „szar”, és felvetettem, hogy ha valakinek ennyire büdös a szépirodalom, attól gyorsan el kéne kobozni a nemzeti könyvtár nemzeti kulcsát, mert amennyire túlteng benne a becsvágy, még tényleg képes lesz kitakarítani, és akkor mehet az egész nemzet kukázni — már ha olvasni akar. Erre az én barátom vett egy mély levegőt, majd szűk tíz percben tartott nekem egy rögtönzött sajtótájékoztatót az államilag támogatott, fő kulturális csapásirányról, amelynek értelmében én rossz oldalról szagolom a magyar irodalmi végtermékeket. Ami nem csoda, hiszen a jobb orrlikam mindig is bé volt dugulva az idegen fold porától, de ennek a balos ízlésterrornak immár vége. Majd így adta vissza a szót: „Na, lehet sivalkodni!” Igen, jól olvasod. Ha mégse értenéd, lefordítom neked. Hasonló helyzetben te azt mondtad volna: Igen tisztelt Néném asszony, kédnek mi erről a becses véleménye? Látod, jó Mikesem, milyen eszement gyorsasággal változik a nyelv? Ma már kérdőjelet se kell tenni a Hizsnyai Tóth Ildikó mikes. kelemen@ — 9. kérdőmondat végére. Kérdés van? Nincs! Nem hiába írtam neked legutóbb, hogy mi már nem tudunk rendesen magyarul. Te eltörökösödtél Rodostóban, én meg hát... Engem még vizsgálnak. Valószínűleg elkínaisodtam, még mielőtt eltótosodhattam volna. De most egymás közt vagyunk, nyugodtan megkérdezhedek: Te mit feleltél volna a helyemben? Amikor előre meg van határozva, hogy ami majd elhangzik, az csak visítás lehet. Malacbeszéd. Hősiesen bevallom neked, hogy én konokul hallgattam. Egyik magyar szót sem akartam átengedni ennek a dehumanizáló nyelvi folyamatnak, még azt a bizonyos „szar”-t se. Vigyázok ám az anyanyelvem összes szavára, belőlük teremtjük meg a világunkat, miközben szájról szájra járnak. Márpedig nagyon nem mindegy, miből építkezünk és hogyan. Hogy őszinte legyek, Öcsém, ezt a bináris világszemléletet, amely a jó és a rossz örök párharcának igézetében ég, nekem sose sikerült igazán elsajátítanom. Talán men túlságosan el vagyok foglalva azzal, hogy a jobb és a bal agyféltekém közöni munkamegosztást összhangba hozzam, ami, valljuk be, nem kis feladat, el is szoktam fáradni benne a nap végére. De bármennyire is egymás ellentétjei, nem tudnék közülük választani, mindkettőhöz ragaszkodom. És ha már kettő van belőlük, saját jól felfogott érdekemnek tartom azt is, hogy megértsék egymást. Ezenkívül iránytévesztő vagyok, diszpraxiás, könnyen összecserélem az egyes oldalakat. Nem is csoda, harminc éve a diákjaimmal szemben állva magyarázok - ami nekem jobb, az nekik bal -, különböző nyelveken, folyamatosan váltogatva az aspektusokat. Azt se tudom, merre vagyok arccal, nem még hogy közben a hátam mögé nézegessek. Szóval, minden szempontból alkalmadan vagyok a nyelvi frontszolgálatra. Ideológiai lúdtalpam van, csak csedek-bodok azon a nemzeti harcmezőn, amelyen a jobb- és baloldali nyelvi légvárak építése és karbantartása zajlik; fordítva tartom a puskát, és ha sikerülne elsütnöm, csütörtököt mond, miközben péntek van. Impozáns tünetegyüttes, ugye? Megérdemelném, hogy kiszuperáljanak a sorozáson. De ki ad nekem erről orvosi igazolást? És mi legyen a diagnózis? Alkalmadan... a mire is? De félre a viccel, Mikes, nem egyéni alkalmasság vagy alkalmatlanság kérdése ez. Ha valaki nem él tartósan egynyelvű környezetben, annak egyáltalán nem az automatizmusok szintjén működik az, hogy mikor, melyik jelenséghez milyen értékítéletet szokás / illik / lehet kapcsolni. Nincsenek ugyanis leírható és megtanulható szabályai, és nem is tanítható meg annak, akinek a nyelvi világképe nem kompatibilis vele. Ez főleg akkor esélyes, ha két- vagy többnyelvű az illető, de persze ez sem törvényszerű. Szóval, számos nyelvi frontszolgálatra alkalmadan magyar él köztünk, még az is lehet, hogy ők vannak többségben. Hova álljanak ők? Nekem Kínában abszolút nem hiányzott ez a nyelven belüli nyelvezet, ezért úgy Isten igazából sose volt honvágyam. Jó volt nem hallani ezt az áskálódó, folyton gyanakvó beszédmódot. Rápihentem. Most viszont zavarban vagyok. Kiestem a gyakorlatból, pedig csak két évig nem hallottam élőbeszédet. A régi automatizmusaimat működtetve beszélek, s amint látod, minden jószándékom ellenére balul üt ki. Már az is baj, ha az ellentétes feleket egységben látod, végül is létezik olyan aspektus, mint közjó, nem? Igen, de mi abban a jó, ha összeomlik az ellenségképen alapuló világrend? Hogy érezhetnénk jól magunkat, ha nem fenyeget minket a rossz? Nincs igény a megértésre. Te csak ne értsd meg őt, álljál be jobbra vagy balra, ne játszd itt az ezoterikus nyelvművelőt! Ez a bináris világszemlélet úgy beleette magát a nyelv szerkezetébe, mint a