Új Szó, 2021. július (74. évfolyam, 150-175. szám)

2021-07-31 / 175. szám

2021. július 31., szombat, 15. évfolyam, 29. szám

„A jelen a múltból él,

sőt, bizonyos értelemben a múlt foglya ’

Beszélgetés Hatos Pál történésszel a történelemről, a történészekről és a történetírásról

édület és sodróddá Az őszirózsás forradalom őszi eseményei kapcsán használt rövid, velős definíciód az akkori eseményekre és közhangulatra. Mit értesz ezen?

Elsősorban azt a tapasztalatot, hogy a történelem meghalad minket. A történelmi szereplők szándékai és megvalósulása között szinte mindig szakadék keletkezik. Az események árja máshová torkollik, mint ahová eredetileg tervezték Vegyük például 1918-1919 forradalmainak előzményeit! Az egész magyar századelő a progresszív gondolat jegyében készülődik, itt van a Nyugat folyóirat és a Huszadik Század, itt van Jászi Oszkár és Ady reménye a feudális elmaradottságot, a grófok országát elsöprő forradalomról. A Holnap Magyarországáról. Hatalmas baloldali mítosz, ami tovább él a nagybetűs Köztársaság programjában, sőt, a mai ellenzéki jelszavakban is jelen van — bár marginálisan, a politika mai kifőzdéiben árult menüt egyre kevésbé fűszerezik eszmékkel. Megszületnek a forradalmi tettek a maguk váradanságában, és aztán egy élet kevés arra, hogy a történelem „csinálói” ennek értelmet adjanak. Ám ha megnézzük, hogyan történt, ami történt, ha lebontjuk a nosztalgiát és a fantáziát a mítoszt szülő visszaemlékezésekről, akkor döbbenten vesszük észre, hogy minden másképp volt. A főhősök' fúrnak az események és romba dőlt terveik után, rögtönöznek: a nagybetűs Köztársaság mítosza például csak azután született meg, hogy a sietősen proklamált első magyar „népköztársaság” elbukott. Károlyi Mihály olvasmányos emlékiratai egy hősi eposzt tárnak elénk minderről, ám okkal kételkedhetünk a különböző időkben keletkezett visszaemlékezések nemegy megállapításában, márcsak azért is mert a Károlyi memoároknak Károlyi valójában csak az egyik szerzője. Hasonlóan kell bánnunk Horthy Miklós évtizedekkel későbbi emlékezéseivel is, amelynek fő tétele, hogy az egyenes katonaember Horthy megmentette a hazát a bolsevizmus mételyétől. A délcegen vonuló fehér lovas Horthy-mítosz persze sikeresen fedi el, hogy a politika síkos színpadán hirtelen feltűnő hőse semmilyen csatát nem vívott a kommunistákkal 1919- ben. A Nemzeti Hadsereg első, szedett-vedett csapatai kertek és rétek alatt vonultak át a Dél-Dunántúlra, miután Kun Béla és társai elmenekültek a román szuronyok elől. Mi a tanulság? Emberek döntenek valahogy, cselekednek, aminek az eredeti motivációit kevéssé ismerjük, és aztán igyekeznek mindennek valahogy vonzó magyarázatot adni. Ám a történelem valódi rejtélye számomra mégsem abban áll, hogy füllentünk, hazudunk, megmásítjuk a saját és mások múltját. Az igazi és roppant nyugtalanító rejtély abból fakad, hogy az események kimenetele, amikor még előttünk van, kiszámíthatatlan, de amikor valami véget ért, akkor már természetesen úgy tűnik, mintha logikus, érthető lett volna, sőt ki lehet osztani a morális értékeléseket, ki volt

a jófiú, ki a rossz. Ez így valahol nagyon nem igazságos a múlt szereplőivel szemben, de velünk szemben sem lesz igazságos a történelem ítélőszéke, amikor utólag számba veszi a tévedéseinket és hibáinkat. A szédület erről a paradoxoméi szól. Am attól, hogy a történelem lényegében megismerheteden, mégsem következik az, hogy elfelejthetjük. Jelenünk eltéphetetlenül kötődik a múlthoz, a múltból él, sőt, bizonyos értelemben a múlt foglya.

Ha azt gondolod, hogy a történelem lényegében megismerhetetlen, akkor hogyan tud egy átlagolvasó különbséget tenni a történeti narratívák közt Így ugyanis mindegyikre rásüthető, hogy ez is egy lehetséges olvasata a múltnak, hiszen a teljes igazságot úgyse tudhatjuk. Hogyan lehet nekik ebben mankót adni?

