Új Szó, 2021. április (74. évfolyam, 76-99. szám)

2021-04-07 / 79. szám

101 KULTÚRA 2021. április 7. | www.ujszo.com Ételeink és világunk titkairól A Gofrincs és Mocsi igazi családi időtöltés lehet a képernyő előtt: a felnőttek is tanulhatnak egy s mást belőle JUHÁSZ KATALIN A volt amerikai first lady, Mi­chelle Obama felteszi a kór­dóst kót bizarr bóbfigurónak, hogy vajon a paradicsom zöld­ség vagy gyümölcs. Közben szól a calypso. Az egyik karak­ter füle gofriból van, a másik egy kis rózsaszín gombóc. A Netflixen keresgólőkben pedig megfogalmazódik a kórdós: vajon mit szívtak az alkotók ötletelós közben? • Igaz lehet a bölcsesség, hogy evés közben jön meg az étvágy. Ez a gye­rekeknek készült tízrészes bábfilm­sorozat csak az első percekben tűnik emészthetetlennek, utána már kife­jezetten eteti magát. És igazi családi szórakozást nyújt amellett, hogy ügyesen oktat. Obamáék pár éve produkciós cé­get alapítottak Higher Ground né­ven, és több sorozatra, illetve filmre szerződtek a Netflixszel. A Gofrincs és Mocsi (Waffles + Mochi) című so­rozat célja, hogy megismertesse a 6-9 éves korosztályt a legfontosabb alapanyagokkal és az otthoni főzés örömeivel. Michelle Obama egy bolttulajdonost alakít, akihez megér­kezik az említett két bábfigura a „fa­gyott ételek országából”, ahol mind­addig csak jégkrémet ettek, jeget nyalogattak, de elegük lett, és igazi séfekké akarnak válni. Egy repülő bevásárlókocsin körbeutazzák a vi­lágot, hogy kipróbálják a különböző kultúrák házi készítésű ételeit. Nem ez az első eset, hogy bábok segítik Michelle Obamát a gyerekek egészséges táplálkozását támogató projektjeiben. 2013-ban a Szezám utca karaktereit fogadta a Fehér Házban egy kampány keretében, amely az iskolai étkezés megrefor­málását és a gyerekkori elhízás csökkentését tűzte ki célul. Gofrincs hasonlít is a Szezám utca karaktere­ire, az alkotók (Erika Thormahlen és Jeremy Konner) az amerikai hagyo­mányokra építettek, de újításokat is bevetettek: Gofrincs azért néz ki úgy, ahogy, mert anyja jeti volt, apja pe-Michelle Obama mint boltvezető (Fotók: Netflix) dig gofri (ezt inkább ne firtassuk), Mocsi pedig igazi minimalista me­sefigura, ami persze nem baj, leg­alább könnyű lerajzolni mesenézés után. A saját nyelvén beszél, azaz csak a szereplők értik, a néző a vá­laszokból következtetheti ki, mit mondhatott. Ez régi trükk a mese­filmek világában, itt azonban a vé­gére - legalábbis a nyolcadik rész környékén - már-már érteni véljük, mikor ízlik Mocsinak valami, vagy mikor lelkes. A félórás részek egy-egy fontos alapanyag köré szerveződnek (para­dicsom, só, krumpli, savanyú ubor­ka, rizs, tojás, fűszernövények, ku­korica, gomba, víz), és a különböző felhasználási módok mellett egy-egy alapigazságra is megtanítanak - de erről majd később. Az alkotók szá­molnak a mai gyerekek figyelmének gyors lankadásával, ezért változatos kivitelben záporoznak az informá­ciók: animált jelenetek követik az élő szereplős részeket, sok a zenés, vi­­deóklipes betét, a visszatérő isme­rősök adják az állandóságot, a képi és nyelvi humor pedig feledteti velük az edukatív szándékot, vagyis a ki­csik szórakozva tanulhatnak. Végig laza bulihangulat uralkodik, mi­közben a szereplők kontinensek kö­zött cikáznak. Valahogy így kell manapság ész­revétlenül nevelni, oktatni a célkor­osztályt. Nem baj, ha a gyerekek nem ismerik azokat a fel-felbukkanó amerikai, japán, olasz vagy mexikói sztárséfeket, akiknek fozős műsorai a szüleiknek szólnak. Az sem való­színű, hogy rögtön megkívánják a Massimo Bottura séf a tortellini művészetéről mesél a bábfiguráknak gazpachót vagy a japán rizsgombó­cot, miután látták, hogyan készül. Lényeg, hogy megértsék: az egyes alapanyagokat a világ minden táján másképp használják fel finom ételek készítésére, és az a legjobb buli, ha a gyerekek és szüleik együtt főznek. A földrajzi határok átlépése mellett olyan univerzális üzeneteket is célba juttat a sorozat, mint például a más­ság elfogadásának fontossága, a bel­ső értékek (a krumpli csúnya, de fi­nom), a türelem (a savanyításhoz idő kell), az identitás (a rizs „családfája” nagyon sokrétű). Nem baj, ha hibá­zunk, ha eltörjük a tojást szállítás közben, hiszen abból tanulunk a leg­többet, ha megpróbáljuk helyrehozni hibáinkat. Nem baj, ha segítséget ké­rünk, hiszen senki sem tud mindent egyedül megoldani. Ha a helyzet úgy kívánja, legyünk rugalmasak, ter­vezzük újra a teendőket. A barátaink is lehetnek választott családtagjaink. Kóstoljuk meg a látszatra fura étele­ket is, azaz legyünk nyitottak. Ilyes­miket tanulhatnak a kicsik, csak úgy, mellékesen. Plusz egy kis gasztro­­történelmet: egy fekete séf elmeséli, hogy az ük-üknagymamáját Afriká­ból vitték Amerikába rabszolgának a rizsültetvényekre. Egy indián kis­lánytól egy kukoricáról szóló ősi népmesét hallhatunk, egy kissráctól pedig megtudhatjuk, miért tiltotta be Benjamin Franklin a krumplifo­gyasztást Amerikában. Látványosan ügyeltek a szereplőgárda „sokszí­nűségére”, és minden témában csak annyi információ hangzik el, amennyit a gyerekek gond nélkül meg tudnak j egyezni. Remek a magyar szinkron. Olyan szavak és szókapcsolatok is elhang­zanak, amelyekért hiába csorog a nyáluk az eredeti, angol verzió írói­nak (okostojás, bezápul, velünk nem lehet kukoricázni, ne beszélj zöld­ségeket). A dalszövegek sem cikik, azokat is sikerült normálisan lefor­dítani. A Gofrincs és Mocsi (az ötö­dik részben derül ki, honnét szárma­zik, milyen étel ez a kis izé) igazi családi néznivaló, a felnőtteknek is szolgálhat új infokkal. Én például sokat tanultam a gombákról, illetve az ötödik alapízről, az umamiról. KULTÚRSZOMJ Új film Hemingwayről Hóhányók Budapesten Gimnáziumi osztályfőnökünket a világ legjobb pedagógusaként tisz­teltük, aki botrányos csínytevése­inket azzal intézte el mindahány­szor, hogy: „hóhányók ezt megint eltolták”. Ennyi volt részéről a kioktatás és a büntetés is egyben. Tanított nekünk történelmet és egyéb tárgyakat, de leginkább arra akart bennünket rávezetni, hogy megértsük, mi az igazán fontos! Kezelte a személyiségünket és az identitásunkat is, de nem direkt módon. Munkával (hasznos munka elvég­zésének a megtapasztalásával) és kultúrával irányított. Két tavasszal és egy őszön át minden péntek dél­utánra és szombatra a közeli mező­­gazdasági szövetkezetekbe szerve­zett számunkra idénymunkát. Trak­torjött értünk buszpótkocsit húzva maga után. Mi, az osztály a hétvégi megérdemelt pihenésről és semmit­tevésről lemondva mentünk do­hányt tömi, cukorrépát kapálni, dércsípte paprikát szedni, mikor mi adódott. Az elvégzett munkával megkeresett összegen harmadik és negyedik között vakáció idején fel­pakolt bennünket egy bérelt buszba, és Erdély bizonyos részeit is meg­járva, a földrengés sújtotta Buka­resten áthajtva elutaztatott bennün­ket a bolgár tengerpartra nyaralni - történt ez az 1970-es évek valame­lyikében, amikor még egyikünk sem látott tengert, majd még sokáig az­után sem. Másodikos korunkban először vitt el bennünket színházba, Budapestre. A József Attila Színházban néztük meg a Nálunk, nálatok, náluk című vígjátékot; olyan színészeket lát­hattunk élőben, akiket addig csak a tévéből ismertünk. Az előadás után busszal bejártuk a kivilágított Bu­dapestet. Teljesen le voltunk nyűgözve, és nem csak a fényektől. A következő alkalommal már en­gem is elvitt magával (vonattal utaztunk) belépőjegyet venni egy másik budapesti színházba. Jöjjön maga is, majd nézünk magának Kati-lemezt, hogy ne sírjon annyit utána - mondta, mert mindenki tu­dott nem akármilyen rajongásomról, ő is, és megértette. Elintéztük a színházjegyet, aztán a nyakunkba vettük a belvárost. Vé­gigmentünk a Múzeum körúton, antikváriumból ki, antikváriumba be, hátha találunk beadott lemezt, amit más üzletben már nem kapnék. A Kálvin téri lemezboltban fejeztük be a szemlét, és csak a hangulat, az öröm kedvéért vettem egy Kovács Kati-lemezt (bár már megvolt), hogy megháláljam a kivételes em­berséget és odafigyelést. Elvitt bennünket focimeccsre is, a Népstadionba. Olyan mérkőzésre, amikor magyarok játszottak külföl­di csapattal... Nem mondta soha, de éreztük: azért is tette ezt értünk színházzal és foci­val, azért is ajándékozott meg ben­nünket osztályközösségként a ten­gerrel, hogy rendezzük magunkban, hol a helyünk. Tallósi Béla Boston. Árnyaltabb, összetet­tebb képet rajzol Emest Heming­wayről egy új dokumentumfilm, amelynek alkotói a bostoni John F. Kennedy elnöki könyvtár és mú­zeumban őrzött, kevéssé ismert ar­chív anyagok segítségével gazda­gították az amerikai író portréját. A Hemingway című dokumen­tumfilmet ezen a héten három egy­mást követő estén mutatj a be a PB S amerikai tévécsatorna. Ken Bums és Lynn Novick filmje egyebek mellett az író alkoholizmusát, ka­landvágyát, a bikaviadal iránti szenvedélyét, természetszeretetét, nőgyűlöletét és öngyilkosságához vezető belső vívódásait is alapo­sabban vizsgálja. Mint Novick hangsúlyozta, az Amerika egyik legjelentősebb 20. századi regény­írójának tekintett szerző portréja az ismert sztereotípiáknál jóval összetettebb. Hozzátette: reméli, a film segít a nézőknek abban, hogy más módon tekintsenek az íróra. Ezt az árnyaltabb képet segített alátámasztani a JFK könyvtárban található Hemingway-gyüjtemény anyaga, amely az író dokumentu­mainak legnagyobb archívuma. Bár az író és Kennedy szemé­lyesen sohasem találkoztak, cso­dálattal adóztak egymásnak és né­hány levelet is váltottak. Heming­­wayt még az elnök beiktatására is meghívták, de betegsége miatt azon nem vehetett részt. Hemingway hagyatéka végül úgy került az elnöki könyvtárba, hogy Mary Hemingway, az író ne­gyedik felesége és özvegye keres­te meg ezzel az ötlettel Jackie Kennedyt. Az archívumban az író kéziratai, levelezése és mintegy 11 ezer fénykép is található. Novick elmondása szerint számos olyan dokumentumot használtak fel a filmben, amelyeket korábban nem ismerhetett a szélesebb közönség. A dokumentumfilmen évekig dolgozott a két alkotó, akinek kez­detben fogalma sem volt arról, mi­lyen hatalmas mennyiségű anya­got tartalmaz Hemingwayről az archívum. (MTI, k)

Next

/
Oldalképek
Tartalom