Új Szó, 2021. június (74. évfolyam, 124-149. szám)
2021-06-12 / 134. szám
[18 SZALON ■ 2021. JUNIUS 12. www.ujszo.com TÁRCA A SZALONBAN Hizsnyai Tóth Ildikó mikes. kelemen@ - 3. I f edves Öcsém, JL JÉh. meggyőztél! Kifejezetten tetszik, Hogy ignorálsz, addig se kérdezel tőlem butaságokat. Bele sem merek gondolni, mi lenne, ha mégis válaszolnál. Fogadjunk, hogy elsőnek azt kérdeznéd tőlem, amit mindenki: Na, mi újság Kínában? Honnan tudjam? Én nem Kínában vagyok, hanem feszültségben. Kínában mindössze négy hónapig voltam. Ez pont arra volt elegendő, hogy meghökkenjek: Hogyan fogok boldogulni egy tízmilliós városban, ahol minden krikszkrakszul van kiírva? Én, aki Pozsonyban is képes eltévedni, még harminc év elteltével is. Mire megjegyeztem, hogy hazafelé jövet akkor kell leszállnom a buszról, amikor a kijelzőn megjelenik egy széttárt karú kisember meg egy gémeskútféle alakzat - addigra kitört a világjárvány, illetve akkor még csak a lokális. A kezdeti kultúrsokkot megfejelte egy karanténsokk. Magára a szóra is csak haloványan emlékeztem, gyerekkoromból, amikor az egész osztály mumpszos lett, s el kellett halasztani az elsőáldozásunkat. Ez ugrott be rögtön; karantén, pityergés, nemevés, izolacska, így, ebben a sorrendben. És így is lett, sőt, még az elsőzés is belefért. fiszián utcáin már egy évvel ezelőtt normalizálódott a helyzet, én viszont azóta is online harcot vívok a vírus ellen. Mindenkim odaát van, aki számít, a Nagy Falon túl. Nemcsak a gyerekem, a rokonaim, a barátaim, hanem a közveden kollégáim is, akik még tavalyelőtt ugrottak haza karácsonyra. Időzónákkal és a Guglival viaskodva próbálom összecsipegetni legalább a legalapvetőbb információkat róluk: Ki él, ki hal? Kinek van munkája, oltása? Fedél a feje fölött? A pandémia cafatokra szaggatta a szociális hálómat, majd jól szétszórta a világban. Minden napra jut egy kis izgalom. Napra készen vágom, hogy mizujs Bristolban, Vághosszúfalun vagy Stuttgartban, de akkor se hoznál zavarba, ha éppen Fokváros vagy Vlagyivosztok érdekelne. Elvben persze jogos a kérdés, kitől is kérdezősködnének Kínáról, ha nem tőlem. Hátha tudok mondani valami szaftosat. Vagy perdöntőt, elsőkézből. Elegük van már a világsajtó mismásolásából, nekem meg itt van a vuhani labor a szomszédban. Vajon mit mond róla Wang bácsi vagy Zhang néni a parkban vagy a megállóban? Ők is csak kérdeznek. Általában azt, hogy: Na, és mi újság Európában? Mert miután megtudják, hogy nem amerikai, hanem európai vagyok, ez szokott következni. Az ország nevéig csak ritkán jutunk el, kicsire nem adnak, Európa már eleve az. Amint látod, Öcsém, a kínai atyafiak se különbek, ők is arra kíváncsiak, amit nem tudnak. Még a „ná”-t is odabiggyesztik a mondat elejére, ami afféle beszélgetést kezdeményező szócska a kínaiban, csak mélyebbről zengetik az á-t, mint mi és persze, jó palócosan. Tudom, pofádanság a részemről ilyen nagy szavakkal dobálózni, mint: „Nálunk, Európában...”, de egyrészt európai föl úgyse hallja, másrészt az lenne igazán pofádanság, ha nem felelnék. Ha Európának nem tetszik, hogy egy hsziáni parkban én reprezentálom a kontinenst, tessék jegyzékben tiltakozni! De akkor a „Nálunk, Kínában...”