Új Szó, 2021. június (74. évfolyam, 124-149. szám)
2021-06-19 / 140. szám
u SZALON ■ 2021. JUNIUS 19. www.ujszo.com TÁRCA A SZALONBAN Plonicky Tamás Valamit a fociról A 2016-os labdarúgó- Európa-bajnokság magyar vonatkozású meccseit, már a fene se tudja, miért vagy milyen megfontolásból, de mindig más helyszínen tekintettem meg; talán a franciaországi fútballturné egymástól eltérő városokban lezajló pazar élményét és helyszíneit akartam átemelni a saját minimalista világomba, de az is lehet, hogy csak izgalmas kihívásnak tartottam a különböző fittballmiliők: sörök, kivetítők és szurkolói tömeg alkotta hármas megfigyelését. A magyar meccseket máig fel tudom idézni: nyomot hagytak. Az első, osztrákok elleni mérkőzést Komáromban, szlovák közvetítéssel, a másodikat, az Izland elleni találkozót Győrben, a Széchenyi téren, a harmadikat, a Portugália elleni összecsapást, ugyancsak Komáromban, egy másik kocsmában, míg a belgák elleni - csúfos? hajtós? papírforma? - vereséget Budapesten, a Deák téren néztem végig. Volt abban valami kimondottan szimpatikus, hogy az azóta is felülmúlhatadan, jelzőkkel talán ki sem fejezhető - vagy legalábbis az én korlátolt nyelvi készségem, nyelvi tudásom ezt nem teszi lehetővé - első, osztrákok elleni győzelmünket a szlovák kommentátor „világszenzációnak” nevezte, és szinte a meccs elejétől a végéig jól hallhatóan nekünk szurkolt; egy-egy magyar helyzetnél felemelte a hangját, az osztrákok gólra törő akcióinál azonban visszafogott, csendes és szakmai volt: már-már unalmasnak és kimértnek mondanám. Tisztán emlékszem, hogy meglehetősen kevés beleéléssel konstatált olyan lényegtelen történéseket, mint az „osztrákok veszélyes lövése”, vagy az „újabb osztrák gólhelyzet”; Szalai találatánál azonban ő is ugyanúgy - mint mi, magyarok - nagyot kiáltott. Van az az általam nem igazán kedvelt mondás, mely szerint „magyar az, akinek faj Trianon”; nos én ezt picit hosszabban írnám újra: szerintem nehezen fogja teljesen megérteni a magyar népleiket az, aki nem tudja, mit jelentett az osztrákoknak lőtt Szalai-gól a 2016-os labdarúgó-Európa-bajnokságon. Az Izland elleni Eb-meccs szintén katartikus élmény volt; az ellenünk a büntetőt semmire befújó orosz Karaszjov neve, felülírva az Esmeralda-kultuszt, számunkra azóta is a vakság és a látássérültség egyértelmű szinonimájává vált; személy szerint, ha nem látok valamit, amit látnom kellene, vagy nem veszem észre azt, amit elvileg észre kellene, vagy kellett volna vennem, egy, a focit kedvelő közegben önironikusan azóta is csak „Ó, már megint olyan vak vagyok, mint az orosz Karaszjov!” szavakat szoktam mondani. A semmire befújt izlandi tizenegyest persze az északiak könnyedén értékesítették; ez után a meccs forgatókönyvében pedig egy teljesen megérdemelten egyenlítést jelentő utolsó perces Stevarsson-öngól következett, amivel az izlandi fiú gyakorlatilag továbbjuttatott minket a csoportkörből; Győr pedig felrobbant. Emlékszem, a gól után különféle minőségű és mennyiségű sörök landoltak a nyakamba. Ismereden és kortalan személyek tirádái és éteri gajdolásai jelentették az életet; a világ egy nagy, vonuló-éneklő piros és fehér mezes szurkolói masszává alakult át. (Megjegyzés: innen, a mindössze húsz négyzetméteres budapesti kis panellakásból öt évvel később is üdvözlöm a mélyen tisztelt Saevarsson urat, és ha tehetném, az értünk tett gesztusáért - itt ter(Fotó: Shutterstock) mészetesen az utolsó perces öngóljára gondolok - hálából küldenék neki egy tál finom hazai gulyást és néhány magyar klasszikus izlandira fordított regényt is szívesen postáznék a lakcímére.) Győr tehát felrobbant. Megindult a tömeg, éneklés és kiabálás következett (volt itt „ki ugrál az büszke magyar, hej, hej!” Himnusz, Tavaszi szél vizet áraszt stb.), valakik egymás nyakába, valakik