Új Szó, 2021. október (74. évfolyam, 226-251. szám)

2021-10-26 / 247. szám

www.ujszo.com I 2021. október 26. KULTÚRA 113 Jazz és rokonai az ipari csarnokban A szűkösebb kínálat ellenére színes volt a paletta az elmúlt hétvégén megrendezett Pozsonyi Jazznapokon Ennyit láttak a tizedik sorban ülők Mike Stern és Bili Evans zenekarából JUHÁSZ KATALIN Idén a szokásosnál kisebbre méretezték a Pozsonyi Jazz­­napokat (BJD), és a kényel­mes Inchebéból átköltöztették egy ipari csarnokba. De ilyen hosszú kiéheztetés után a nézők hálásak voltak minden hangért, és nem morgolódtak. A Refinery Galleryben képtelen­ség leültetni 700 embert úgy, hogy hátulról is lássák a színpadot. A te­remnek vannak ugyan oldalbalkon­jai, mint a szép emlékű PKO-ban, ám ezeket vastag függönyökkel tették láthatatlanná a 47. Pozsonyi Jazzna­pokon. Úgyhogy a 35-40. sorban ülőknek csak a kivetítő jutott, az is telefonképemyő méretben. Ajegyek mind egy szálig elfogy­tak a három napra, hiszen a járvány­ügyi intézkedések miatt limitálták a nézőszámot. Ezért kellett új hely­színt keresniük a szervezőknek - az Incheba kibérlése ilyen miniközön­ség számára túl nagy luxus lett vol­na. Közép-Európa legrégebbi jazz­­fesztiválja negyedszer költözött, és egyelőre nem tudni, hol rendezik a következő évfolyamot. Ahogy azt Woody Allen mondta: jósolni na­gyon nehéz, főleg a jövőt illetően. Mivel a helyszínen nincs lehető­ség két színpad felállítására, a szo­kásos 18 koncert helyett csak 9 sze­repelt a kínálatban. A hosszú átállá­sok alatt nem lehetett átsétálni a kis­­színpadhoz új kedvenceket felfe­dezni, a fiatal tehetségek versenyét ezért a fesztivált megelőző napon, csütörtökön rendezték egy kis klub­ban. Régi szép szokás, hogy a győz­tes nyitja meg a következő jazzna­­pokat - 2019-ben egy remek duó vívta ki ezt a lehetőséget a közön­ségszavazatok alapján: a Lash and Grey, azaz Kristina Mihal’ová éne­kesnő és Jakub Sedivy gitáros. Úgy tűnik, megállíthatatlanok: azóta két CD-t is kiadtak, és sokkal jobbak, mint két éve, pedig már akkor is le­esett az álla a nagyérdeműnek. Nemcsak szerintem esélyesek a nagy nemzetközi áttörésre, hanem Peter Lipa szerint is. O volt egyébként a pénteki nap hőse, nagyobb tapsot kapott, mint a fellépők. Az ováció oka az volt, hogy a fesztivál atyja és konferansziéja elő­ző nap autóbalesetet szenvedett, és a zólyomi kórházban töltötte az éjsza­kát, kezdésre mégis ott volt a szín­padon, amire az első hírek alapján senki sem számított. Még a fesztivál sajtófőnöke is csak annyit tudott ró­la aznap délben, hogy nem kell ag­gódni, „rendben lesz”. Amikor a maga nyugodt módján közölte, so­sem örült még ennyire annak, hogy megnyithatja ezt a rendezvényt, az emberek szó szerint tomboltak. Az utóbbi időben „poposodott” a program, nem ragaszkodnak már a szigorúan vett jazzhez a válogatás­nál, ami sokak szerint jó vérfrissítés a fesztiválnak. Idén a szokásosnál is színesebb volt a paletta, tulajdon­képpen csak három fellépő sorolha­tó egyértelműen a jazz műfajba. Egyikük a már említett hazai duó, a másik Avishai Cohen izraeli nagy­bőgős, a harmadik pedig Mike Stem és Bili Evans zenekara. Cohen szin­te mindig