Új Szó, 2021. október (74. évfolyam, 226-251. szám)
2021-10-29 / 250. szám
KULTÚRA www.ujszo.com I 2021. október 29. 9 Életünk végéig dolgunk lesz vele Esterházy Péter halálának ötödik évében kulönszámmal, benne friss írásokkal jelentkezett a Könyves Magazin SZABÓ G. LÁSZLÓ Kulönszámmal jelentkezett a Könyves Magazin. Csaknem 100 oldal Esterházy. Posztermelléklete az Ottlik-másolat, de jegyzékét adja az író összes díjénak, kötetének, ábrázolja családfáját. Különszámmal sokkal könnyebb és igazságosabb, írja Valuska László, a lap főszerkesztője. Az öt éve elhunyt Esterházy Péter „életművének szövegei itt vannak velünk, hatása a mai napig érezhető, viszont csak az olvasók tarthatják az életművet mozgásban” - állapítja meg, majd annyit tesz hozzá tömören: „Dolgunk van vele.” Hogyne lenne?! EP életműve életünk része. Tudásunkat, érzelmi világunkat gazdagítjuk vele. „Regényeiből és közéleti írásaiból nemcsak nyelvet tanulunk, hanem szembenézést, önkritikát és öniróniát, folyamatos párbeszédet a hagyományainkkal, ami ettől maradhat élő korpusz” - így Valuska. Esterházy a múltunk, a jelenünk és jövőnk is kétségtelenül. Szellemi táplálékunk. Tudásunk fája. „Az Isten-haza-család-versenyszámban beelőzök jobbról” - mondta ő, és a lap középpontjában is ez a hármasság áll. A személyes és családi történetek, a hit, az elmaradhatatlan foci és a gasztronómia. Ez mind ő. És a kézzel másolt Iskola a határon 57x77 centiméteres papíron, 1982-ből. A kézírása. Az Ottlik iránt tanúsított tisztelete. Az akarata. A szorgalma. Plusz a fotók. Rómaifürdő, a terasz, amely később „beleolvadt” a házba, és EP dolgozószobája lett. A rövidnadrágos kiskölyök Horton, a kitelepítés idején, amikor édesapja a dinnyeföldön dolgozott, a hatvanas években. Határidőnaplója, amelybe 1977-től írta napi történeteit, feladatait, bejegyzéseit. Kedvenc éttermei, féltve őrzött levelei, és a tollak, azok a tehetséges tollak! Reggel kilenctől délután háromig tartott az Esterházy - műszak. Hat óra intenzív munka, zárt ajtó mögött, amikor még a gyerekei számára is elérhetetlen volt. Asztalán jókora kupacok tornyosultak. Könyvek, jegyzetek, folyóiratok. „Adjatok egy tiszta íróasztalfelületet, és én kimozdítom helyéről a világot. (Hm. Hacsak így nem...) Valamiképpen azonmód kupacok keletkeznek, dombok, völgyek, igen, feszültségek, vonzások, taszítások, minden reggel ezekbe vetem bele magam, és ezekből facsarok bele valami rendet a füzeteimbe bele, hogy költőien fejezzem ki magam” -üzente. De milyen karakter, miféle habitus EP? - teszi fel a kérdést Arról, mi hiányzik című írásában Németh Gábor. Olyan, akinek a halálával „elanyátlanodott az olvasó országa” - mondja. Mert mintha minden olvasó anyja lett volna ő - az apja helyett is. Mára kiderült, hogy nélküle végleg beborult. Hogy nem jöhet már utána senki. Hogy barbár törzsekre bomlott az irodalom. Hogy gyerekcipőben sántikál utána az ország. Ezek mind Németh Gábor megállapításai, aki Mondatisten földi helytartóját látja írótársában. Aki gourmet és gourmand volt egy személyben. A mindenevés arisztokratája. Várkonyi Gábor, aki az Esterházy család történetét vezeti le 1625-től, ezzel a megállapítással fejezi be írását: „A magyar történelem sokat köszönhet az Esterházyaknak, még ma is a lábnyomukban járunk, ha betérünk egy kastélyba, parkba vagy múzeumba. A magyar kultúra elképzelhetetlen lenne az Esterházy család nélkül.” Kételkedésnek itt nincs helye. Külön cikk számol be arról, hogyan került EP írói hagyatéka a Berlini Művészeti Akadémia Archívumába. Mi volt az író kívánsága, és milyen volt a kapcsolat az Archívum és Esterházy között? Ruff Orsolya írásából megtudjuk: EP-t szoros kapcsolat fűzte Berlinhez és az Akadémia művészközösségéhez. Szerette a várost. 