Új Szó, 2021. március (74. évfolyam, 49-75. szám)
2021-03-27 / 72. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2021. MÁRCIUS 27. 32 TÁRCA A SZALONBAN Ficsku Pál Nyuggerek és kárán ténfergők! £ llj csak meg, nyugger! A Mi van a kocsidban? / % Csoki tojás? Csokinyu/ \ szí? Van egy kis pia JL JL. is? Papinak húsvétra? Naaa! Egy kis piát akarunk! Meg csipszet az unokáktól! Naaa! Nyisd csak ki a kicsi kocsidat! Mami. Maminyugger. Te vén ricsés! És nevettek. A néni bal kezében rehab-bot volt, a jobbal meg húzta a piros-fehér pöttyös bevásárlókocsiját, vagyis csak húzta volna, de néhány suhanc elállta az útját. A nem messze levő boltból jött, megismertem a nála levő kocsijáról. Irigyeltem tőle a babos kocsiját. Mint ahogy a suhancokat is ismertem, vagyis láttam már sokszor őket, tizenöt év körüli gyerekek lehettek, előretépett, márkás, kínai farmer volt rajtuk, színes tornacipő és kapucnis pulóver. Valamelyik környékbeli iskolába járhattak, délután szoktak gyülekezni csak, de most, hogy digitális oktatás volt, már délelőtt bandáztak. Eddig se tanultak, most meg már minek. Karanténfergők voltak. A néni mondott valamit a suhancoknak, nem hallottam, hogy mit, szavait elhalkította a félelem. Mert a néni félt. Hétköznap délelőtt, Pest külső belvárosában. Az utcáról lehetett látni a Duna túloldalán, a Gellért-hegyen a Szabadság-szobrot. A néni most nem volt szabad, már a táskájához nyúlkáltak a fiatalok. Segítségért kiáltott, de a járda üres volt, az a néhány autó, ami elhaladt mellettük, meg nem törődött velük. Az einstandolás elejét még távolabbról láttam, de már csak néhány lépésre voltam tőlük. Tudtam, hogy fizikailag nem tudok segíteni, én is ugyanolyan bottal járok, már jó tíz éve, mint a néni. Elővettem a hátizsákomból a fényképezőmet, mindig nálam van, szakmai ártalom, és le akartam fényképezni őket. Egyikük elindult felém, és üvöltött, meg ne próbáld nyominger! Hirtelen nagyon nyugodt lettem. Öcsi! Ez a gép, a benne levő anyaggal együtt, úgy két milla. De lehet úgy kettőkettő is. Az már letöltendő. Mindannyiatoknak. Csoportos garázdaság. Kattintottam egyet. A fiú meghátrált, aztán a többiekkel együtt elfutott. A néni hálálkodni próbált, csak segíteni akartam, mondtam, szerencsénk volt, hogy délelőtt van, nem voltak még bedrogozva, mert agyon is verhettek volna minket a botjainkkal. Máskor ne a nyuggersávban tessék vásárolni, hanem olyankor, amikor többen vannak az utcán. Nem vettem észre, hogy már én is a covidszlenget használom. Ez az eset tavaly húsvét előtt néhány nappal történt Pesten a Práter utcában, ahonnan tényleg látni a Szabadság-szobrot. A járvány miatt kijárási tilalom volt érvényben, csak munkavégzés, egészségügyi séta, orvos vagy gyógyszertár, bevásárlás vagy állatsétáltatás miatt lehetett elhagyni az otthonunkat. (Nem vicc, hanem tény, hogy az állatmenhelyeken megnőtt a kutyákat örökbe fogadni szándékozóknak a száma, aztán, amikor már megszűnt a kijárási tilalom, nem kellett a kutya a karanténfergéshez, újra ellepték a lakótelepet a kicsapott, kóbor kutyák. De volt, aki, mivel az első rendelet állatokról szólt csak, macskát sétáltatott pórázon, házinyulat, libát, az egyik faluban egy férfi a tehenével ment az éjszakai zugkiméréshez. Én is vettem viccből egy kínai, ugató plüsskutyát, de senki nem törődött velem, amikor este kilenckor sétáltattam az utcán, néha megnyomtam a hasán, életszerűen ugatott. Persze, a kínaiak mindent tudnak. Rendőrt nem láttam hetek óta a környéken, a többi kutyás meg szó szerint kutyába se vett.) Otthon a Mamin gondolkodtam, most már nagy M-mel. A járvány alatti nyugdíjas testesült meg számomra benne. Ahogy körülállták a suhancok a Mamit, valami miatt Dino Buzzati Hajtóvadászat öregekre című novellája jutott eszembe, amelyben elvadultak az indulatok, és az utca jelszava az lett: „Üsd! Üsd az öreget!” Buzzati látomása a nyolcvanas évek eleji Olaszországban játszódik. „Olyan idők jártak, amikor negyvenen felül öregnek számított mindenki. Az új generáció pedig utálta, megvetette az öregeket. Kegyeden, sötét harag bujtogatott: unokát a nagyapa, fiút az apa ellen. Mi több, afféle klubok alakultak, társaságok, közösségek, melyeket az öregek iránti vak gyűlölet tartott össze, mintha azok volnának felelősek az elégedetlenségükért, búskomorságukért, kiábrándulásukért, boldogtalanságukért.” Nálunk szerencsére nem durvult el ennyire a helyzet, de tavaly március végén nem hetek, hanem napok alatt alakult ki egy nyugdíjasellenes hangulat, az ún. nyuggersáv miatt. Bevezették a nyugdíjasok bevásárlási idejét, a veszélyhelyzet idején saját védelmükben délelőtt 9 és 12 óra között kizárólag a 65 év fölöttiek tartózkodhattak a boltokban. Na, erre kitört a pánik. Dél előtt negyed órával már komoly sorok álltak a boltok előtt, várva a nyuggersáv (más kifejezéssel élve: banyatájm) lejártát. Húzzanak már haza a nyugdíjasok! De a nyugdíjasok nem húztak haza, mivel ők bármelyik időszakban vásárolhattak. Fiatal nők álltak sorba, mert nem volt otthon tojás meg prézli, és nem tudtak rántott húst sütni az otthon levő, homo fisz-ben dolgozó férjüknek, vagy éppen csípsz kellett a digitális távoktatásain otthon krétázó gyereknek. Beindult a felvásárlási láz, és valóságos élesztőpárbajt vívtak a nyugdíjasok bent a lisztes gondolánál, a déli nyitásra már nem maradt elég élesztő a középkorúaknak és a biofiataloknak. Egyedül élek, nincsenek nagy igényeim, de nem tudtam elképzelni, hogy mi az a dolog, amit feltétlenül kilenc és dél között kell megvenni, ami nélkül nem lehet létezni, és ami miatt kialakult ez a burkolt vagy éppen nyílt, verbális gyűlölet. Meg a suhancok einstandolása. A Mamival történt eset pontosan egy éve történt. Amikor ezeket a sorokat írom, egy héttel húsvét előtt vagyunk. Nincs nyuggersáv, bárki bármikor vásárolhat, ha van még miből. A Mamit nem láttam mostanában. Lehet, hogy fél, de az is lehet, hogy meghalt. Most minden lehet. Egy éve naponta néhányan haltak meg, tegnap kétszázötvenketten. Az elmúlt egy évben három dolog foglalkoztatott. Miként változnak az emberek közötti kapcsolatok? Hogyan élem meg én a magányt és a társtalanságot? (Csajom nincs, a tizenhét éves ikreimet fél éve, az oltásra váró, krónikus beteg édesanyámat nyolc hónapja nem láttam.) Harmadikként pedig, miként befolyásolja, alakítja nyelvünket, kifejezéseinket, szókészletünket a járvány. A magánéletemről, a gyerekeimről majd később írok. Mindenesetre új jelenségként már V-generációként említik őket. Nem igazán értettem, de a kislyányom felvilágosított a telefonban. Apa, mi vagyunk a Vírus-generáció. És nevetett. Én csak az elvesztett szerelem gyermekeinek hívom őket. Szinte nem is vesszük észre, de egy gyors, a magyar nyelvben soha nem látott nyelvújításban vagyunk benne. Erre is kitérek majd valamikor. Mindenesetre a címet alkotó két szóból a nyuggert már megmagyaráztam, a karanténfergőt még nem. Karanténfergőknek neveztük azokat az embereket, akik minden indok nélkül hagyták el az otthonukat, csak magának a ténfergésnek a kedvéért, valamilyen alibiből. Azért ideírnék még néhány érdekes, és gyakran használt karanténszót: Cecíliázni. Fotelmagány, Kenyérszűz. Koronababa. Kovidiot. Köpőrém. Könyökpacsi. Nyunyóka. Trikini. Onlány Víruspara. Buzzati novellájában a negyvenhét éves öreg papírgyárost üldöző banda vezére, aki szerint „ az öregség bűn”, miután az „öreget” a szakadék mélyére.taszította, belenéz egy kirakat tükrébe. „Egy ötvenes férfi nézett vissza reá, fonnyadt arc, savós szem... Fütty harsant, hoszszan, élesen, vérfagyasztóan. S hozzá a kiáltás: — Üsd az öreget, üsd!” A tavalyi suhancok most már tizenhat évesek. Eddig a „többnyire idős, krónikus betegségben” szenvedők haltak bele a vírusba. A suhancok nem féltek semmitől. Tegnapelőtt egy tizenhat éves, semmilyen betegségben nem szenvedő lány volt az eddigi legfiatalabb áldozat. Hogyan magyarázzuk meg a suhancoknak, hogy értük vigyázunk, nem ellenük? p.s.: Azért ide biggyesztenék egy kis húsvéti locsolóverset, egy kisvidámság végett: Én kis online gyerek vagyok, Onlányokat locsolgatok. Legyél Te is onleány így leszel jó honleány! Virágos, világos három szoba Veres Pálné utca 4-es szám, első emelet. Ez a belvárosi otthon volt az, ahol az addig nagyvilági életet élő Ady Endre és Boncza Berta töltötték rövid - alig több mint egy évig tartó - közös életüket. A beköltözéskor, 1917 őszén, a költő már súlyos beteg volt, elhatalmasodó vérbaja és alkoholizmusa miatt többször került hetekre is szanatóriumba. Sejtett közelgő halála miatt így a budapesti otthon szinte csak epizódszerepet töltött be az életében. A magyar költészet központi szereplőjévé vált alakja eddigre túl volt „jón és rosszon”, és a századfordulóra valóságos metropolisszá fejlődő fővároshoz fűződő viszonya is nagy utat járt be: a francia fővárossal való örökös összevetésben Budapest „dacos, hirtelenkedő csodából” és „váratlanul nagyra nőtt” ,Átok-városból” felerősödött kulturális jelentőségű központi hellyé, az addigi „utazási neurózisos” költő számára pedig igazi otthonná vált. A Talán semmi, talán minden című kötet tanulmányai - a bevezető gondolatokat író Tverdota György irodalomtörténész összegzése szerint - „a költő budapesti otthona közötti kapcsolat egy-egy részletéről vagy vonatkozásáról tudósítanak. Hogyan szenved és hogyan cselekszik a korai halálba tartó Ady a hanyatló hatalom és a bontakozó új erők baljós előjelű harcának erőterében. ”A kötet így valóban a legkevésbé sem csak Ady és Csinszka első és egyetlen fővárosi otthonáról és ennek berendezési tárgyairól szól. A tárgyi környezet bemutatása mellett bőven olvashatunk a hozzájuk közel állókról, a barátaikról, a szokásaikról és tulajdonképp: az életükről. Ady, túl jón és rosszon Ady korábbi nagy szerelmével, Lédával (Brüll Adéllal) való kapcsolatát is törvényesíteni szerette volna, a tervezett polgári házasság azonban viszonyuk megromlása - majd a végleges szakítás és az Elbocsátó szép üzenet példátlan keménységű nyilvános „elköszönése” után kútba esett. Üjabb könnyed szerelmi kalandok után találkozott Ady a benne újabb nagy érzelmeket lobbantó Boncza Bertával, vagy ahogy elnevezte: Csinszkával. Kosztolánczy Tibor a kötetben közölt tanulmányában azt rekonstruálja - szórakoztató stílusban, hiteles életrajzi adatokra, közismert tényekre és a kortársak egykorú beszámolóira támaszkodva -, hogy Csinszka édesapja, az erdélyi földbirtokos és politikus Boncza Miklós vajon milyen adatokat és információkat tudott volna meg Adyról, ha megbízta volna a Magyar Pinkerton Vállalat - egyébként a korszakban valóban létező budapesti ügynökséggel is rendelkező - nyomozóirodáját, hogy segítségükkel az ,Ady Endréről tudható dolgoknak” járjon utána. A tét nagy volt ugyanis: az atyának döntenie kellett arról, hogy áldását adja-e lányának a közel tizenhét évvel idősebb és kétes hírben álló költővel való házasságához. Bizonyára nem árulunk el nagy titkot, ha az Ady párizsi és budapesti életformájáról készített jelentés az idejével szabadon gazdálkodó, örökös pénzzavarai miatt mások segítségére és támogatására szoruló, rendszertelen zseni bukott nőkkel, orfeumokkal és éjjeli mulatókkal,
