Új Szó, 2021. szeptember (74. évfolyam, 202-225. szám)
2021-09-21 / 217. szám
SZINFOLK ■ 2021. SZEPTEMBER 21 Fesztiválról hattunk, Erdélyből, a Mezőségből pedig Bonchida legszebb magyar, cigány és román táncait elevenítették fel. Kivételes élmény, ritkán látható filmfelvételekkel, felidézve az egykori adatközlők legjobb pillanatait is. Kötéltánc A hagyományból a népszokásokat és a régi, paraszti élet ünnepi rítusait idén Zoboralja hozta el Zselízre, míg a Táncfórum szombati gálaműsorában ugyanennek a hagyománynak Mátyusföldtől Hontig terjedő tánckultúráját mutatták be az együttesek. Ahhoz képest, hogy több mint 250 táncos vett részt a gálán, a rendező és a koreográfusok elkerülték a tömegprodukciók csapdáit, egyeden másodpercig sem volt zsúfolt, bombasztikus a színpadkép, nem erőszakoltak semmiféle mű monumentalitást, sőt, még a nyitó- és zárókép is természetesen kapcsolta össze a színpadot és a nézőteret. Ahogy lapunkban korábban írtuk, nemzedékváltás történt a szakmában és ez pozitív értelemben látszott meg a gálaműsoron is. Az eszköztelenség, az egyszerű hitelesség fémjelezte az Ilosvai Selymes Péter Táncegyüttes 123aNON című táncszínházát is. Profi produkciót láttunk, minimalista színpadképpel, torokszorító sorsdrámát. Szerelembe ágyazott egyéni és közösségi tragédiát. Egy szál kötél. Kötél, amivel megkötöznek, kötél, amiről eloldoznak, kötél, amivel gúzsba kötnek, kötél, amivel erőszakosan szétválasztanak, kötél, amin keserű és veszélyes táncot járunk, kötél, ami megváltoztathatadan határt, bezártságot, szétszakítást jelképez, kötél, ami, ha tetszik, ha nem, a sorsunk fonalát is jelenti. Kötél, ami megtart és megfojt egyszerre. .. Ha voltak az idei fesztiválnak katartikus percei, ezek voltak azok. Ilosvaiék megérdemelten arattak vastapsot. Mert ha egy idegennek kéne elmagyaráznom Trianon traumáját és következményeit, olyan embernek, aki nemhogy a magyar, de a közép-európai történelmet sem ismeri, akkor ezt a produkciót ajánlanám figyelmébe. Nem tudná, hol van Nagyszelmenc és Kisszelmenc, de a lényeget azonnal megértené. Szavak nélkül is. A Duna Művészegyüttes Szerelmünk, Kalotaszeg című műsora viszont másfajta tanulsággal szolgált. Azzal, hogy a néptánc és a népzene, a népdal nem kizárólag kollektív művészet. Sőt. Mint ahogy anno Kós Károly írta, a közösségekben mindig is voltak olyan egyéniségek, tehetséges, érzékeny emberek, akik maguk is újrarajzolták, módosították, újraalkották a szokásost, a bevett, meggyökeresedett, mindenki által táncolt, énekelt motívumokat, mozdulatsorokat. Újítottak és fejlesztettek, magától értetődő természetességgel. A Duna Művészegyüttes ezeknek a néhai egyéniségeknek az életéből, munkáiból merített, a nekik köszönhetően fennmaradt kalotaszegi magyar, cigány és román táncokra, zenére építve fel az előadást. Kós Károly ihletésére, az erdélyi népdalkincs balladisztikus elemeit is hangsúlyozva. Hosszú előadást láttunk, de egyeden percig sem untatót, fárasztót. Vitrin nélkül A közhelymentesség, az üresjáratok kerülése, az átgondolt dramaturgia és a hazai néptáncrepertoár korszerű bemutatása jellemezte az Ifjú Szivek Táncszínház vasárnap esti előadását is. Látszott, hogy Hégli Dusán nem hozott anyagból dolgozott, ezeket a táncokat máshogy, másképp már láthattuk, akár az együttes interpretálásában is, most azonban újrafogalmazták a Bartók Béla és Kodály Zoltán gyűjtésére alapozott táncokat, ettől pedig még hitelesebb, élőbb lett a produkció. Ahogy a címében is fogalmazták, autentikusabb. De aki figyelemmel kíséri az együttes munkáját, az tudhatja, a színvonal garantált, tőlük sose unalmas, poros, merev skanzenbemutatót látunk, öncélú, illusztratív etűdöket, hanem egymásra is szervesen épülő elemekből összerakott táncszínházát. Fekete a barna medve szőre... Berecz András neve fogalom. Népzenészként, mesemondóként, népzenekutatóként is. Zenésztársaival most Hazakísérlek címmel Gyergyó dallamkincsét és jellegzetes táncait hozta magával Zselízre. A tőle megszokott, jóízű humorral, anekdotákkal, viszont precízen tartva magát szintén Bartók és Kodály korabeli gyűjtéseihez, mert a múlt század eleji Gyergyó az ötfokú, pentaton dallam igazi hazája, és, mint írják, a mai közönségnek újdonság is, mert a táncházvilág még nem fedezte fel magának. Az elhangzott dalokat a művész lemezre is felénekelte, viszont élőben hallgatni az igazi, Berecz utánozhatadan átkötéseivel, egyéni kommentárjaival, góbés kikacsintásaival. A „népzene Hofi Gézája” ismét nagy sikert aratott, ráadásul meg is énekeltette a közönséget. És ezen a ponton térjünk vissza a cikkünk elején emlegetett szóra: alázat. Mert Berecz bármit elevenít fel, és bármilyen tájegységet mutat be, lehengerlő profizmussal teszi. Ügy, hogy sosem ő teng túl, szakmai alázata van - a kollégáival szemben is. Ugyanez a szakmai alázat érződött a Jánosi és a Hungaricus együttes lemezbemutató koncertjén is, ahol a nagyérdemű régizenei csemegéket hallgathatott, és ugyanilyen hozzáállás fémjelezte a fesztivál egyeden szlovák csapatának, a pozsonyi Muzicka együttesnek a fellépését is. Kár, hogy objektív okok miatt a harmadik napon néhány előadás közben pillanatokra elment az áram, vagy tized másodpercekre begerjedt a hangosítás. Egy biztos: maga a fesztivál évről évre igényesebb és értékesebb előadásokkal örvendeztet meg. Bizonyítja ezt a Komáromi Jókai Színház estje is az Esterházykastély udvarában. Spiró György Prah című tragikomédiájában Molnár Xénia és Mokos Attila szinte lubickolt a szerepében, kíméleden tükröt tartva elénk a kisember nyomorúságáról és önsorsrontásáról, a pénz istenségéről és diktatúrájáról, a földszintes vágyakról és a talmi boldogságról. Az önzésről és a kiszolgáltatottságról. Valóban csak a pénz lenne az érték? Egyáltalán nem. Ezt bizonyította be az 55. Országos Népművészeti Fesztivál is, köszönet érte a fellépőknek, a szervezőknek és a közreműködőknek, segítőknek is. De hogy egy népművészeti rendezvénynek mi köze van a brüsszelezéshez, az épeszű ember számára továbbra is rejtély marad. Buchlovics Péter