trióban lép fel, és csodákat művel a hangszerén, olyannyira, hogy akkor is rá kell figyelni, ha épp a zongorista szólózik. így volt ez most is - hiába játszott Elchin Shi­­rinov lassú, fülbemászó dallamokat egy valódi Fazioli zongorán, a ban­dafőnök minduntalan széttördelte azokat ördögi futamaival. Ez a kont­raszt tette igazán izgalmassá a kon­certet. A vasárnap fellépő Mike Stem gi­táros és Bili Evans szaxofonos, zon­gorista külön-külön is arénákat töl­tenek meg, ez a közös projekt azon­ban egészen frenetikus hatású. Egyébként Miles Davis köti össze őket, mindketten az ő zenekarában játszottak negyven évvel ezelőtt. És mindketten elmondták, mennyire örülnek, hogy végre ismét felléphet­nek, ráadásul Európába is eljutottak végre. Ez látszott is, hatalmas élve­zettel játszottak, az eredeti időkere­tet jócskán túllépve. A végén pedig, az új trendnek megfelelően, lőttek egy szelfit a közönséggel - ami így hetvenhez közeledve dicséretes naprakészségről tanúskodik. Számomra az egész fesztivál leg­nagyobb élménye Judith Hill kon­certje volt, aki bemutatta, milyen az, amikor a nagy sztárok fekete háttér­énekesnői reflektorfénybe lépnek és végre kiereszthetik a hangjukat. Ez a Los Angeles-i hölgy még mindig csak 37 éves, de már énekelt duettet Michael Jacksonnal a This Is It­­tumén, és tagja volt Prince zeneka­rának, ahol a vokalistáknak is tud­niuk kellett játszani valamilyen hangszeren. Judith úgy gitározik, hogy azonnal felismerhető rajta Prince hatása, úgy énekel, hogy ha­zavágta az összes idei fellépőt, és sa­ját dalait adja elő. Van már Grammy­­díja is, egy dokumentumfilm zené­jéért kapta 2014-ben (20 Feet From Stardom), amely a háttérénekesek mindennapjairól szól. Családi zene­karral érkezett Pozsonyba, édesapja Robert Lee Hill ördögien basszus­gitározott, japán édesanyja, Michi­­ko Hammond-orgonán és -szin­tetizátoron játszott boszorkányosán, úgyhogy már azt is tudjuk, milyen génekkel született Judith Hill. A szombati napot se hagyjuk ki, bár zeneileg az volt a leggyengébb. Sámuel Hősek hiába ért nagyon a zenecsináláshoz, hiába szólnak jól a stúdiófelvételei, hiába lelkes és hiá­ba kollaborál remek zenészekkel, ha nincs igazán karakteres énekhangja. Samm Henshaw pedig, aki szintén közelebb van a popzenéhez, mint a jazzhez, főként annak köszönheti hirtelen jött európai hírnevét, hogy brit, azaz a szakma központjában él, és jó a menedzsmentje, mert egyéb­ként (még) nem csinált forradalmat. A szintén brit Nubiyan Twist nevű, kilenctagú kommandó azonban megérdemli a nemzetközi figyel­met. Hasonló energia árad belőlük, mint a szintén népes amerikai Snar­­ky Puppyból, keverik a műfajokat, bátran kísérleteznek, miközben rendkívül szórakoztatóak is. Végül egy kis magyar vonatko­zás: az egyre népszerűbb rimaszom­bati Zuzana Mikulcová itt is eléne­kelte a Kis kece lányom kezdetű ma­gyar népdal jazzfeldolgozását, alig hallható akcentussal, és kijelentette, hogy mindig is tetszett neki a nyelv hangzása. Kéttagú zenekarának do­bosa, Tokár Gábor egyébként ma­gyarországi, úgyhogy van kivel gya­korolnia a kiejtést. És egészen bizo­nyos, hogy többen értették őt a né­zőtéren, mint a francia Camille