Új Szó, 2021. szeptember (74. évfolyam, 202-225. szám)

2021-09-04 / 204. szám

www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2021. SZEPTEMBER 4. INTERJÚ 13 Most öregedtem meg igazán Pásztor Erzsi Kossuth-díjas színművészt meg­rázta a koronavírus-járvány, de nem töltötte tétlenül az elmúlt másfél évet: két kisjáték­filmet, egy szkeccsfilmet, valamint egy egész estés játékfilmet is forgatott. Az ebben a hónapban nyolcvanötödik születésnapját ünneplő Pásztor Erzsi hamarosan egy új darabban is látható, a Fergeteges látogatás előbemutatóját a közelmúltban tartották. Pásztor Erzsi e hónapban ünnepli nyolcvanötödik születésnapját ogy viselte a világ­­járvány eddigi más­fél évét? Nagyon nehezen, a koromnál fogva már rettenetesen megvisel, ha szenve­dést látok. Amikor a televízióban látok valami szenvedést, már azon­nal kapcsolom másfelé, mert a szenvedésnek még a látványát sem bírom elviselni. Az, hogy féltem-e a koronavírustól, más lapra tartozik: rossz volt a közérzetem, aggódtam a szeretteimért és egy kicsit ma­gamért is, ráadásul nem szeretek otthon ülni. Mégis, inkább azt mondanám, hogy megvisel, ami­kor más emberek keserűsége ilyen mértékben nyomul rám. Sajnos, a járvány és a gazdasági válság nem ért véget: elmondhatadanul sokan váltak nyomorulttá, földönfutóvá. Vesztett el hozzátartozót? Nem, isten ments, de a kollégáim közül nagyon sokan koronavírus­ban hunytak el. Nem számít, hogy nem voltam közeli kapcsolatban velük, de hozzám képest Kele­men Csaba vagy Böröndi Tamás fiatalember volt. Mérhetedenül együttéizek a sok özveggyel, a ren­geteg árvával, akiket az elhunytak maguk után hagytak. Borzalmas és nyomasztó belegondolni, hogy har­mincezer magyar életét követelte a járvány. Mindennap hálát adtam a Jóistennek, hogy az enyémek jól vannak, körbetelefonáltuk egymást a családdal. Az Olaszországból nemrég hazaköltözött gyerekem, az unokám és az öcsém családja még hozzám tartozik, meg azok a színészbarátnőim, akikkel napi kapcsolatot ápolok Ugyanakkor ebben a kétségbeesett helyzetben némi boldogságra és vigaszra is leltem. Ilyen a természetem: min­dig keresem a járható, a kitaposott vagy a derűsebb jövőt ígérő utat. Azt hittem, annál szörnyűbbet már nem tudok megélni, mint amilyen a második világháború volt, amely kilencéves koromban ért véget. A fodrászként dolgozó édesanyám elvitt a nagymamámékhoz, akik a villanegyedben laktak Újpesten. Az ottani pincébe költöztünk le Budapest hathetes ostroma alatt, ott vészeltem át azt a két hónapot. Tisztán emlékszem, hogy a háború befejeztével az apám, aki akkoriban a Beszkártnál (Budapest Székes­­fővárosi Közlekedési Részvénytár­saság - a szerző megj.) dolgozott, már hazatért a frontok Télvíz idején jártunk, és egyszer hazajött oda, egy szál alsónadrágban és mezítláb, mert lefosztották, nem a megszálló szovjetek, hanem a magyarok. Alig telt bele tíz év, jött az 1956-os for­radalom, majd a megtorlás évei. Rémisztő volt számomra, hogy ilyen kataklizmák után most egy világjárvány borította fel az életün­ket. A koronavírus megint csak azt bizonyította, hogy egy pillanat alatt elveszíthetünk mindent. Mi, embe­rek az intrikának, a gonoszságnak, a pletykálkodásnak élünk, de az ilyen vízválasztó események könnyen el­feledtetik a mindennapi irigységet vagy a rosszindulatot, ilyenkor csak az a fontos, hogy a mieink túlél­jék, és segíteni tudjunk egymáson. Úgy éreztem: most öregédtem meg igazán, annak ellenére, hogy már eddig is matuzsálem voltam. Most kezdek magamhoz térni. Mi segítette a régi kerékvágásba