-t se kelljen kimondanom! Normális kérdésekre vágyom, Mikesem! De azt már ne tőlem kérdezd, hogy milyenekre, mert ha tudnám, már megfogalmaztam volna magamnak őket, s nem molesztálnálak folyton téged. Mindössze annyit tudok, hogy vannak valahol, talán már formálódnak is valaki fejében. Mert valahol lenniük kell, hogy odavetett szalmaszálakként kimentsék a saját levében fuldokló mondanivalót. Egyre inkább úgy érzem magamat, mint Klavgyija Plotnyikova, akinek a nevét azért ismerjük, mert utolsó beszélője volt egy uráli nyelvnek, a kamassznak. Amikor a nyolcvanas években egy nyelvtörténet-előadáson először hallottam a néniről, még élt, és jó poénnak találtam, hogy van a világon egy kamassz öregasszony, akit önmagán kívül senki se ért. Esténként üldögél a gangon, kevergeti a csáját, és mielőtt nyugovóra térne, vicceket mesél magának, fel-felkacag - persze kamasszuL Alkalomadtán meglátogatja őt a moszkvai akadémiáról egy nyelvészprofesszor, hogy lejegyezze a ragozási mintákat: - Mondja csak, kedves Klavgyija Pavlovna, már az édesanyja is így használta az ablatívuszt? Az elmúlt másfél év alatt átment rajtam a nevethetnék. A kollégáim, akikkel egymást váltjuk az órarendben, 7-8 ezer kilométerről, éjszaka tartják az óráikat. Amikor az órámra megyek, kihallom a folyosóra budapesti kollégám álmos hangját, amint további szép napot kíván a hallgatóknak. Ha belépek, a diákok átkapcsolnak offline-ra: megjött Klavgyija tanárnő, élő adás következik. Amikor kilépek, máris megy a kapcsford, halló, halló, a vonalban Stuttgart, ahol legalább már hajnalodik. Az idei elsősök nem is ismerik a nyelvtanárukat, telefonos alkalmazáson tanulnak, csak a hangját hallják. A magyar hangjuk egy fiatal szőke lányé, az egyetlen magyar pedig - akit valaha is láttak - én vagyok, egy nemzeti mintapéldány. Igyekszem méltósággal teljesíteni a feladatot, bár voltam már jobb formában is, úgy 20-30 évvel ezelőtt. De meg kell elégedniük ennyivel, Európa amúgy is elöregedőben van. Az a baj, édes Öcsém, hogy elvesztettem a humorérzékemet. Hajlott korom legfényesebb ékességét, érett személyiségem koronagyémántját. Pedig tavaly ilyenkor még milyen jókat tudtam röhögni a saját vicceimen! Egyszer fel is hívott a szomszédos karanténszobából az amerikai lektor, hogy honnan van nekem internetem? Mondtam, hogy sehonnan, a fejemben megy a mozi, úgyhogy sajnos nem tudod velem együtt nézni, kénytelen vagy nevetéssel csadakozni, de az legalább nyelvtől föggeden. Az élet amúgy is egy lefordíthatatlan szójáték, van min röhögni dosztig, csak le kell hozzá ülni. Az egyetemről hazajövet néhány megállóval hamarabb szoktam leszállni a buszról, nem a széttárt karú kisemberes gémeskútnál, hanem valamelyik parknál. Halogatom a hazaérkezést. Azt, hogy végigmenjek a hosszú folyosón, fantomkollégáim bezárt szobaajtajai előtt. Nekem ez a napi vesszőfutásom: nem elképzelni az utazás előtti csomagolás lázában szertehagyott fél pár zoknikat, félbeharapott kifliket. Inkább csellengek előtte, töltekezem. Nézem a kicsi és öreg Zhangokat, ahogy fatkároznak, mahjongoznak vagy járókerettel araszolgatnak. Zajlik az élet. Ezt nem kell elképzelni. Ilyenkor pihenek. Nem a magány nyomaszt, Öcsém, azzal jóban vagyok, mert kedvelem a saját társaságomat. A folytonos teremtés fáraszt. Az, hogy amit szeretnék, hogy legyen, azt előbb mind el kell tudnom képzelni. Egyébként meg, hogy 1734- ben kelt leveled egyik kérdését megválaszoljam: köszönöm, jól vagyok, csak ma valahogy rohadtul fáj a fejem. De a tied emiatt ne fájjon, holnapra egészen biztosan elmúlik. A tegnap mindig elmúlik, és ez jó, ezt szeretem a legjobban a mában. Ölel: Nénéd Hszián, 2021júniusa Meskete, Volt egyszer egy álom, mely mára valósággá vált. Nemcsak összegyűjteni a legszebb gyermekkönyveket, és megszerettetni az olvasást a legkisebbekkel, hanem összehozni