A beteg általában nem azt várja az orvostól, hogy terápiás alternatívákat nyújtson neki, hanem hogy gyógyítsa meg. Még mindig varázslónak hiszi. Ehhez hasonlóan a köztudat a történészeknek is egyfajta mágikus erőt tulajdonít. Azt, hogy tudásuk - tudományuk révén meg tudják mondani „mi is történt valójában”. A történészek többsége szívesen él, olykor talán öntudatlanul vissza is él e bizalommal. Amikor egy repülőtéri taxisofőr megtudja, hogy történész vagy, s felteszi a kérdést, hogy is volt Trianonnal, mert ahány tudós, annyifájta vélemény, nem kezdheted azzal, hogy magad sem tudod. Nem tarthatsz módszertani félórát arról, hogy a történész válogat a forrásai között, a történész kihagy, a történész rövidít és a történész értelmez. Akkor is, hogyha igyekszik mérték- és távolságtartó lenni, s még inkább akkor, ha azonosul vagy éppen ellenséges elbeszélése választott hőseivel. És persze, mi „komoly történészek” azt sem szívesen valljuk be magunknak, hogy a historikus tekintet maga is mágikus. Nem csak a sarlatánok összeférnek konteói esnek ebbe a kategóriába, vagy éppen a rosszindulatú politikai mítoszok kiagyalói, hanem maga a tudományos vizsgálódás is mítoszokkal terhelt. A történész szövege is elbeszélés, s végső soron minden sztori fedősztori, még azok a sztorik is, amelyek igyekeznek lerántani a leplet valamiről, de közben új lepleket tesznek máshová.

Minden sztori jobb, mint az igazság?

Pilátussal kérdezhetjük: mi az igazság? Ám kevesen akarnak Pilátus követői lenni. Nyilvánvaló, hogy az igazság nyomába szegődünk, de a nagy német filozófus Gadamer óta tudjuk, ez nem is olyan könnyű: másként értünk, ha megértünk valamit. Sohasem lesz egy olyan narratíva egyetlen egy történelmi eseményről sem, amelyhez szíwel-lélekkel mindenki csatlakozhatna. Akkor sem, ha a pozsonyi csatáról a kora középkor szófukar okleveleit faggatjuk, s akkor sem, ha a 20. századi történelem forrásbőségének nyomorával szembesülünk. Ugyanarra a forrásbázisra alapozva, ilyen és olyan történelem is megírható teljes legitimitással. Talán nem is a megismerés az elsődleges célja a történész és a történelem találkozásának. Hanem az az elemi felismerés, hogy a történelemhez közünk van. Nincs történelem emlékezet nélkül és nincsen emlékezet gyász nélkül. Eltéphetetien szálak kötöznek minket a halottakhoz. Az igazi történelem mindig több mint a jelen történelme, elsősorban azoknak a története izgat, akik már meghaltak. Paul Ricoeur francia filozófus szavaival: a történelem le nem rótt tartozás. Közünk van azokhoz a halottakhoz is, akik nem a mi nagyszülőink vagy dédszülőink, hanem egy minket is magába foglaló tágabb közösségé, városunké, nemzetünké stb. Az ő történeteikhez, olyan értelemben is közünk van, hogy valamiképpen belőlük élünk. Azokból a gesztusokból, azokból a döntésekből, azokból a magatartásmintákból, melyeket ránk hagyományoztak, s amellyel megkötik, kijelölik a mi utunkat is. Amikor 1918 után a határon túlra került magyar közösségek számára bekövetkezett az impériumváltás, az akkor egy nagyon új helyzet volt - történelmet szülő helyzet, amely máig tart. A

kisebbségi identitásépítés száz évének bármelyik fejezete örököse és adósa az akkori tapasztalatoknak. Akkor is, ha teljesen más pályán fűt a mai szlovákiai magyarság, mint a Sarló idején, vagy az erdélyi magyar létezés, mint a korai húszas évek transzilvanizmusa idején. Bizonyos értelemben nem tudjuk meghaladni a történelmet.

De milyen történelmet és kinek a történelmét írja a történész?

Jogos kérdés. A történelem mindig valaminek és valakiknek a történelme, egy családé, egy falué, egy nemzeté. Férfiaké és nőké. Vagy éppen a gyerekeké, akiknek a tapasztalatát sohasem maguk fogalmazzák meg. (Persze sokáig ez volt a helyzet a nőkkel is, őket is gyerekeknek vették.) Am bármelyik fogalmat veszem, mindegyik problémás — s mindegyik nélkülözhetetlen. A család összetett valósága, a nemzet ellentmondásos képzetei egyszerre emelnek fel, rekesztenek ki, elkülönítenek vagy ellenkezőleg, magukba zárnak. A család és a nemzet a fennmaradás, a megmaradás záloga - és elmondhatatlan vagy éppen gondosan elfojtott szenvedések színtere. Magyarnak lenni különleges dolog, ám magyarnak lenni bizonyos értelemben ugyanolyan, mint bármilyen másnak, mint szlováknak, csehnek, portugálnak. Ki a magyar? Nyilván válaszolhatjuk, hogy ha magyarul beszélsz és a szüleid magyarnak neveltek, akkor magyar vagy. De egyáltalán nem biztos, hogy ez két vagy három nemzedékkel korábban is így volt, s egyáltalán nem biztos, hogy száz év múlva is így lesz. A skótok és az írek azonosságtudata például nem nyelvük függvénye, a miénk viszont leginkább az anyanyelvűnk birtoklásától vagy elfelejtésétől függ. Nem véletlen, hogy a nagyvilágban ezért az angol nyelven meghangszerelt skót történelem jobban érvényesül, mint a miénk vagy éppen a szlovákoké. A Mel Gibson megformálta Rettenthetetlent ismeri mindenki, s nem aTenkes kapitányát.

