Új Szó, 2021. március (74. évfolyam, 49-75. szám)

2021-03-03 / 51. szám

141 TUDOMÁNY ÉS TECHNIKA 2021. március 3.1 www.ujszo.com Holdillúzió a festészetben A telihold égen mozgó korongjának vízszintes átmérője változatlan, csak a nyugvó és kelő teliholdkorong függőleges átmérője csökken kissé a horizont fölötti szögmagasság csökkenésével a légköri fénytörés miatt (Shutterstock) Meteor csapódott be Nagy-Britannia felett Meteor hatolt be a Föld lég­körébe Nagy-Britannia felett vasárnap este, a fényes jelensé­get Izlandon és Hollandiában is észlelték - közölte hétfőn a brit Fireball Alliance (Tűzgömb Szövetség) tudományos egye­sület. A meteor darabjai való­színűleg Cheltenham várostól északra, Londontól 140 kilomé­terre északnyugatra értek földet. A különösen fényes meteoro­kat tűzgömbnek nevezik. Ezek általában olyan kőzetek, melyek nagy sebességgel száguldanak át a világűrön. A Föld légkörébe lépve ellenállásba ütköznek és lefékeződnek, az így keletkező hő és forróság miatt válik látha­tóvá a jelenség az éjszakai ég­bolton. Videófelvételek szerint a kő­zet 48 ezer kilométer per órás se­bességgel haladt - mondta Ash­ley King, a londoni Természet­­tudományi Múzeum munkatár­sa. „Ez túl gyors ahhoz, hogy A fényes jelenséget Izlandon és Hollandiában is észlelték (Shutterstock) ember alkotta ürszemét legyen” -véli a szakértő. A felvételek azt is lehetővé tették, hogy rekonst­ruálják a meteor Nap körüli ere­deti röppályáját: az objektum a Mars és a Jupiter között halad­hatott. „Ha meteoritot találnak, fény­képezzék le és jegyezzék fel a koordinátákat, de ne érintsék meg a kőzeteket” - kérte Kathe­rine Joy, a Manchesteri Egyetem munkatársa. (MTI) ÖSSZEFOGLALÓ Meglepő eredménnyel járó új módszerrel vizsgálták a festményeken is megjelenő vizuális érzékcsalódást az ELTE Környezetoptikai Laboratóriumának kutatói. Pszichofizikai kísárletsorozatukbál kiderült: még annál is nagyobbnak látjuk a horizont közelében lévő nap- vagy holdkorongot, mint eddig hittük. Régóta ismert jelenség, hogy a te­lihold korongja, a napkorong és a csillagképek nagyobbnak látszanak a horizont közelében, mint amikor a zeniten, magasan az égbolton van­nak. Ezt az érzékcsalódást nevezzük holdillúziónak, amelyet a festők is gyakran vászonra vetnek. A jelenség indoklására már több elmélet szüle­tett, de máig nincs rá általánosan el­fogadott magyarázat. Hogy pszichológiai eredetű optikai csalódásról van szó, Alhazen arab fi­zikus, csillagász és matematikus már 1011 és 1022 között megállapította. A Nap/Hold 0.5o szögátmérője ugyanis csak 3.4/15 %-kal ingadozik, a csil­lagképeket alkotó égitestek pedig olyan messze vannak a Naprendszer­től, hogy a Földről nézett szögkiter­jedésük időbeli változása gyakorla­tilag elhanyagolható, ami egyszerű fényképezéssel is bizonyítható. A telihold égen mozgó korongjá­nak vízszintes átmérője változatlan, csak a nyugvó és kelő teliholdkorong függőleges átmérője csökken kissé a horizont fölötti szögmagasság csök­kenésével a légköri fénytörés miatt. Az ELTE Kömyezetoptikai Labo­ratóriumában Kovács Zoltán MSc fizikus hallgató, Papp Eszter és Ud­­vamoki Zoltán fizikus doktorandu­­szok Horváth Gábor biofizikus pro­fesszor vezetésével új módszertanú pszichofizikai kísérletsorozattal vizsgálták a jelenséget és írták le a működését. A három kísérletben összesen 25 000 egyedi mérést vé­geztek, 100 festmény, illetve termé­szetfotó felhasználásával, 10 teszt­alanyon mérve a holdillúzió erőssé­gét. A holdillúzió számszerűsítésé­hez kifejlesztettek egy egyszerű, új, tesztkorongos módszert, amellyel festményeken először tudták vizs­gálni a holdillúzió festőkre ható mértékét, ráadásul a festményeken tárgyak vagy személyek távolságá­nak és méretének megbecsültetésé­­vel meghatározhatták azt is, mekko­rának kellett volna festeni a hold-, il­letve a napkorongot, ha valósághűen ábrázolják. Korábban természetfo­tókon sem vizsgálták a holdillúzió laikusokra (nem pedig festőkre) ha­tó mértékét. A kutatók első kísérletükben a Holdat (zömében teliholdat) vagy a Napot ábrázoló, 1534 és 2017 között készült festményeken mérték a hold­illúzió nagyító hatását. A festményekből a Holdat, illetve a Napot nyomtalanul kiretusálták, majd a tesztalanyokat megkérték, hogy