Új Szó, 2021. április (74. évfolyam, 76-99. szám)
2021-04-24 / 94. szám
Kisvárosi gyilkosság Kate Winslettel Még csak áprilist írunk, és már itt is van az év krimisorozata és az év fikciós karaktere. Az Easttowni rejtélyek lenyűgözően használja és forgatja ki a műfaji kliséket. L áttunk már néhány sötét múlttal rendelkező nyomozót, aki a szakmájában csúcs, de a magánélete csődtömeg, és idilli kisvárosból is láttunk már párat, melyek a felszínen barátságosnak tűnhetnek ugyan, de a családi házak falai mindig sötét titkokat rejtenek. Olyan nyomozót is láttunk már, aki nem szeret a szabályok szerint játszani, ezért rendre szembekerül a feletteseivel, és az sem bír az újdonság erejével, amikor a cselekményt egy fiatal, titokzatos életet élő lány brutális meggyilkolása indítja be. Ha az ember csak felszínesen olvasgat az Easttowni rejtélyekről, könnyedén gondolhatja, hogy már sok hasonlót láthatott. A showrunner, Brad Ingelsby nagy erénye, hogy a rengeteg ismerős alkotóelem ellenére a sorozat mégis frissnek, sőt rendkívül erőteljesnek hat. Ingelsby ugyan komolyan veszi a műfajt, és a története krimiként is pompásan helytáll (a hétből öt részt láthattam már, és gyakorlott kriminézőként továbbra sincs fogalmam arról, ki lehet a hunyó), ugyanis figyelt arra, hogy kellő mennyiségű fordulatot tartogasson, azonban az Easttowni rejtélyek elsősorban a főhőse miatt emelkedik ki a mezőnyből. Mare Sheehan karaktere igazi főnyeremény egy olyan kaliberű színésznőnek, mint Kate Winslet. Mare a világ összes problémáját a vállán hordozza, alkatából fakadóan szinte sosem kér segítséget, a rá nehezedő magánéleti és szakmai problémák súlya azonban egy idő után megrogyasztja őt, megmutatva a sebezhető oldalát valakinek, aki nagyon nem szeret sebezhetőnek látszani. Winslet egy pillanatra sem próbálja meg Mare-t szimpatikussá tenni, csak úgy sorjáznak az ellenszenvesebbnél ellenszenvesebb tulajdonságai, mégis láthatjuk mögötte a szerető, törődő, aggódó embert, aki sokszor pont a szerettei védelmében, kétségbeesésében hozza meg a legrosszabb döntéseit. A karakter múltja teli van tragédiákkal, és pont az izgalmas - Mare-ben, hogy próbál úgy élni, ne ezek határozzák meg őt, de hosszú évek mellőzése egyszer csak berobban, az elnyomott lelki gondok pedig egyszerre szakadnak rá, a sorozat legjobb pillanatait szerezve. Karaktertanulmány ez a javából. Az Easttowni rejtélyek ízig-vérig szerzői sorozat, amit jól jelez, hogy mind a hét részt egyeden író írta, és mind a hét epizódot egyeden rendező (Craig Zobel — A hátrahagyottak) jegyzi. Ennek köszönhető, hogy van egy markáns tempója, stílusa és felépítése. Akciójelenetből viszonylag kevés van, de ami van, az maga a tökély. Az ötödik epizód csúcsjelenete például olyan veszettül izgalmas, ami után a Hetedik vagy A bárányok hallgatnak rajongói is megnyalhatják mind a tíz ujjúkat. Kate Winslet nagy színésznő, és van már néhány emlékezetes szerep mögötte, de ennyire színes, változatos és kiszámíthatadan karaktert, mint amilyen Mare Sheehan, még sosem játszhatott. Tóth Csaba Közép-európai romák és a társadalmi mobilitás Roma gyerekek és felnőttek a magyarországi Piskó község falunapján 2011-ben (A szerző felvétele) A Slovensky národopis 2020-as évfolyamának 4. száma komoly tematikával hagyta el a nyomdát angol nyelven: a romák társadalmi mobilitásáról szól. A kiadvány hét néprajzi és kulturális antropológiai tanulmányt tartalmaz, amelyek - a teljesség igénye nélkül - kelet-közép-európai kontextusban villantják fel a jelenséget. Hogy miért fontos a társadalmi mobilitás? „Egy társadalom integráltságának foka a társadalmi minőség egyik jellemzője” - írja nyugati szakirodalmakra hivatkozva Ferge Zsuzsa a 2017-ben megjelent Magyar társadalom- és szociálpolitika című könyvében. Bármenynyire nyilvánvalónak tűnik is ez a tétel, épp annyira nehéz megérteni az össztársadalmi mélységeit. Az olyan történetileg beágyazott tudás-, vagyon- és hatalomhiányban szenvedő csoportok, mint a romák tekintélyes része Kelet-Közép-Európában, jól mutatják, mekkora társadalmi ára van az egyenlődenségeknek. Hogy milyen esélye van a romák egy részének arra, hogy életükben, s generációkon keresztül javítsanak a saját helyzetükön, az sosem fiiggeden a mindenkori állami politikák és a társadalom egészének „hozzáállásától”. Ezzel szemben a közbeszédet gyakran az az egyszerű érv uralja, hogy a roma emberek tekintélyes része csak azért tanyázik a társadalom szélén, mert nem képes vagy nem akar onnan elkerülni. Az egyéni felelősséget - különösen egy demokratikus rendszerben - ugyan sosem szabad félretolni, ám a társadalmi problémák nem gordiuszi csomók. Rossz mese, hogy egy mozdulattal ki- és megoldhatók. Szlovákiai magyarként szerencsére megvan az az előnyünk, hogy saját tapasztalatunk alapján érezzük és értsük meg a probléma mélységét. Aligha lehetne csak belső - sőt: egyéni szintű - tényezőkkel magyarázni, hogy az elmúlt száz évben mi és miért történt úgy, ahogy, Pozsonytól Ágcsemyőig. A folyóirat tele van tucatnyi fontos következtetéssel, ezekből emelünk ki két lényegeset. Minősítések rabságában A Slovensky národopis egyik legérdekesebb tanulmánya, amit Václav Waiach jegyez, azt vizsgálja, hogy egy népcsoportról alkotott ideológia miként is működik. Esetünkben ez nem más, mint a „cigányellenesség”. Slavoj Zizek szlovén filozófus alapján Waiach olyan eszközként láttatja az ideológiai képzeletet, amely nem csinál mást, mint újratermeli és megerősíti a fennálló társadalmi viszonyokat — anélkül, hogy csak úgy egyszerűen felszámolható lenne racionális alapokon. Vagyis: az, ahogy a romákról gondolkodunk a mindennapokban, csavaros módon hozza létre újra és újra a cigányellenes attitűdöt. Waiach meggyőzően írja le, hogy terepmunkája során hogyan találkozott például az általa „kemény rasszizmusnak” nevezett jelenséggel. Ez azt jelenti, hogy terepmunkája során a csehországi nem roma beszélgetőtársai önmagukat kendőzedenül rasszistának mondták, miközben azt állították, hogy semmi bajuk sincs a „rendes cigányokkal”. Igen ám, de ez a jelenség elképesztő ellentmondást rejt magában, hiszen magát a társadalmi problémát gyakorlatilag konzerválja, a „nem rendes” romákat pedig stigmatizálja. Ezt Waiach tapasztalata szerint sok esetben maguk a magukat nyíltan rasszistának valló emberekkel szoros kapcsolatban álló „rendes cigányok” is táplálják. Nehéz úgy lebontani az egyenlődenségeket, ha a társadalom szélére sodort embereket és csoportokat ilyen módon ítéljük meg. S hogy ez mennyire így van, arra jó példát szolgáltat Tomás Hrustic kutatása, aki a szlovákiai romák magatartását és politikai képviseletét vizsgálta a helyi községi önkormányzatokban. A roma identitású polgármesterek önmagukban ugyan kikezdik azt a „hitet”, hogy a cigányság csupán tárgya a döntéshozatalnak és nem önálló. Ugyanakkor a kutatási anyag alapján az látszik, hogy a roma érdekképviselet még ekkor is további falakba ütközik, hiába szerveződik meg helyi szinten. A roma polgármesterek és képviselők beszámolói szerint, ha nem nyíltan, akkor burkoltan találkoznak rendszeresen a többiek megvetésével, ami nagyban nehezíti a munkájukat. A stigmává váló sztereotípiáknak olyan erejük van, amellyel sokan nincsenek tisztában. Ahogy azzal sem, hogy ég és föld a különbség a romák szociális problémáinak konkrét megnevezése és az etnicista és rasszista felhangoktól hemzsegő ideologikus beszédmód között. Félperifériás kísértetek Több tanulmány is érinti a tényt, mely szerint ahogyan az adott politikai (és gazdasági) rezsim kezeli a romakérdést, az beszédes „lenyomatot” képez. Megmutatja, hogyan gondolkodik a társadalomról és az abban megmutatkozó egyenlőtlenségekről a politikai elit. Nem kell jobb példát keresnünk erre Markéta Hajská tanulmányánál, ahol családtörténeteken keresztül mutatja be, hogy a korabeli csehszlovák állam a brutális merevséggel alkalmazott államszocialista elveivel miként próbálta letelepülésre kényszeríteni a vándorló csehországi cigány közösségeket az 1950-es években, s hogy azok ennek hogyan álltak ellen. Végül csak akkor telepedtek le, amikor annak helyét és módját maguk választhatták meg. Ami az 1989 utáni állapotokat illeti, a probléma elborzasztó, különösen akkor, ha a félperiféria kapitalizmusának keretében értelmezzük. Will Guy a jelenbeli roma társadalmi integrációs programok kapcsán felveti, hogy azokon a globális piac rendszerében gyakran azonnali visszahatásokat kérnek számon. Vagyis: amelyik befektetés nem hosz gyorsan hasznot, abba belefogni sem érdemes... Könnyű belátni, hogy a kapitalista erőtérben létező szociálpolitika mozgástere ilyen értelemben nagyon szűk. A roma integráció - s erre Guy is utal — széles körű és hosszú távú, konszezuson alapuló víziót igényelne a politikai elitektől. A helyzet nem könnyű, s ha megnézzük, hogy a régió országaiban minden évben roma gyerekek tömegei esnek ki az állami oktatásból, sokan még a nyolc általános osztályt sem fejezik be, akkor könynyű látni, hogy a probléma velünk marad. Ha mást nem is, legalább a cigányellenesség ideológiájának elvetésével mindenki hozzáteheti a magáét a probléma megoldásához. Vataicin Péter
