Új Szó, 2021. május (74. évfolyam, 100-123. szám)
2021-05-15 / 110. szám
m SZALON 2021. MÁJUS 15. www.ujszo.coiff Retrofuturisztikus álom A szavak helyett a képek beszélnek a Mesék a Hurokból című sorozatban, ami nem is csoda, hiszen festmények ihlették. Ma már a legtöbb nagy nemzetközi sorozat ugyanazzal a technológiával készül, mint a mozifilmek, ezért is lehet őket különösebb minőségbeli problémák nélkül akár mozivászonra is vetíteni. Felvetődik a kérdés: a hosszabb játékidőn túl mi különbözteti meg manapság a sorozatokat a filmektől? Például az, hogy a sorozatok rendkívüli mértékben párbeszédközpontúak. Ez részben annak köszönhető, hogy míg a filmeknél a rendező, a sorozatoknál a forgatókönyvíró az úr, az írók pedig jobban szeretnek az írott szavakra támaszkodni, mint a vizuahtásra. A Prime Video science fiction szériájában rögtön feltűnik, hogy a szereplők keveset beszélnek, jobbára rövid mondatokban, nagy szünetekkel fogalmaznak, a tempó ráérős, a sokszor féstményszerű képek lassan csordogálnak, ehhez pedig a zseniális Philip Glass szerzett éteri, kissé álmodozó hangulatú, egészen pazar aláfestő zenét. A nyolc epizód hangulatában annak ellenére nagyon egységes, hogy különböző stílusú rendezők (köztük olyan nagyágyúk, mint Jodie Foster, a horrordirektor Ti West vagy a Pixar-zseni Andrew Stanton) jegyzik őket, és mindegyikük ad hozzá annyi egyéni ízt, amitől az egyes részek mégis különböznek egymástól. Elsőre antológiasorozatnak tűnik a Mesék a Hurokból, ám mivel az epizódok nagyjából SOROZATDARALO ugyanazon, körülbelül tucatnyi szereplő körül forognak, és azért van némi összefüggés a részek között, érdemes egyben és sorrendben nézni az egészet, mert bizonyos motívumai csak így válnak érthetővé. Bár a sorozat olyan hardcore science fiction témákkal foglalkozik, mint az időutazás, a testcsere, a jövőbe látás vagy az idő megállítása, egyáltalán nem csak a sci-fi-őrültek élvezhetik, mert végig nagyon emberközpontú, és olyan univerzális emberi témákat és félelmeket állít a középpontjába, mint a félelem az elmagányosodástól, a haláltól vagy attól, hogy nem lehet olyan a jövőnk, amilyet szeretnénk. A Mesék a Hurokból csendesen, líraian mesél, a nagy történések is csak úgy megtörténnek benne, semmi sincs túldrámázva: néha tényleg olyan érzésünk van, hogy egy galériában járunk, ahol egy festő egy tematikában rendezett kiállítását nézhetjük végig. Az érzés nem véleden, ugyanis a sorozatot egy svéd képzőművész, Simon Stálenhag képei inspirálták, aki egy erősen retro, főképp a nyolcvanas évek Svédországára emlékeztető világot teremtett meg (bár a sztorit áthelyezték Amerikába, a skandináv hatás és hangulat nagyon is tetten érhető), amiben itt-ott, sokszor csak a háttérben füturisztikus tárgyak vagy épületek jelennek meg, melyekkel az emberek látszólag békésen együtt élnek. A történeteket összeköti egy fürcsa kisvárosi, fold alatti kutatóközpont, a Hurok, ahol egy idegen eredetű tárgy segítségével a kutatók azon dolgoznak, hogy megfejtsék az univerzum nagy misztériumait, és ez vezet aztán különféle, egészen bizarr bonyodalmakhoz, ínyenceknek való sorozat a legjobb fájtából. Tóth Csaba A Mesék a Hurokból a Prime Video kínálatában látható. DIGITÁLIS EMLÉKEZET Sorozatunkban a Fórum Kisebbségkutató Intézet digitalisemlekezet.eu oldaláról közlünk egy-egy képet és a képhez írt szöveget. A projekt, a digitalisemlekezet.eu célja az, hogy archív fotók által mutassa be a felvidéki magyar közösség elmúlt 100 évét. Az oldalon jelenleg több mint 17 ezer fénykép található. Újabb fotókat az alábbi címen lehet felaj ánlani: info@digitalisemlekezet. eu Valamit az „örök visszatérésről” ásodéves egyetemista koromtól 1983 végéig voltam az Ifjú Szivek táncosa. Ha a politikatörténelem oldaláról nézzük azt a korszakot, akkor az ún. normalizáció csúcsra járatásáról beszélhetünk. Éppen ezért az együttes mentsvár volt a külvilág elviselheteden voltával szemben. Később derült ki számomra, már amikor táncos karrierem vége felé jártam, hogy a „beöltözés”, a „szereplés”, az időleges „mássá változás” mekkora szerepet játszott abban, hogy komoly következmények nélkül kiléphettem a hetvenes évek köznapjaiból, és nagyobb lelki sérülések nélkül kihúzhattam a nyolcvanas évek közepéig. De volt még egy fontos jelentése a Szivek-beli tagságnak. A Szivekben akkor a légkör volt a fontos és az a csoporttudat, amelyet sehol máshol nem éltem meg és át ilyen intenzíven és közvedenül. Ezt azért fontos leírnom, mert egyébként elutasító vagyok a kollektivizmussal szemben. Nem vagyok képes pozitívan viszonyulni a tömeghez. A demagóg politikusok azok, akik „szeretik” a tömeget, de az egyéneket - főként ha azok személyiségek is egyben - megvetik. A Szivek valódi, a szó eredeti értelmében vett közösség volt. A közösség ugyanis nem valaki vagy valakik által kreált csoport, hanem belső indíttatásból, közös érdeklődésből, hasonló értékrendből táplálkozó egyesülés. Mindenki megtartja saját vonásait, de a közösségbe azok révén lép be, amelyeket mások is elfogadnak és megosztanak. Vagyis a szervesen kialakult funkciók tartják egyben a társaságot. A Szivek már régen nem az az együttes, ami volt korábban - hiszen már nem félprofi, hanem profi; nem három részlegből (táncosok, énekesek, zenészek) áll, hanem csak egy, táncszínházként működő konglomerátum - de amikor az évfordulós gálaelőadásokon mi, a régiek is részt vállalunk a produkcióból, és amikor az öltözőben találkozunk, ugyanaz a társaság van együtt, mint amelyik harmincöt-negyven évvel azelőtt. Mintha közben nem telt volna el semmilyen idő. Mintha ugyanaz ismédődne újból és újból. Mintha érvényes lenne Platón és Nietzsche feltételezése az „örök visszatérésről”. A visszatérésből és az újra találkozásból származó öröm talán leolvasható a mellékelt képről is, amelyik 2000-ben készült az együttes évfordulójának gálaelőadásán, és amelyen a régi társaságból mellettem látható a közben már elhunyt Csölley Peti, a fotó balszélén pedig Miklós Laci, többszörös környezetvédelmi miniszter is. De itt nem miniszter és nem egyetemi tanár, hanem két táncos mutatja meg magát. Mészáros András