kétféle igeragozásunk: ha megszüntetnénk az alanyi ragozást, használhatadanná válna a tárgyas is, és viszont. Feltételezik egymást. Bevallom neked, hogy nagy rajongója vagyok a ragozási rendszerünknek, és pont a külföldi nyelvtanulók ámulattal vegyes értedenkedése vezetett rá arra a felfedezésre, hogy milyen jó fejek is bírunk lenni mi, magyarok, ha csak simán a nyelvet működtetjük. Naponta több tucatszor is megtörténik minden egyes magyarral, hogy egyetért egy másikkal, sőt, kimondatlanul is ugyanarra az egy tárgyra gondolnak. Tudunk mi kooperálni, feltéve, ha nem tudunk róla. Ezt inkább ne terjeszd, akkor se, ha érted. Jól van ez így. Mivel a múltat is a mai hadállásokhoz kell hozzáigazítani, te sem nyugodhatsz békében. Jut eszembe. Te, ott az öröklétben, melyik oldaláról szagolod az ibolyát? Jól gondold meg, mit válaszolsz! Nem vagyok hajlandó a leveleid után kukákban kutakodni. Most megfogtalak, vén betyár, mi? A legközelebbi levelemig lesz elég időd - velem együtt - némán sivalkodni. Addig is ölel, Nénéd 2021 novembere Kilenc hatvan Most nézd meg, hogy hasonlítanak szegény szerencsétlenre, - mondta a járdán beszélgető két idős néni közül az egyik a másiknak, ahogy elhaladtunk mellettük.- Olyan fiatal volt még, Isten nyugosztalja - válaszolta az utóbbi, mire mindketten keresztet vetettek, majd kopott biciklijükre támaszkodva továbbmentek. Mi akkorra már a cirkusz pénztára előtt álltunk, a délutáni égbolt egyre sötétebb lett, a sátor tetején a piros-fehér háromszög alakú zászlót kifeszítette a viharos szél. A levegőben pattogatott kukorica sós illata szállt, vadul nyerítettek az állatok, amelyeket izgalmas volt magunk elé képzelni, ahányszor elsétáltunk a cirkusz előtt, most azonban mégis rettegtünk tőlük, tőlük és mindentől, ami ismeretlen volt, mert bár csak nyolc- és kilencévesek voltunk, annyit megértettünk ebből az egészből, hogy félárvák lettünk. Sosem jártunk még cirkuszban, de anyu tegnap megígérte, hogy eljöhetünk. Joli néni két jegyet és két Vanda nápolyit kért, a pénztárosnő jobbra csücsörített ajkával kifújta a cigifüstöt és azt mondta neki: kilenc hatvan. Jobb mutatóujjával a cigire ütött egyet, a hamu a földre esett. A sátorba léptünk, piros füst kavargott a levegőben. A lábunk alatt kiszáradt fű, Joli néni keze a vállunkon, a gyomrunkban izgalom és félelem keveredett, kezünkben az ezüst papírba csomagolt Vanda, miközben folyamatosan mentünk előre, egészen az első sorig. Ott megálltunk, a gyerekek ránk néztek, arrébb csúsztak a pádon, gyertek, mondták, menjetek, mondta a tanító néni, a fülembe súgta, hogy kilenc hatvan, megpuszilta a homlokom, intett, és gyors léptekkel kisietett a sátorból. Hangos dobpergést hallottunk, aztán hirtelen felkapcsolták a fényeket. Cintányérokkal a kezében bevonult a bohóc, zöld, göndör parókát viselt, a lábán hétmérföldes lakkcipő, amelyet kis fehér uszkárok táncolták vidáman körbe. Tolldíszekkel a fejükön felsorakoztak a zebrák, és nagy, fekete szemeikkel maguk elé meredve tűrték, hogy a kiskutyák a hátukon egyensúlyozva parádézzanak. Egyszer csak egy fekete ruhás alakot láttam magam előtt, a kezét nyújtotta, a porondra kísért. A hatalmas reflektorok elvakítottak. Megfogta a fülcimpám, s ahányszor meghúzta, egy pénzérme pottyant ki belőle. A tömeg hangosan nevetett. Varázsköpenyével elsuhintott mögöttem, a közönség gúnyosan röhögött, miközben én folyamatosan fehér galambokat eresztgettem a fenekemből. A helyemre botorkáltam szégyenemben, fejemet lehajtva összekuporodtam, talpam alatt a Vanda, bennem reszketés és düh. Szerettem volna egy pálcalegyintésre láthatatlanná válni, eltüntetni ezt az egész napot, sose lépni át a cirkusz kapuját, sose elárvulni úgy, ahogy mi ma elárvultunk a tesómmal, semmit sem sejtve. Kisírt szemmel botorkáltam ki a sátorból az előadás után, anyu odakint várt ránk. A szél belekapott fekete kardigánjába. Nem mertük megkérdezni, hol van apu. Gyorsan odafütottunk, és átöleltük. Arra gondoltam, hogy talán még nem késő, visszamegyek a sátorba a varázspálcáért, kitépem a bűvész kezéből, és rohanok vele egészen hazáig, hátha majd azzal, hátha majd akkor, ... az se baj, ha közben megint fehér galambokat eresztgetek. Ma reggel még nem tudtam, milyen a halál. Most, miközben anyut és az öcsémet szorítom némán, már tudom, hogy a halál piros köd, kitörni vágyó hangtalan nyerítés egy zebra tekintetében, fekete lepel, cintányér, kezemen végigfolyó, megolvadt csokibevonat, haszontalan varázspálca, morzsáira tört Vanda nápolyi. A halál kézzelfogható és mérhető. A halál kilenc hatvan. Bartalos Tóth Iveta A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3