Hogy írható le, vagy hogyan jellemezhető a viszonyunk a történelemhez?

Számomra a történelem valami olyasmi, ami láthatatlanul mindig velünk van. Amelyet nem úgy ismerünk meg, mint a fizika törvényeit, hanem amelynek nyomait lépten-nyomon felfedezzük a jelenben. A fiatal nemzedékek életében persze jóval kevésbé van jelen, de egyszer jelen lesz, mert ők is megöregszenek. Nekik is szükségük lesz valamifajta múltra, valamiféle kötődésre - legalább családi szinten. Tévedés azt hinni, hogy a történelem nélkül sikeresen lehet közösséget szervezni, vezetni, otthon érezni magunkat a társadalomban. A múlt ereje mindenütt jelen van. Ha nem érzed magad a történelem részesének, a történelem előbb vagy utóbb ráébreszt arra, hogy az áldozata vagy.

Mondtad, hogy a történész mindig válogat, szelektál és értelmez és nincs objektív történetírás, csak szándék. Neked milyen elfogultságaid vannak? Van-e bevallottan valami olyan, ami ki tud billenteni?

Romantikusan kötődöm felmenőim paraszti múltjához. Van egy olyan érzésem, jogosan-jogtalanul, hogy ez a kérdés nincs helyén a történeti kutatásban. Fontos lenne, hogy a történelmet ne egy Odescalchihercegné rubintjai fényében nézzük, nagy keletje van ma az arisztokrata és nagypolgári memoárirodalomnak, s hogyne lenne, ha Bánffy Miklós monumentális történelmi freskójának világába belemerülök, akkor is, ha lenyűgözőnek találom az Erdély-trilógia minden oldalát, ha nincs benne az én nagyapám vagy dédapám és sok millió magyar fajdalma és öröme és egyszeri valósága. Ők csak a statisztikákban jelennek meg. Ennek persze nagyon is valós okai vannak. Nekik nem voltak családi levéltáraik, s milliónyi honfitársaikhoz hasonlóan nem hagytak hátra élvezetes memoárokat, vagy a háború valóságát megjelenítő tiszti naplókat. Sajnos nem tudom, hogy nagyapám, Hatos Pál, aki 1899-ben született és jóval a születésem előtt meghalt, hogyan élte át a világháború végét vagy épp a forradalmakat. Sokezer sorstársához hasonlóan, csak szóban adta át a történelmet - de leginkább hallgatott róla. A paraszti társadalommal való foglalkozás persze veszélyt is rejt, mert vezethet ennek egyfajta romantikus idealizálásához, vagy politikai instrumentalizációhoz, ami a népi írók vagy a népi mozgalom kapcsán joggal vetődik fel. Vezethet ahhoz, hogy egy' anyaországi valami olyat lásson bele az erdélyi vagy a felvidéki magyar társadalomba, ami már ott sincs jelen: a kihalt paraszti társadalmat. Magyarország vagy Szlovákia ma is jelentős részében vidéki társadalom, aminek nagyon erős politikai következményei is vannak, de ez a vidéki társadalom már nem őstermelő társadalom. Reggelente már a flexet hallod és nem a kakaskukorékolást. Számomra feladatként jelentkezik, hogy a történelem aktoraként is megidézzem az eltűnt paraszti világot, természetesen tudva azt, hogy jóval szerencsétlenebb és jóval kevésbé individualizált a forrásadottsága.

Eredeti vonzódásom nekem is egyfajta múltba Tévedésből indult ki. Kezdetben, mint nagyon sokan, én is azt gondoltam, hogy „régen minden jobb volt”. Ami tudjuk, hogy egyáltalán nem igaz, mert régen semmi sem volt jobb, sőt, bizonyos értelemben rosszabb volt. Elég csak a járványkezelésre gondolni, ami biztosan rosszabb

Hatos Pál történész, jogász. Főbb kutatási területe a 19-20. századi európai történelem, a vallás- és egyháztörténet és a historiográfia. 2006-2010 között a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem kancellárja, 2010-2014 között a Balassi Intézet vezetője. 2015 márciusa óta a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának dékánja és a Művészetelméleti- és Művelődéstudományi Intézet igazgatója.

2019 februárjától a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpontja Közép-Európa Intézetének vezetője. A Jaffa Kiadónál megjelent kötetei: Szabadkőművesből református püspök. Ravasz László élete (2016), Az elátkozott Köztársaság. Az 1918-as összeomlás és forradalom története (2018), Rosszfiúk világforradalma. Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság története (2020).