történő visszatérésbe? Volt egy előbemutatóm, a Fergete­ges látogatás című négyszemélyes előadás ősbemutatóját a nyáron tartottuk meg a Zala megyei Eger­vári Várkastélyban. A Turay Ida Színházban csináltuk, de a bemu­tató szabadtéren volt. Nagy siker volt: a közönség is ki volt éhezve a színházra. Az élő, személyes, je­lenléti előadásra. Ráadásul nekem még egy személyes örömforrást is jelentett, hiszen szeptember 10-én lesz a bemutatója a Turayban, két héttel a nyolcvanötödik születésna­pom előtt. Többször említette a Jóistent: egyszerű szófordulatról lenne szó, vagy hívőnek tartja magát? Vallásos vagyok, de nem ülök foly­ton a templomban. Nekem a Jóis­tennel van egy beszélgetésem, ami akkor zajlik, amikor úgy döntök, hogy beszélgetnem kell vele. Pél­dául akkor, ha köszönetét mondok neki, vagy akkor, ha kérek tőle. Ez nem imádság, nem éneklés, nem fohászkodás, inkább egy baráti beszélgetés. Meglehet, hogy gyere­kesnek tűnik, de az én hitem ilyen. Kislánykoromban nagyon vallásos voltam: állandóan gyóntam és ál­doztam, rendszeresen bocsánatot kértem a szüleimtől, amiért csú­nyán beszéltem, pedig a legrandább szó, ami kicsúszott a számon, a hü­lye volt. A gyónásom pedig mindig úgy kezdődött, hogy bevallottam: torkoskodtam, mert nagyon szeret­tem nassolni. Az ilyenfajta hitélet az utóbbi ötven-hatvan évben el­maradt, de máig igazi megnyugvást jelent, ha időnként betérek a temp­lomba. Beülök a padba, nézelődök, elmélkedek és közben mondom a magamét. Megköszönöm egy felsőbb erőnek, hogy kirántott a végbélrákból, ami fél évet elvett az életemből, hálát adok neki, amiért nem vitt el a koronavírus. Megké­rem, hogy vigyázzon a szeretteimre, és eltervezem, hogyan fog sikerülni a következő bemutatóm. Számom­ra a misére járásnál többet jelent, hogy adakozók. Nemcsak a hajlék­talanoknak adok, hanem például ha az egyik barátnőmnek megtet­szik egy pulóverem, megkérdezem tőle, hogy szeremé-e, mert ha igen, akkor neki adom. Pláne most, hogy ennyi idős lettem... Mi az, amitől soha nem válna meg? A családom tagjait és a kölcsönös barátságot nem adnám semmi pén­zért. Nincsenek túlságosan értékes tárgyaim, de egyik-másiknak je­lentős eszmei értéket tulajdonítok. Gyakran elmondom és sokszor ki­nevetnek érte, hogy Kossuth Lajos­nak reggel és este is köszönök Az­óta, hogy 2012-ben a rangos állami díjként beköltözött hozzám, ott áll a könyvszekrény tetején a szobám­ban. Mellette sorban ott vannak a díjak, kitüntetések, amiket fadobo­zukban vagy bársonymappájukban tettem el. Angyalföldi lányként már hosszú ideje a Honvédkórház szomszédságában élek, ezért nagy öröm, hogy a 13. kerület díszpol­gára lettem, de jó érzés ránézni a két éve átvett Tolnay Klári-díjra is. Nem azt mondom, hogy folyton az elismeréseimmel foglalkozom, de azért kifejezetten jó, hogy Lajcsinak elsírhatom, hogy milyen vacak napom volt, vagy elújságolhatom, hogy milyen boldogság ért. Kik azok a kollégái, akikhez szo­ros barátság (űzi? Elvesztettem a régi, jó barátnőimet: Schubert Évát és Temessy Hédit. Azt hittem, nekem már nem lehet­nek ilyen barátaim, de tévedtem. Közel kerültem Zsurzs Katihoz, akivel nagyon jó barátok lettünk. Kovács Nórával, akivel azonos az ízlésvilágunk, rendszeresen telefo­nálunk, megbeszélünk mindent, és szinte hetente egyszer feljár hozzám. Bajza Viktória a Madách Színházból a barátnőm, de Viki mellett Menszátor Magdolnát is említhetném. Magdi távolabb van tőlem, de a baráti körömhöz tar­tozik, csakúgy, mint Balogh Erika. Sokan mondják, hogy engem min­denki szeret, de akadnak olyanok, akik nem bírnak. Azt viszont meg­erősíthetem, hogy nem dolgoztam olyan emberrel, akit ne kedveltem vagy ne szerettem volna a pályafu­tásom hatvan éve alatt. Tavaly és idén is forgatott, leg­utóbb például Zsótér Indi Dániel videós újságíró, filmkészítő A Karantén Zóna című játékfilm­jében. Miért vállalta el az utóbbi szerepet? 1959-ben végeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, 2019- ben pedig már a Színház- és Film­művészen Egyetemen vehettem át a hatvan év után járó gyémánt­diplomámat. Még a főiskolai ok­levelem átvételekor elhatároztam, hogy mindig segíteni fogom a pá­lyakezdőket. Dani 2020 tavaszán felkért, hogy lennék-e a főszerep­lője az öt misztikus történetet el­mesélő filmjének. Habozás nélkül igent mondtam, jó buli volt a for­gatás, és nagyon érdekel, hogy az öt szkeccsfilm külön-külön vagy egybefüzve kerül-e a közönség elé. Pontosan ugyanezért mondtam igent Loósz Balázs Anyámért min­dent című kisfilmjére, valamint Végh Vozó Zoltán nagyon fura öt­letére, a Psycho zuhanyjelenetének újraforgatására. A Psycho 60 című miniprodukcióban hatvan magyar színésznő játszotta újra a sokkoló jelenetet. Nem igazán értettem, hogy mi volt a lényege, de meg­csináltam. Törőcsik Mari, Nyertes Zsuzsa, Balázsovits Edit, Szulák Andrea, Ábrahám Edit, Martino­vics Dorina, Gáspár Kata és még sokan vállalták, ennyien csak nem tévedhetünk. És most, nyár elején forgattam Szamóca első játékfilmes rendezésében, ami viszont pénzes meló volt. Mit játszik Eperjes Károly Krisz­tus inge című történelmi drámá­jában? Ez egy férfifilm, ami az 1950-es években játszódik, a hazai keresz­tényüldözés idején, amikor a kom­munisták többnyire likvidálták a papságot, és elkezdték módszeresen elüldözni és feloszlatni a szerzetes­­rendeket. Egy kolostori házvezető­nőt játszottam. Nem nagy szerep, de lényeges a jelenléte. Nagyon kellemes munka volt, de hátbor­zongató volt, hogy napi tizenkét órát kellett lehúznom. Amikor já­tékfilmekben forgattam, még napi nyolc óra volt a munkaidő, most pedg már tizenkettő. Ráadásul nyolc napot forgattam, este hattól reggel hatig. Csak úgy, mellékesen jegyzem meg, hogy ennyi pénzért nem vállaltam volna el. Nem va­gyok hozzászokva az alkudozáshoz, ezért elfogadtam a felkínált össze­get. De most, utólag már meg kell mondjam, hogy csak a triplájáért csináltam volna meg. Nem bírta jól a megpróbáltatá­sokat? Nyolcvanöt évesen végigéjszakáztam több mint egy hetet. Nem a Szamó­cára haragszom, hanem a gyártásve­zetőre, aki látta, hogy nem vagyok haracsolós, mégsem világosított fel, hogy napi tizenkét órás munka vár rám. Persze, soha életemben nem kérdeztem rá, hogy most mennyi a gázsi általában egy mozifilm eseté­ben. Hát, most már tudom: nem annyi, amennyit kaptam. Legközelebb majd rámenősebb lesz? Nekem már nem lesz legközelebb; nemrég valaki felhívott, és meg­kérdezte, hogy elvállalnék-e egy kis szerepet a filmjében. Nemet mondtam, az idei és tavalyi for­gatások bőven elegendők voltak. Noha a Krisztus inge összes szerep­lője fiatalabb nálam, én mégis Emil Zátopek voltam hozzájuk képest. A kiváló kollégáim többsége, például Nemcsák Károly, Tordai Teri vagy Derzsi János hol jobbra, hol balra kornyadozott. Én álltam a sarat, és csak magamban pufogtam a nyol­cadik óra eltelte után. Ha nem forgatókönyvet, akkor mit olvas most? Annyit olvastam a karantén alatt, és olyan sok szerepet tanultam, hogy szabadságot adtam magamnak. Meg fog lepődni: a Hócipő új szá­mát lapozgatom. Navarrai Mészáros Márton

Next

/
Oldalképek
Tartalom