pedig a köztéri szobrokra másztak örömükben, de számomra nem ezek a dolgok tűntek a legemlékezetesebbnek a magyar városból; a gólunkat leszámítva sokkal inkább rémlik az az ötven körüli elázott kisember, aki a hazaút előtt teljesen magányosan állt a peronon, egész pontosan a „Dohányozni tilos!” feliratú tábla alatt, és olyan büszkén pöfékelt, hogy bármelyik Rejtő-hős megirigyelhette volna; majd pedig, miután kértem tőle egy szálat és a táblára hivatkozva megkérdeztem tőle, lehet e itt egyáltalán bagózni, mindössze annyit mondott csak, „itt és most mindent lehet, mert l:l-re vertük Izlandot”. Ez azt jelentette, hogy másodpercekkel később immáron ketten pöfékeltünk a „Dohányozni tilos!” tábla alatt, várva a vonatot, és persze a legnagyobb szerencsétlenségemre arra jött egy rendőr, aki előbb minket, aztán pedig a felettünk lévő táblát bámulta meg; oda és vissza forgatta a fejét, ezután pedig levonta azt a helyes következtetést, hogy e két eltévelyedett spicces figura tulajdonképpen éppen szabályt sért, de mégsem szólt egy árva szót sem, vagyis egyszerűen csak biccentett egyet, és csendesen továbbállt. Bizonyára tudta, hogy nem akkora probléma ez, főleg annak vonatkozásában, hogy a mai csodálatos nyári napon mi, magyarok l:l-re vertük Izlandot; teljesen ádagos futballrajongóként kérdem én: melyik más sport képes ilyesmire? A portugálok elleni 2016-os 3- 3-as mérkőzést utólag talán csak egy szóval lehetne leírni: mámoros. Gera kapásgólja, Dzsudzsák megpattanó találatai („pattanjon meg ahányszor csak akar!”), Ronaldo hisztérikus tánca, akarom mondani, csárdása, mind-mind klasszikus fútballjelenetek és egyértelműen hozzátartoznak a magyar labdarúgás folklórjához. Meg annak a bekiabáló törzsvendégnek az elivott és elcigizett hangja is tökéletesen megvan, aki a portugálok egyenlítő góljánál elképesztő hangerővel ordibálta azt a meccset néző tömegnek, hogy: „Hányszor vezessünk még, baszd meg?!” Azt hiszem, az egész 2016-os labdarúgó-Európabajnokság egy két-három hétig tartó tripp volt; a tudatmódosító szer neve pedig nem más, mint: a „Magyar Labdarúgó Válogatott”. A belgáktól, a Deák téri kavalkádban, sima vereséget szenvedtünk; küzdöttünk, hajtottunk és 4- 0 lett oda. Nihil, apátia és a kapunkba szálló-guruló belga gólok a végtelenségig. A legemlékezetesebb meccsmomentum pedig az volt, amikor egy külföldi lány, látva az introvertáltságot és az örökösen elégedetlenséget sugárzó fizimiskámat, nem figyelve a táskámon díszelgő kis és visszafogott piros-fehér-zöld zászlót, teljesen meglepő módon angolul csak annyit kérdezett tőlem, hogy: „te kinek szurkolsz?” „Hát ki másnak szurkolnék, mint a mieinknek?!”, kérdeztem volna vissza, de csupán megmutattam a zászlót, majd a vereség után magamba roskadva hazajöttem a késő esti vonattal. Csak rá emlékszem igazán arról meccsről: mi egyéb járt volna az eszemben, ha egyszer kikaptunk így, öt év elteltével most is ugyanazt érzem. Nego és Szoboszlai a 2021-es (azaz 2020-as) Európa-bajnokságra Izland elleni mindent eldöntő meccsen lőtt kijutást érő, utolsó perces góljainál például olyannyira dörömböltünk és vertük a falat, hogy a felettünk lakó öreg úr szinte azonnal elköltözött. Nem panaszkodott, nem szólt ránk nem tett feljelentést csendháborításért; talán csak azt gondolhatta, hogy nincs mit tenni, renitens elmebetegek esedeg agresszív állatok vagyunk, akik megőrültek a pandémia okozta magánytól, és mivel ezen sajnos nem tud változtatni, inkább salamoni döntést hozva és mentve az életét, továbbá megelőzve otthona vélhetőleg a hülye szomszédjai közreműködésével történő mihamarabbi lebontását, inkább a lehető leggyorsabban lakóhelyet váltott. A portugálok ellen a 2020-as Európa-bajnokságon, mert újra itt vagyunk, ugyancsak vereséget szenvedtünk; ezt szintén a Deák téren néztem. A Deák téren valahogy, úgy érzem, mindig kikapunk; nincs azonban semmi gond. Eddig, azt hiszem, helytálltunk Jó csapatunk van, és a miénk a halálcsoport; itt a győzelem nem lehet jogos elvárás. Látva az ellenfeleket már egy döntedenhez is csoda Kellene. Ezt mondja a racionális énem. Az, hogy az emocionális oldalam mit mond, most kevésbé fontos. Budapest nagyon izgalmas hely lett így, hogy Eb-meccseket rendeznek itt. Hát még akkor milyen lenne, ha valamelyik előttünk lévő mérkőzésen valahogy, így vagy úgy, isteni szerencsével, varázslattal, bárhogy, de szereznénk egy pontot... Az agancsos fiú esete a világvégével A Sweet Tooth: Az agancsos fiú olyan, mintha Spielberg rendezne egy Mad Max részt, de útközben rájött volna, hogy ebben túl sok az erőszak és túl kevés a cukiság. A képregényekről általában rögtön a szuperhősök jutnak az emberek eszébe, pedig ez sokkal színesebb műfaj ennél, és még az olyan szuperhős-specialista cégek, mint a DC Comics sem csak szuperhősökben utaznak. Leányvállalatuk, a Vertigo alá tartoznak például a felnőttesebb képregények, és ők adták ki 2009-ben a Sweet Tooth-ot is, melyhez a sorozatjogokat a Team Downey, Robert Downey Jr. családi produkciós cége vásárolta meg. A széria végül a Netflixen talált otthonra, és a június elején debütált évad viszonylag megosztóra sikeredett. Akik nem ismerték a képregényt, többnyire jól fogadták, hiszen érdekes volt egy poszt-apokaliptikus, kegyeden világot gyerekszemmel és gyermeki ártadansággal tálalva látni, a képregény hardcore rajongói közül azonban sokan akadtak ki SOROZATDARÁLO azon, hogy a comics brutalitása erősen háttérbe szorult, miközben a cukiság és a családbarát vonal felerősödött. Én nem láttam a képregényt, mielőtt belekezdtem a Sweet Tooth: Az agancsos fiúba, így nem volt hiányérzetem. A sorozat showrunnere, Jim Mickle (Hap & Leonard) egy jól átgondolt, egységes világot teremt, ahol a vállalt gyerekszemszög és mesélő hozzáállás miatt egyáltalán nem éreztem problémának, hogy az erőszakot többnyire csak érzékeltetik, és nem a maga naturalitásában jelenítik meg. A Sweet Tooth leggyengébb pontja a nyitó epizód, ugyanis egy régi filmes toposzt elevenít fel: az apát, aki egyedül, a civilizációtól elbújva, egy erdő közepén bujkálva neveli fel a gyermekét. A rész nemcsak számos logikai buktatót (hogy a túróba van meg évekig mindenük, miközben a férfi egyeden nagy hátizsákkal érkezett a búvóhelyre) rejt, hanem kizárólag sablonokból építkezik, de aki kitart, megtérül a befektetése, mert a második epizódtól a Sweet Tooth magára talál, ami nem (Képarchívum) utolsósorban a sorozat szívét/lelkét adó Nonso Anozie játékának és jelenlétének köszönhető, aki igazi aduásza a történetnek. A sorozat egy helyben álldogálásból gyorsan átmegy road movie-ba, és bár a fólniwában véüitr Swept Tnorh faki a vet kapta) vándorlása marad, és a cél, hogy megtalálja az édesanyját, két másik szál járul hozzá ahhoz, hogy minél többet megismerhessünk a világból, ahol az emberiség kilencven százaléka kipusztult egy járvány miatt, és fúrcsa emberállat hibridek kezdtek születni, akik immunisak a betegségre, az emberiség megmaradt tagjai pedig gyűlölik őket. Bepillantást nyerhetünk egy orvos életébe, aki a vírus ellenszerét próbálja megtalálni, de szerepet kap egy nagyszívű nő is, aki egy óvóhelyet üzemeltet, hogy megóvja a hibrid gyermekeket az emberek haragjától. A Sweet Tooth nem nyűgöz le rögtön, de a döcögős indulás után epizódról epizódra válik egyre érdekesebbé, a mesei hangulat és a kegyeden, poszt-apokaliptikus világ találkozásából pedig tényleg valami egyedi és érdekes születik. Már csak az a kérdés, berendeli-e a Netflix a második évadot. Tóth Csaba A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilárd.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