egy korong átmérőjét aídcorára állítsák a képernyőn megjelenő retu­sált festményeken, amekkorának a valóságban vélnék. A második kísérletben az eredeti, retusálatlan képeket mutatták meg a tesztalanyoknak, akiknek az volt a feladatuk, hogy megbecsüljék a ké­pen szereplő valamely tárgynak (például emberalaknak, hajónak, épületnek) a tőlük mint megfigye­lőktől (vagy a festőtől) mért távol­ságát. Az első kísérlethez hasonlóan el­végeztek egy harmadik kísérletet is, amelyben a tesztalanyoknak hold-, illetve napkorongot nem tartalmazó 100 természetfotón kellett beállítani­uk a Nap, illetve a Hold valósnak vélt átmérőjét. A kísérletek során a holdillúzió markánsan megjelent mind a festmé­nyeknél, mind pedig a természetfo­tóknál. „A tesztszemélyek a retusált fest­ményeken átlagosan 1.6/1.7-szer nagyobbnak állították be az odakép­zelt hold-, illetve napkorongot, mint ahogy a festők eredetileg ábrázolták. A festményeken megbecsült refe­renciatávolságokból számolt valós hold-, illetve napkoronghoz képest a Hold, illetve a Nap méretét átlago­san 2.8-szer becsülték túl a tesztala­nyok, míg a festők a Hold/Nap ko­rongját átlagban 2.1/1.8-szor festet­ték nagyobbnak. A természetfotó­kon pedig a tesztszemélyek átlago­san 1.6/1.7-szer nagyobbnak állítot­ták be az odaképzelt Holdat/Napot a valódinál” - számol be az eredmé­nyekről Horváth Gábor. A holdillúzió nagyító hatására az ELTE-s pszichofizikai kísérletekben kapott értékek zöme nagyobb volt a korábbi pszichofizikai kísérletekben mért nagyításoknál, aminek fö oka a kísérleti módszertanok különböző­sége. Vagyis: még annál is nagyobb­nak látjuk a lemenő Napot és a hori­zontközeli Holdat a valóságos mére­ténél, mint eddig hittük. (ELTE) Egyre nehezebb helyzetbe kerülnek az Északi-sarkvidék állatai MTI-HÍR Az északi-sarkvidéki jégveszteség miatt jóval nagyobb energiára van szükségük az ott élő állatoknak, például a jegesmedvéknek és a narváloknaka helyváltoztatáshoz és táplálékszerzéshez - állapították meg kutatók. Anthony Pagano, az amerikai San Diego Zoo Global nonprofit szer­vezet és Terrie Williams, a Kalifor­niai Egyetem Santa Cruz-i intézmé­nyének munkatársa a környezet változásainak hatását vizsgálta két ikonikus sarkvidéki állat, a jeges­medvére (Ursus maritimus) és a narválra (Monodon monoceros). Tanulmányuk a Journal of Experi­mental Biology című tudományos lapnak a klímaváltozásról szóló kü-Az északi-sarkvidéki jégveszteség miatt jóval nagyobb energiára van szük­ségük az állatoknak (Shutterstock) lönszámába készült. Pagano és Williams felmérte a narválok és a jegesmedvék mozgásának energia­­igényét és arra jutott, hogy a nagymértékű jégveszteség miatt a lokomotoros (helyváltoztató) akti­vitásra 3-4-szer nagyobb energiát kell fordítaniuk, mint amikkor nor­mális kiterjedésű jégtakarón mo­zognak. A megnövekedett energia­­fogyasztás és a fő élelemforráshoz való csökkent hozzáférés miatt gyakorlatilag az éhenhalás fenye­geti ezeket az állatokat - olvasható a PhysOrg tudományos-ismeret­terjesztő portálon. Az északi-sarkvidéki régió emlő­sei számára megjósolhatatlanná vá­lik a jövő. A melegedés hatására csökkenő jégmennyiség a száraz­földre űzi a jegesmedvéket, nem fér­nek hozzá a tengeri jéghez, így a táp­lálékuk fő forrásául szolgáló, kaló­riában gazdag fókákhoz sem. Emiatt alacsonyabb kalóriájú táplálékra kell szorítkozniuk. „Egy jegesmedvének nagyjából 1,5 rénszarvast vagy 37 sarkvidéki szemlinget, vagy 74 sarki ludat, vagy 216 sarki lúd-toj ást, vagy 3 millió darab fekete varjúbogyót kellene elfogyasztania ahhoz, hogy ugyanakkora mennyiségű emészt­hető energiához jusson, mint amennyit egyetlen felnőtt gyűrűs­­fóka zsíijából kinyer” - fogalmaz­tak a kutatók. A szárazföldön nagyon kevés olyan táplálék létezik számukra, amely kompenzálhatná a fókák hiá­nyát. A szakértők azt is vizsgálták, hogy a narválok, a „tengeri unikor­­nisok” energiavesztesége milyen mértékben okozza ezen különleges cetek jég alá szorulását. Lassú tem­pójuk miatt ráadásul nyílt vízben gyakran esnek kardszárnyú delfinek áldozatául. A kutatók tanulmányukban arra is figyelmeztetnek, hogy ezeknek a csúcsragadozóknak az eltűnése a sarkvidéki tengeri ökoszisztémák gyors változásához vezet.

Next

/
Oldalképek
Tartalom