1980 óta visszavisszatérő látogatója, ösztöndíjasként még lakója is, 1998-tól pedig az Akadémia tagja. A család kívánsága, Gittáé, a feleségéé és gyermekeiké, hogy az irodalmi hagyaték, közel ötven év írói munkája, vázlatok, piszkozatok, kéziratok, szemelvények és levelek az Akadémia tulajdonába kerüljenek, ahol szakszerű gondozásban részesülnek. A család története Esterházy Péter fiát, a képzőművész Marcel It is foglalkoztatja. A lapban látható neonalkotásán a család három nemzedéke találkozik. Marcell a nagyapát rendszeresen karikaturisztikusan skiccelő apja rajzából készített önálló művet. De faragott ő fából Esterházy-könyveket. Miután ki kellett vágni a kertjükben álló alma-, birs- és körtefát, édesanyjától, Gittától több rönköt kapott, s azokból készítette el centiméteres pontossággal apja könyveit. Esterházy Márton, az író fivére, aki a Ferencváros, a Honvéd, az AEK Athen, a Casino Salzburg, az FC Weissenbach játékosa volt, a huszonkilencszeres magyar válogatott labdarúgó nagy interjúban mesél EP- ről, aki 1955-ben húsvéti ajándékba kapott fűzős bőrlabdával veresre dekázta a rüsztjét. Elvégre ősi, futballista családból származott, édesapja és mindhárom fivére futballozott. Márton csatár volt, Mihály kapus, György hátvéd, Péter összekötő. A négy testvér szinte éjjel-nappal focizott. Ha egyedül voltak a pályán, akkor ketten-ketten egymás ellen. „Péter zseni volt, én szakmunkás” - állítja Esterházy Márton. „A pályán nagyon durván játszott igazából - ezek már Marcell, a nagyobbik fia szavai. - Penge volt, de kemény is. Simán odalépett, lepattantak róla az emberek.” Ezt tetézi Németh Gábor véleménye. „Esterházy igazi, gonosz külvárosi futballista, zseniális csibész volt a pályán.” Ezzel a durvasággal Márton sosem találkozott. A katona és a matematikus című írásában Mérő László egyebek mellett azt fejtegeti, miért matematikusnak ment EP, amikor már 18 évesen is tudta, hogy író akar lenni. EP, a mindenevő ínyenc. Ez már 'Csema-Szabó András írása a lapban. Aki a mindenevő ínyenc után zárójelbe teszi, hogy táplálkozási kéjenc. Tény és való: EP az ételkultúrának is nagy mestere volt. A pacaltól a homárig mindent elfogadott. És főzni is imádott, bár piacra járni kimondottan utált. „Azt hiszem, én egyszerre vagyok nagyon jó és nagyon rossz háziasszony - vallotta magáról. — Főként szolid nem vagyok.” Egy biztos: „Ő volt az első író a rendszerváltás környékén, aki újra felélesztette a gasztronómiát, mint egykor volt irodalmi hagyományt” - így Cs-Sz. A. Nádas Péter három portréval gazdagítja a lapot. A képek, emlékezete szerint, 1976 telén, 1977 tavaszán készültek. Nevetős sorozat ez. „Úgy nevetett, hogy a kezét a szája elé emelte. Egyszerre van meg a képeken a suta írókeze, azaz csillapító és fedő gesztikája és mögötte a valóban gáttalan nevetése.” De ezek a képek Svájc Zug nevű városának Kunsthausában kötöttek ki. A lapban látható fotók a hagyatékból kerültek elő. Jó nézni őket. Beszédesek. Különösen ebben a kvintesszenciális Esterházy - magazinban. A szerző a Vasárnap munkatársa Nálunk is vetítik már a Toxikomát HAVRAN KATI Nem gyakori, hogy magyar produkciót nézünk szlovákiai mozikban. Bár ebben szerepet játszhattak a világjárvány miatti csúszások a filmiparban, az ősszel több ilyenre volt pólda: láthattuk Kis Hajni filmjét, a Külön falkát, aztán Enyedi Ildikétől a Feleségem történetét, ezt követi most a Toxikoma, melyet tegnap kezdtek vetíteni a hazai mozik. Szabó Győző kábítószer-függőségéről szóló története, melyet Herendi Gábor rendezett, valószínű, hogy nálunk is sok - elsősorban magyar - nézőt vonz majd a mozikba. Magyarországon szeptember eleji bemutatója óta 95 ezren voltak kíváncsiak a filmre, ami szép szám, kiváltképpen arra való tekintettel, hogy a drogfilm tájainkon nem igazán kelendő műfaj. A film népszerűségét nyilván a két népszerű, ám jócskán ellentmondásos főszereplő, a színész és a pszichiáter, Szabó Győző és Csemus Imre vonzereje alapozza meg. Őket a filmben Molnár Áron és Bányai Kelemen Barna alakítják - Herendi láthatóan fontosnak tartotta a hasonlóságot, és azt, hogy a karakterek úgy elevenedjenek meg a mozivásznon, hogy az megfeleljen annak a képnek, mely a köztudatban él róluk. 2012-ben megjelent önéletrajzi kötetének köszönhetően Szabó Győző drogfüggőségének történetét rengetegen ismerik. A színész heroinfüggő volt, tehát azt a szert használta, ahonnan rendszerint már nincs kiút, hiszen a heroinba a függők többnyire belehalnak. A droggal való harcáról és gyógyulásáról szóló önvallomását vitte most filmre Herendi, akinek személyes története a színésszel természetesen sokkal régebbre nyúlik vissza. Herendi pont abban az időben ismerkedett meg közelebbről Szabó Győzővel, mikor a színész elvonókúrán volt az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben, ahol Csemus Imre kezelte, aki akkoriban egyébként még nem volt közismert figura. A rendező a Valami Amerikához kereste a megfelelő karaktert, és próbálkozott több színésszel, de leginkább Szabó Győzőt szerette volna a filmbe. Végül pont Csemus volt az, aki meggyőzte Herendit, hogy bízzon Szabó Győzőben, és azzal biztatta, hogyha játszhat, az a gyógyulás felé viszi majd a színészt. Míg Szabó Győző könyve a kábítószer-függőség éveit és a rehabilitációt öleli fel (mindez a színész életében egy évtizedet tett ki), a film egy szűkebb idősávra, a függőség végkifejletére és az elvonókúrára koncentrál. Herendi rendezésében a történet középpontjában a színész és pszichiáter konfliktusa áll. Már azért is érdekes a film, mivel ritka, hogy olyan emberről forgatnak filmet, akik éppenséggel túlélték a függőséget, ráadásul részt vesz a produkció készítésében. Szabó Győző nemcsak a film alapjául szolgáló könyvet írta, hanem producerként vett részt a történet megfilmesítésében. Elmondása szerint saját maga nem tervezte filmre vinni a sztorit, de sokan biztatták, hogy vágjon bele. Egy biztos: mindenképp figyelemre méltó az, hogy valaki, aki túlélte a harcot a heroinnal, rá akar mutatni arra, hogy mások számára is van kiút a drogfüggőségből. Bányai Kelemen Barna és MolnárÁron a filmben (Fotó: vertigo Média)