Bertault kimondottan szövegköz­pontú dalait. Amikor az énekesnő megkérdezte a közönséget, ki tud itt franciául, összesen hat kéz lendült a magasba, és látszott, hogy szegény Camille mennyire csalódott. Peter Lipa egyenest a kórházból érkezett a színpadra (A szerző felvételei) A Squid Game sorozat zenéjét Budapesten vették fel, a hangszerelők is magyarok (Fotó: Netflix) Hetek óta foglalkozik vele a magyar sajtó, mi is közöltünk kritikát a világhódító koreai Netflix-sorozatról, mógsem tűnt fel eddig senkinek, hogy a Squid Game zenéjét magyar zenekar játszotta fel, és ma­gyarok hangszerelték a benne elhangzó műveket. Erről a fontos tényről egy hege­dűművész üzenetéből értesült a na­pokban az index.hu. Sapszon Bálint 2007 óta él Los Angelesben, film­zeneszerzésből diplomázott az ULCA-n, majd beindult a holly­woodi karrierje. Emellett megalapí­totta a Budapest Scoring zenekart, amely minden műfajban otthon van. Sapszon Bálint célja az volt, hogy a hollywoodi keresletet összekösse a magyar kínálattal. Filmek, tévéso­rozatok, videojátékok zenei felvéte­lei - az elmúlt évtizedben kibőví­tették a portfoliójukat, és nemzetkö­Jelenet a sorozatból zi babérokra törtek. Évek óta együtt dolgoznak például dél-koreai filme­sekkel. Az ő nevükhöz fűződik az Élősködők című, négy Oscar-díjas film hangszerelése és a filmzene fel­vétele. A Squid Game-re nem sok­kal az Élősködők után kaptak felké­rést. A csapat vezetője a portálnak elmondta, hogy az Élősködőknél még fürcsállta a megrendelést, amelyben vidám hangulatú szimfo­nikus művek szerepeltek, mert a filmjelenetekben ezalatt durva dol­gok történnek. Aztán rájött, hogy a rendező épp ezzel az ellentéttel akar nyomasztó hatást elérni. A Squid Game (Nyerd meg az éle­ted) minden epizódjában megszólal Johann Strauss Kék Duna keringője, valamint Haydn trombitaversenye Tóth László trombitaművész elő­adásában. A nézőben furcsa érzést kelthet, hogy édes dallamokra vég­zik ki a játékosokat. Sapszon Bálint­nak és kollégájának, Elek Norbert­­nek az első játék alatt hallható Fly Me to the Moon című örökzöldet big bandre kellett áthangszerelniük, úgy, hogy a zene akkor gyorsuljon, ami­kor a szereplők futni kezdenek. A sorozat koreai zeneszerzőjének eredeti kompozícióit is budapesti stúdiókban vették fel. (index, juk) RÖVIDEN McCartney nem ad több autogramot London. Befejezi az autogra­mok osztogatást Paul McCart­ney. „Mindketten tudjuk, ki va­gyok, nem?”—kérdezte a minap egy rajongótól. Később a Rea­der’s Digestnek kifejtette, hogy mindig is furcsállta ezt a szo­kást, nem értette, miért ér olyan sokat másoknak, ha ráírja a ne­vét egy plakátra vagy lemezbo­rítóra. Ugyanígy viszonyul a közös fényképekhez is. Az em­lített interjúban elmondta, hogy fotózkodás helyett inkább egy pár szót szeret váltani a rajon­gókkal, mert ennek több értel­mét látja, mint néhány pillanatig együtt mosolyogni a kamerába. Sir Paul azért került ismét fó­kuszba, mert november 25-én debütál a Disney + csatornán Peter Jackson várva várt, Get Back című dokumentumfilmje a Beatlesről, eddig sosem látott archív felvételekkel. (nme, juk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom