Új Szó, 2021. szeptember (74. évfolyam, 202-225. szám)
2021-09-25 / 221. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2021. SZEPTEMBER 25. 37] Ficsku Pál Honnan gyüssz? (nagyszüleimnek) H ajnalonta, amikor a tizenhét éves ikreimet próbálom visszaaltatni, s nézünk ki a virradozó utcára, nézzük, ahogy Isten könnye oszlatja a kutyaszán, néha elgondolkodom, mit keresek én in, mit keresek én in a poros, pöfögő belvárosban, Budapesten, rokonok nélkül, gyökértelenül. Ha lemegyek a sarki borozóba, az első kérdés mindig az, Pali, honnan gyüssz. Tényleg, honnan gyüvök én? És hová megyek? Azt, hogy honnan gyüvök és hová megyek, én se tudom. Családi legendáriumokat gyártok, ami vagy igaz, vagy nem. Én se tudom. Nem tudom, ki vagyok. Azt, hogy megszülettem, hogy egyáltalán megszülethettem, talán egy sárga villamosnak köszönhetem. Történt, hogy a második világháború egyik szép nyári napján randevúzott egy hajadon lyányka és egy fiatal csendőrtiszt. Juliánná, vagy ahogy otthon hívták Jucus. Hajdúböszörmény mellett élt egy tanyán, szülei nagygazdák voltak, módosak, Jucust gyakran homokfutó vitte iskolába, Sanyi gyakran járőrözött a tanya környékén, betért Jucusékhoz is, Jucus apja szívesen beszélgetett a fiatalemberrel, ő mondta el a friss városi híreket, meg a háborút, egy csendőr csak többet tud a háborús viszonyokról. Ültek a nagy diófa alatt, és hogy, hogy nem, ilyenkor mindig előkerült Jucus, sertepertélt valamit, úgy, hogy Sanyi, a fiatalember lássa. Megakadt ilyenkor a szemük egymáson, az öreg Sándor meg úgy tett, mintha nem látná. Jucusnak tetszett Sanyi délceg alkata, fényes kardja, na és a kakastoll a kalapján. Sanyinak meg Jucus formás lábai, csípője, mely úgy ringott, mint amikor enyhe szellő ringatja a kakastollat a kalapján. Néha-néha szóba is elegyedtek, olyan semmi dolgokról beszélgettek, de hát meg kell ismerni az embert. Egy alkalommal, amikor váradanul magukra maradtak, Sanyi egy levelet adott át. Szerelmes levél volt, kérte, hogy találkozzanak. Jucus azt mondta otthon, hímzőcérnáért kell bemennie Debrecenbe, azt persze nem tette hozzá, hogy a jegykendőjét kezdte el hímezni titokban. A Nagytemplom előtt találkoztak, és ott is váltak el többórás séta után, sütemény is volt, cuki, Jucus még egy pohárka bort is megivott, tán még egy puszi is elcsattant. Jucusnak jó volt Sanyi. Sanyinak jó volt Jucus. Csak hát nem lehet azt egyből. Vagy akkoriban nem lehetett. Nem hajdúbüszkeségből vagy hajdúvirtusból, tiszetességből. Szóval a Nagytemplom előtt váltak el, vagyis nem váltak, hanem búcsúztak az újabb találkozás reményében, vagy talán másében is. Jucus felszállt a villamosra, és a nyitott peronon kiejtette életében először azt a szót, amivel ezerkilencszáznegyvenkettőben kálvinista erkölcsű nők még nem nagyon dobálóztak. Szeredek. Sanyi, avagy később nekem Sanyipapa, meg rohant a villamos után, hogy én is, én is, Jucuskám szeredek. Utolérte. Fel akart ugrani a peronra, hogy ezt a lyányt megölelje. De beakadt a kardja a villamosba, az meg vonszolta magával, siklott a vasútállomás felé, Jucus meg kiabált, álljanak meg, álljon meg. Szabadítsa már ki valaki. Sanyi megúszta a nagy utazást. Jucustól bátorsági érdemrendet kapott. Egy csókot. És ki is szabadította. Az egyedüllétből. Anyám néhány év múlva született. És néhány év múlva vették el mindenüket. Jucus apját, Sándort, kuláknak minősítették, mindenüket elvették, még a homokfútót is. Sanyipapa mint csendőr, reakciósnak és osztályidegennek minősült, negyven évig különböző építkezéseken dolgozott, Sztálinváros, Barcika, Ózd, Tiszapalkonya, együtt volt raktáros Hamvas Bálával. Egyetlen helyre tért mindig vissza, Debrecenbe, a Homok utcába. Ahol születtem. Utcára néző házrész, két szoba, az udvar végén a nyárikonyha, persze télen is, meg a budi, meg egy körtefa. Meg négy gyerek, aztán az első unoka, én. És béke. Ha a Homok utcában járok, sajnos mostanában egyre kevesebbet, akkor mindig eszembe jut az a jóságos villamos. Biztos valamelyik roncstelepen végezte. Én meg talán nélküle nem is lennék. Nagyapám esete nem olyan romantikus, de igaz. Egy ló miatt élte túl a háborút. Eg)' lóban élte túl a háborút. Kényszerharcos volt a román fronton. Semmi baja nem volt a románokkal, de hát menni kellett. Doru, a helyi csendőr, kérdezte is magyarul. Lajcsi, osztán, ha úgy adódódik, lőni fogsz is ránk. Lőni fog az istenfasza, gondolta, de nem merte kimondani. Vicces nép a román, magyarázta később gyerekkoromban. Számolni is úgy tanított meg. Egytől tízig. Fonetikusan idézem, amikor tanultam, még nem tudtam írni, amikor meg már tudtam, nem akartam kimondani. Unó, doj, trej, patro, csincs, seg, gém, be, ka, csincs. Ezt ismételgettem hajnalonta, amikor mentünk le gombászni a birkalegelőre. A birkalegelő a kanálisig nyúlt, a kanális mögött meg a román határ. Szedtük a gombát, a gomba a birkaszarban érzi jól magát, eső után ott bujálkodik a legjobban, pontosan annyit szedtünk, amennyi a reggelihez kellett, a Jóisten úgyis ád holnap is, mondta nagyapám. Mindig annyit egyél el Isten ajándékából, hogy másnak is maradjon, és akkor boldog leszel. Amikor teliszedtük a kaskát gombával, lesétáltunk a határig. Megálltunk az őrbódé alatt, nagyapát ismerték a határőrök, elbeszélgettek, rólam meg nem gondolták, hogy ötévesen disszidálni akarok Romániába, hagytak játszani. Látod, ott volt a tanya, mondta nagyapa. Néztem, de nem láttam semmit, mégis azt mondtam, hogy látom. Látod, mondta. Nem láttam semmit, csak aszott naptaforgóföldeket. Egy hideg havas hajnalon a román front a tanya mellé ért. Meg nagyapa is, a kényszerkatona. Nem látta ugyan a tanyát, az néhány kilométerrel arrébb volt, de érezte a friss széna illatát, szájában volt a frissen fejt tej íze, orrában a porzsolt disznó szaga, és hát várja arrébb egy lyány, a Bugyi, későbbi nagyanyám, Bugyi Irma, nagyapa mindig azt mondta neki, ha beleegyezését kérte, ugyibugyi. Ugyibugyi, hazamegyek, gondolta. Dolgozni és élni akarok. Neked. Hó alá nem lehet elbújni, ha elfut, meg lelövik, találni kellett valamit. A hóban feküdt egy döglött ló, nemrégen robbanhatott fel, arrébb egy katona feje és néhány végtag. Nagyapa elesett, úgy tett, mintha meglőtték volna, aztán belebújt a lóba. Szép nagy ló volt, frissen döglött, és még forró volt a bele. Jó sok kolbászt lehetett volna beletölteni, de most az volt a fontos, hogy elrejtett és melegített. Mire ráfagyott volna a dög, átment fölöttük a front, hazaballagott. Néhány hónap múlva pont a kanálisnál húzták meg a magyar-román határt, egy kilométeres körzetben mindent eldózeroltak. A tanya a román oldalon kilencszáz méterre volt tőle. Hát ezért nem láthattam az őrbódé alól. Később nagyapa lovas kocsin egy teknő alatt csempészte át Ugyibugyit. Két év múlva megszületett az apám. Milyen furcsa, gondoltam ott a szülőszoba előtt. Egy villamos és egy döglött ló miatt vagyok. Mi a szép. Egy sárga villamos és egy döglött ló találkozása a szülőasztalon. A Homok utca volt az első otthonom, és az volt az első otthon, amit örökre ott akartam hagyni. Ott történt meg az első világbamenésem. Három éves voltam. Az anyarúzs miatt mentem világgá-Az anyarúzs nagyanyáméknál a nagyszekrényben, a felső fiókban volt, és amikor véledenül magamra maradtam, akkor elcsentem az anyarúzst, és rajzoltam vele a fáira, már ameddig felértem. Kerek erdőt rajzoltam. Mindig kerek erdőt rajzoltam, szép piros kerek erdőt. Zöldet nem tudtam, akkor még nem voltak divatban ezek a mai divatos rúzsok. Szóval kerek erdőt rúzsoztam a fáira, már az egész lakás kerek erdővel volt tele, nemcsak a fái, a hajópadló, meg a nagy cserépkályha is a belső szobában, egyedül ott volt fűtés, így utólag mondhatnám, hogy zöldövezetben laktunk, vagyis hátpirosban. És akkor egy nap eltűnt az anyarúzs. Eldugták előlem. Nincs több kerek erdő, mondta anya és nagymama. Ki kell festetni a lakást. Tudod, mennyibe kerül az a festetetés, kérdezték. Húszezer ötvenfilléres fagyi. Azt hogy mennyi a húszezer, azt nem tudtam, biztos sok lehet, az ötvenfilléres fagyit viszont szerettem, a Zöldikénél néha két gombócot is kaptam, de nem értettem, mi köze van a kerek erdőimnek a csokifágyihoz. Jó, mondtam, akkor világgá megyek. Menjél kisfiam, mondta nagyanyám, sütök nekedpogácsát. Ügy illik világgá menni. És sütött. Amikor kisült a pogácsa becsomagolták egy batyuba, raktak mellé egy üveg bambit is, a töpörtyűs pogácsára jól csúszik, mondta nagymama, ki tudja, hogy ott a világvégén van-e csatos bambi, seprűnyél is került, arra kötötték a batyut, kaptam puszit is, na menjél kisfiam, jó utat, mondták. És becsukódott mögöttem a hatalmas tölgyfa kapu. Álltam az utcán és döntenem kellett, balra menjek vagy jobbra. Balra mentem. Vígan ringatózott a batyu a bot végén, szabad voltam, igaz hogy nem volt anyarúzsom. A sarkon ott ült Néni néni a hokedlijén, és almát árult. Néni néni mindig a háza előtt ült és almát árult, vagy körtét, vagy diót, vagy valamit. Hová mész kisfiam, kérdezte. Világgá, mondtam büszkén. Adok egy almát, mondta, jó lesz az útra. Örökölt fájdalom Egy családtörténeti traumakutató A transzgenerációs örökség (Fortepan/Tóvári Tamás) ^ létünk folyamán bi-E zonyára mindannyian találkoztunk már az „épp olyan vagy...” kezdetű mondatokkal, amelyek valamilyen negatív hasonlattal végződnek, „... mint az apád, anyád...”, amiatt, amit feltehetőleg az említett szülő hagyott ránk örökül. Ezekben az esetekben általában nem genetikai hagyatékról van szó. Legtöbbször trauma áll a hátterükben, ami miatt a szülő nem tudott egész emberként gyermeket nevelni, csemetéje pedig így olyan mintákat kapott, amik egészen addig vele maradnak, amíg ki nem deríti az eredetüket, és le nem számol velük. Bem Andrea történész pont azért kezdett családtörténeti traumakutatással foglalkozni, hogy ebben segítsen klienseinek. vizsgálatát legtöbbször a pszichológusokhoz kötik. Ont történészként mi terelte ebbe az irányba? A koronavírus térhódítása előtt hat évig Angliában éltem, ahol a Horthy-hagyatékot rendeztem. A világjárvány kezdetén az ottani munkám véget ért, egy másik tervezett projektet pedig töltőitek, így Budapesten ragadtam. A novemberi lezárások környékén több angol barátom is látogatóba érkezett, s nálam vészelték át a karantént, ami azt jelentette, hogy rengeteget beszélgettünk. Az eszmecserék közben az is kiderült, hogy a legtöbben különféle családi konfliktusok miatt élnek távol a szeretteiktől. Ezt hallva azon kezdtem gondolkodni, hogy én történészként beleáshatnám magam ezeknek a históriáknak a családtörténeti mélyébe. Az ismerőseimmel neki is álltunk, amikor pedig érdekes és tanulságos eredmények mutatkoztak, rádöbbentem, hogy ez az én igazi hivatásom. Pszichológushoz járni továbbra is társadalmi tabunak számít. Ennek fényében elképzelhető, hogy ha ön foglalkozik valamelyik kliense traumáival, és nem egy orvos, akkor önnek könnyebben megnyílik az illető? Angliában egyre kevésbé ilyen negatív a felhangja, ha valakinek pszichológusa van. Számukra ez inkább a mentális higiénia része. Közép-Európában a fiatalok állnak hasonlóan nyitottan a témához. Az én klienseim is főként ebből a korosztályból kerülnek ki. Bár egy pszichológussal mindketten ugyanazt a mozaikot rakjuk, mégis más oldalról közelítjük meg a történetet. Ok személyes emlékekből dolgoznak, ez azonban nem tud lefedni mindent. Amikor traumatikus élmény ér valakit, akkor pont az az agyi központ blokkolódik, amelyik történetté tudja formálni az eseményeket. így a trauma leginkább érzésekként, képekként és hangokként marad meg az emlékezetben. Ebből kifolyólag az érintettek nem tudnak elég információt adni a terapeutáknak. Erre való a történed kutatás. Mindig azt mondom a klienseimnek, hogy amit én csinálok, az önbizalmat és utat ad ahhoz, hogy elkezdjenek dolgozni a problémán. Nagyszerű szakemberekkel működöm együtt, előfordul, hogy egy-egy kutatás végén pszichológust is ajánlok a megbízómnak, akivel elkezdhet dolgozni a gondjai utóéletén. Tilajcsík Dóra A folytatásban választ kapnak például arra is, hogy: Mi hívhatja fel a figyelmünket arra, hogy az elakadásaink, szorongásaink hátterében generációkon átívelő tapasztalások húzódnak? Tulajdonképpen hogyan is zajlik egy ilyen kutatás? Ha nincs is szó megszakadt családi kapcsolatokról, sokan mégis igyekeznek mélyre temetni a negatív történeteket. Milyen okok bújnak meg a titkolózás mögött? Egy csomó történelmi esemény leginkább minket, közép-európaiakat érint. Elképzelhető, hogy e tapasztalások által az itt élők jóval traumatizáltabbak más nemzeteknél? Sokan úgy tartják, a múltat jobb nem bolygatni, őket mivel győzné meg, hogy igenis érdemes szembenézniük a saját történetükkel? Külső segítség nélkül is a végére járhatunk a családunkat sújtó, generációkon átívelő traumáknak? A teljes interjút elolvashatják a Vasárnap keddtől, szeptember 28-ától kapható számában. A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