a kisgyermekes szülőket, akik már szívesen beszélgetnének egy jó kávé mellett, miközben a gyerekek együtt játszanak vagy foglalkozásokon vesznek részt. A dunaszerdahelyi Meskete Gyermekkönyvesbolt és Kávézó küldetéséről Huncík Katával és Szigeti Huncík Gabriellával beszélgettünk. Fél kettőkor érkezünk, a Mesketében a kora délutáni órák a legcsendesebbek. Legalább tudunk beszélgetni, mondja Szigeti Huncík Gabi, aki húgával, Katával vezeti a helyet. „Most már jöhetnének a babakocsisok is, hangzott el éppen ma délelőtt, és meg is jelent nyolc vagy kilenc babakocsis anyuka, kint is, bent is voltak, nézelődtek, beszélgettek, megörültek egymásnak. Újraéled a város” - jegyzi meg Gabi. A leahol gyermekszemmel tekinthetsz a világra zárás alatt átadóhelyként működtek, kiszállították a megrendelt könyveket. Április közepétől elvitelre adtak kávét, május közepétől pedig a belső térben is fogadják a vendégeket. „Látjuk, ahogy a jó idő előcsalogatja az embereket, akik örülnek, hogy újra kinyitottunk és bejöhetnek.” Egy ötlet Kanadából Itt, a Sládkovic utcában Meskete néven 2020 februárjától működnek, tehát éppen a járványügyi korlátozások bevezetése előtt nyitottak újra. Öt éve hasonló elképzelés alapján körülbelül harminc négyzetméteren kezdtek, először babaruhákkal, majd Pagony-könyvekkel. „Kanyargós út vezetett idáig, de ez az, ami már mi vagyunk” - mondja Kata. A Meskete háromfős csapata NagyAlicával ma 160 négyzetméteren várja vendégeit. A bővítést a látogatói igények indokolták, teszi hozzá Gabi. Rájöttek arra, hogy az anyukák szeretnének bejönni, egy csomó témát megbeszélni, napjára akbnyvfüg# és oda jutottak, hogy elkelne kicsit több hely, na meg egy kávégép. A könyvesbolt és a kávézó öszszekapcsolásának ödete egyébként Kanadából származik, teszi hozzá Kata, mindketten kinn éltek ugyanis 13-14 évet. „Nagyon inspiráló kanadai élményt a Chapters nevű észak-amerikai könyvesbolthálózat nyújtott, ahol a vásárlók kávé mellett, kényelmes környezetben lapozgathatták a könyveket. Akkor itt, Közép-Európában, ilyesmi még nem létezett. Azóta már vannak hasonló kezdeményezések, főleg nagyobb városokban. Mi a gyerekvonalon indultunk el, azért is, mert Gabinak akkoriban születtek a gyerekei, és a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy messzire kell utazni, ha hasonló szolgáltatást szeretnénk kapni.” Ami a mai szülőket illeti, a kicsiknek még sokat olvasnak, folytatja a tapasztalatok alapján Gabi. „Hatéves korig a leporellóktól kezdve a mondókákig sok könyvet visznek a gyermekeknek, a legkisebbeknek ugyanis még a szülők olvasnak. Az idősebb korosztálynak aztán egyre kevesebb könyvet vásárolnak, 12 éves kor fölött pedig már nagyon keveset. Onnantól már jön a tablet, a számítógép. Azokban a családokban, ahol hozzánk hasonlóan nincs tévé, több idő marad olvasásra is. Az ovis fiam is dicsekszik néha, hogy „mama, ma már hat sort elolvastam”. Veres István A folytatásban választ találnak például arra is, hogy: Melyek voltak a gyerekkönyvesbolt-alapítók kedvenc gyerekkönyvei? Mi teszi teljessé a könyvesbolt és a kávézó koncepcióját? Milyen foglalkozásokból lehet válogatni? Hogyan kell a gyermekjogát elképzelni? Milyen tanfolyam kezdődik nemsokára az önkormányzat támogatásával? Miért fontos belevinni a gyermekek gondolkodásába, hogy tisztában legyenek a saját érzéseikkel, és tudjanak róluk beszélni? A teljes riportot elolvashatják a Vasárnap keddtől, június 15-étől kapható számában. A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
