Új Szó, 2021. október (74. évfolyam, 226-251. szám)
2021-10-20 / 242. szám
NAGYÍTÁS www.ujszo.com | 2021. október 20. Ill Szerényen, sorrendek nélkül Gombos Ilona: „Ahhoz, hogy valaki színész legyen, kell a tehetség, a külső és belső adottság. De ez még nem a mesterség. Azt azután kell megtanulni, hogy mindig képes légy az lenni, amit a színpadi pillanat megkíván" MIKLÓSI PÉTER Remek színésznőnk, Gombos Ilona még tavasszal, április 10-én volt 85 éves! A hazai magyar „közösség” társas modortalansággal átsiklott e kiemelt tiszteletet érdemlő születésnap fölött. O emelt fővel viselte ezt az udvariatlanságot, igyekezett nem foglalkozni vele. De azért most, négyszemközt, megjegyzi: „Aki sokáig él, megszokja a mások se ne késsél, se ne siess tempóját. Úgy legalább a lassan is soká tart...” Es rögtön tréfásan kötekedve kiköti: „Te fogod rólam írni a nekrológot, ha majd meghalok. Különben nem beszélgetünk tovább!” De ha jobbról előzlek, és már holnapután fűbe harapok? Azt adja neked az ég! Neked még nincs okod rá. Aztán a színpadon elmúlik? Ha úgy lekötöd a közönséget, hogy az a markodban legyen, akkor igen. Ellenkező esetben valószínűleg benned lehet a hiba, hogy nem hagyod rád zuhanni a színpadi szituáció ütemét, mélységét, az abból építkező szöveget. Mindig kiérezni a közönség szeretetét? Hát persze. Jólesik, ha a darab végén őszintén tapsolnak, vagy ha a premieren hosszabb a nézőtéri ünneplés. Habár jól teszi minden színésznő és színész, ha ezeket a pillanatokat a valódi súlyukon méri. Mert nyolcvanöt év alatt, s abból évtizedeket a színfalak között töltve, az ember mindent megkap a sorstól. Jót meg rosszat egyaránt. Persze nemcsak a színpadon, hanem a privát életben is. Ezen a pályán csak szilárd meggyőződéssel, a színpadi játék iránti alázattal lehet továbblépni és emlékei. Elsősorban a Kassán játszott darabok. Vagy ha az egykori kollégák közül örökre távozik valaki, a vele kapcsolatos reminiszcenciák. így mostanában Gyurkovics Misiről tűnődtem sokat. De gyakran jut eszembe Várady Béla, akivel egyegy gyönge darabban néha külön jelenetkéket fabrikáltunk magunknak. O rögtön tudott reagálni, nem zavarták a váratlan helyzetek, humorral tudta levezetni őket. Színészkollégának is megbízható partnerem volt a férjem, Lengyel Ferenc, ám ha Csendes Laci akart valami viccet csinálni, általában már előre elnevette az egészet... kezesei, Misi a Beke Sándoré, ő pedig a Gál Sándoré... Ha közülünk azokban az időkben valakinek ne adj’isten baja történik, összedől az egész kártyavár. A mindennapi lét kuszaságában, áttekinthetetlenségében Kassán igazi biztonságot csak a színpadon töltött esték adtak? Mert a színpadon mindennek eleje és vége, miértje és hogyanja, felépítése van. Sokáig igen. Ott nincs időd mással foglalkozni. A színpad olyan térerő és varázs, ahová ha kilépsz, azokon a deszkákon megszűnik számodra a külvilág, még a fizikai fáj-Akkor viszont lapozzunk! Másnap is még örülni tudtál a tisztes korodnak, vagy csak megszokni lehet? Nem az életkor fáj, hanem a hátam, meg a lábam is. Egyébként réges-régen megszoktam, hógy kor ide, kor oda; én 23 évesen is játszottam már hetvenévest. Azzal megbarátkoztál, hogy a szaladó idők folyamán az itteni magyar színjátszás egyik nagyasszonya lettél? Nem tudom, de tényleg nem. Azt gondolom, hogy a komáromi MATESZ-ban, a kassai Tháliában is szerepekben gazdag pálya volt az enyém. Most néha visszajárok az emlékeimben, és eszembe jut, vajon bírnám-e még egyszer. Nem hogy boldog nem lennék, de győzném-e újra mindazt, amit az 1950-es évek elejétől a pályámon átéltem. Bár talán ez így volt természetes. Ami nagynagy hiányom, mert lelkileg is bánt, hogy már hosszú ideje nem álltam színpadon. Utoljára évekkel ezelőtt, a Komáromban bemutatott Forgószínpad című színdarabban játszottam. Sokszor arra gondolok, ki az, aki még egyáltalán emlékszik rám? Ott vagyok, ott lehetek-e még az emberek tudatában... Vagy csak a magam színpadi emlékeiben őrzöm mindazt, ami azóta történt velem, hogy egészen fiatalkán elszegődtem az akkori Állami Faluszínház magyar társulatához. Ahol azonnal rádöbbentem, hogy a tehetség fontos, de önmagában kevés. Szorgalom, kötelességtudat, megszállottság is kell, és az, hogy az ember a közönséget fontosabbnak tartsa önmagánál. Mert csak így lehet többre vinni az átlagosnál. Es ez a belső küzdelem csupán a színészre tartozik. Egyébként is kemény fából faragtak? Korántsem. De tudok, különösen a színpadon, úgy tenni, mintha abból faragtak volna. Szerepeid sokaságával nehezen kűzdöttél meg? Szerepe válogatta. Ilyesmire nincs általános recept. A színészet hivatás, ahol élőben megy a játék. És a gyomrodban érzett bizsergésre, mielőtt színpadra lépsz. fejlődni. Vagy új körülmények között újrakezdeni. Az Állami Faluszínház megszűntével, ötvenkilencben így kerültem a máig szép emlékű Magyar Területi Színházhoz, tíz évvel később pedig én is tagja voltam Kassán a mai Thália Színházat alapító színészcsapatnak. Amit életem egy különösen értékes, színészileg tartalmas időszakának tartok. Mondd, eszerint az életben sok minden másként valósult meg, mint ahogy te akartad? Huszonévesen sok dolgot tényleg nem képzeltem úgy, ahogyan végül is összejött. De ki nincs ezzel ugyanígy?! Viszont a saját munkámmal számos alkalommal voltam elégedetlen. Még ha mások vagy a kritika dicsértek is, én a lelkem mélyén éreztem, hogy az az alakítás nem egészen olyan, amilyennek szerettem volna. Mostanában talán azért is hiányzik annyira a színpad, mert szembenézve a valósággal azt látom, kezdek feledésbe merülni. De már nem akarok róla beszélni. Ezt leszámítva boldog ember vagyok. A gyerekeimmel általában jól alakultak a dolgaim, és az unokáim is már felnőttek. Evek hosszú sora óta immár Pozsonyban, egy harmadik emeleti lakásban egyedül élsz. Önnönmagaddal miről szólnak itt a magánybeszélgetéseid? Nagyjából arról, amiről most mi ketten beszélgetünk. Hogy nem a hírnév, nem a ragyogás, nekem a színpad és a közönség hiányzik. Nem fogod elhinni, de én napjainkig próbálgatom a szöveggyakorlást, a verstanulást. Néha meglepődöm, hogy ez még mennyire megy nekem. A telefonszámok közül a sajátomat sem tudom, de szinte minden mást megjegyzek. Kedvenc költőim, szeretett verseim vannak. A legutóbb Arany Jánost néztem át tüzetesebben, mert észrevettem, hogy a televízióban pontatlanul idézték. Kerülöm viszont a politikát. Olyan akamok és gyüge politikai témák vannak, hogy az ember csak megvadul tőle. Öregen már nyűgösen viseled az örökös ostobaságokat. És ha becsukod a szemed, úgy mi jut az eszedbe? Gondolhatod. Többnyire színházi történetek, egy-egy régi előadás Nehéz a Komáromból átszerződött Thália-alapítók között az egyik utolsó mohikánnak lenni? Elsősorban szomorkás. Hiszen már nemigen akad más, akivel felidézhetnéd azt a könnyelműséget, ahogyan a színészpálya derekán a jól bejáratott Komáromból átléptünk Kassára, akkoriban még a teljes bizonytalanságba. Komáromban Beke Sándor hívására egyik hétről a másikra föladtunk mindent; viszont ha a kassai szándék netán dugába dől, hát nem tudom, mi lett volna velünk. Visszakéredzkedni valahová mindent egybevetve is kínos ügy... Ez a reszkír csak utólag mérhető fel igazán. Mert ha nincs Kassán például egy csomó magyar bankhivatalnok, aki készséggel segített hirtelen elintézni az ottani lakásokra szóló kölcsöneinket, akkor ki tudja, hol kötünk ki. így viszont Lengyel Ferivel mi voltunk a Váradyék kezese, ők voltak a Gyurkovics Misi (Somogyi Tibor felvétele) dalom is elillan belőled. Fönn a színpadon nem fáj fejed-fogad, legyen náthád vagy bármi egyéb bajod, nem érzed. Ez érthetetlen, de tényleg így igaz. Az meg megfoghatatlanul csodálatos valami, hogy hatalmadban érzed a közönséget, szinte azt teszel vele, amit akarsz; hogy akkor fog sírni, amikor én sírok. Látod, ez az érzület, ez a hangulat az, ami nekem rettenetesen hiányzik, ami most nincs. Gyerekként milyen voltál? Számodra akkor ért véget az álmodozások kora, amikor 1945-ben Sajóbesenyő határában az oroszok rálőttek az édesanyádra, aki aztán rövidesen meghalt? Akkor kellett felnőtté válnom. Már abban az értelemben, hogy igyekeztem gondoskodni magamról, mert sokáig nehezen jöttünk ki apám második feleségével, a Mamával. És hát a rokonok sem segítettek, hogy valamiképpen elfogadjuk őt. Ezt az ; időszakot csak felnőttkorban tudtam teljes mértékben feldolgozni magamban. Mivel korán elkerültem otthonról, hamar ráébredtem, hogy saját magamért én vagyok a felelős, hogy az élet megoldásait keresve jobbára csak önmagámra számíthatok. És hogyan látod ma? Csupán hisszük, hogy mi éljük-irányítjuk az életünket, valójában azonban az élet él bennünket? Szerintem az élet valahogy a saját sodrát éli, és nekünk átenged belőle ; valamit. Én szerencsés voltam a pályámon, sok szereppel kényeztetett a ; színésznői sors. Már Komáromban is építettek rám előadásokat, rendezőként főleg Viktor Lukác foglalkoztatott gyakran. De tényleg színésznő ' Kassán lettem Beke Sándor rendezéseiben. Ma abban ringatom magam, hogy fokozatosan rájöttem: egy : színésznőnek hogyan kell becsülettel dolgoznia, csiszolnia a tehetségét, és hogyan elfogadtatni a figurát a közönséggel - úgy, hogy Gombos llu is vagyok közben. Egyszerűen vannak * dolgok meg pillanatok, amiket pusztán ott és akkor, a színpadon tudunk. Például olyan oldottan, felkavaróan, annyira jellemzően fölnevetni, mint Continét játszva a Kinek üt a torony(óra)? című színműben! Érdekes, hogy erre annyian emlékeznek. Azon az egy színdarabon kívül sohasem tudtam egyszerre olyan merengőn és felengedve nevetni. Sem a színpadon, sem privát. Talán mert az idő múlásávaí mi szintén változunk. Fiatalon sokkal könnyebben átlépünk a gondokon, érett középkorúkként egy-egy ihletett pillanatban még el-elmerengünk valamin, időskorban viszont már : sokkal nyomasztóbbak a köznapi problémák. De azért tudok örülni is, ha kisüt a nap, ha éppen nem fáj semmi, ha ideig-óráig a színházi emlékeimbe mélyedek. El-eltöprengsz azon is, hányszor értek hántások, hányszor kellett felvenni az odadobott kesztyűt? Persze. Nem titok, hogy ezen a pályán nemcsak megbízható kollégáid, hanem akár irigyeid is vannak. Nem csupán a sikert, sokszor magát a munkát, a szerepet is irigylik. De ezeket a villongásokat sem vettem tragikusan, inkább megmondtam róluk a magamét. Feri, a féljem, többször figyelmeztetett: ha igazam van is, gondolkodjak néha, mielőtt azonnal kimondom, ami a nyelvemen van. Én viszont ritkán bírtam megállni, ha úgy éreztem, jogtalanul ért hántás. Ha baj lett belőle, idővel elsimult. Bántott holmi áskálódás? Leráztam magamról. Arra összpontosítottam, hogy a színpadon megfeleljek a szerepeim kívánalmainak. És a siker? Mit jelent/jelentett neked? Örömöt, boldogságot, megnyugvást. Hiszen van-e annál nagyobb dolog, mint érezni és tudni: a nézők velem vannak, azt élik át a nézőtéren, amit én a színpadon. Ezt a boldogságot keserűen hiányolom mostanában.
