Új Szó, 2021. február (74. évfolyam, 25-48. szám)
2021-02-20 / 42. szám
M SZALON ■ 2021. FEBRUAR 20. www.ujszo.com Bárczi Zsófia Tulaj donképpen T ulajdonképpen nem a tél hiányzik, inkább az, amit régebben jelentett. Régebben, valamikor ennek a lassú széthullásnak a kezdete előtt. Amikor még olyan egésznek hatott minden, és nem látszottak a demarkációs vonalak. A jégen korcsolyázók egy boldog családnak tűntek, akkor tíz-tizenkét évesen, aztán húsz év múlva már szinte senki nem beszélt senkivel. Ez hiányzik, ez az aggálytalan összetartozás, a téli esték alomléte, amikor barátok és rokonok együtt húzzák fel a korcsolyát a jeges biciklitartónak támaszkodva, derűsen cseverészve a hétköznapi apróságokról. Persze lehet, hogy valójában nincs és nem is volt ilyen, hogy ez is csak egyike a felnőttek világát leegyszerűsítő gyerekkori képzelet tévelygéseinek, és lehet, hogy ez az egész lassú széthullás ez után kezdődött, a láthatadanul meglapuló demarkációs vonalak felismerésével, a ráébredéssel, hogy végső soron mindenki egyedül van. Ha belegondolok, a szüleim valószínűleg tudták ezt, ismerték a felszín alatt megbúvó ellentéteket, valószínűleg mindannyiunk szülei tudták, hogy ez van, hogy csak idő kérdése, hogy már el is kezdődött, nem lehet kitérni előle, mert ez a felnőtt lét, elsodródás és szétzüllés. De akkor még, az iskolakertben rögtönzött korcsolyapályán erről semmit nem tudtunk. A felnőttek nagyjából egyformák voltak, elmaszatolt kontúrú statiszták, nem tudtuk, hogy pár év múlva egymás ellen fordulnak, és aztán lesz, aki többet nem jön már hozzánk. És hogy a megosztottságot a végtelenségig lehet fokozni, a két kör rövidesen négyfelé válik, aztán tovább, mindegyik egyre kisebb csoportokra hullik, és ide-oda sodródnak közöttük az ismerni vélt alakok, először kiélesednek a kontúrjaik, majd megint elmosódnak, kihunyó távoli fények a januári éjszakában. A felnőttek akkor még, a maguk szürke, amorf létükben valójában nem számítottak. A valóban fontos dolgok a gyerekek között dőltek el, hogy kié a templomtér és az iskolákért, ki, mikor és hol tekerhet végig büntedenül a biciklivel, és hol van az a határ, amely mögött a mások földje húzódik meg. A gyerekek félelmetesek voltak, vadak és titokzatosak, a korcsolyapályán legalább három csoport tülekedett, mi, az örök pálya szélén oldalgók, a hokisok, akikkel a felnőttek rekedtre ordították magukat, meg a kicsik, akik a felnőttek kezén lógva csoszogtak, bukdácsoltak a jégen. A kicsikre vigyázni kellett, messziről kikerülni őket, esélyt sem adva a kíséretükben topogó felnőtteknek a készenlétben tartott szidalmak ránkömlesztésére. Mi nem sok vizet zavartunk, óvatosan siklottunk a jégen, gondosan kerülgetve a csúszkáló kicsiket, és rémülten próbáltunk kitérni a vadul száguldó hokis nagyfiúk elől. Ők voltak a pálya igazi urai, a kemény legények, akik veszett tempóban gázoltak át a pukk nyomában a jégen, nem nézve se jobbra, se balra, nem törődve a rémülten félreugró nagymamákkal, sem a pálya szélén bámészkodó felnőttekkel. Telente összébb húzódott a világ, esténként vendégek jöttek, kávé mellett folyt a profín világmegváltás. És nem voltak még titkok és nem volt szégyelnivaló, azok később jöttek, a felnőtté válás során. Apróságok, amikről nem lehet beszélni, nincs meg hozzá a nyelv, kis dolgok, amiknek az iszonyata kimondva semmivé lenne, de éppen ez a lényeg, hogy nem lehet kimondani. Félreértések és piti árulások, meg a hirtelen napfényre bukó mélytengeri hit, a másként megélt igazság, amit addig eltakartak a hömpölygő mindennapok barátságos fecsegésének zavaros áramlatai. Az első becsmérlő szó és a nyomában járó rémület, a várakozás az apokalipszisre, ami akkor, először elmaradt, pedig megítéltük felebarátunkat, mégsem nyűt meg alattunk a kénköves pokol, aztán megítéltük másodszor is, és ahogy egyre élesedtek a kontúrok, úgy vált lassan második természetünkké, az összetartozás és elkülönülés eszközévé az ítélkezés, meghúztuk a demarkációs vonalakat ők és mi között, elindulva a felnőttség magánya felé. Akkoriban, a korcsolyapályán még nem tudtam az elszalasztott lehetőségekről, hogy egyszer majd lesznek, pedig a gyávaság, a megalkuvás és a felelem szörnyetegei már próbálgatták az álruháikat, hogy aztán a józan ész, a becsület vagy a mértékletesség szerepében tetszelegve suttogjanak egy életen át, hogy csak utólag, visszanézve lássam a magasztos elvek és múló illúziók nevében ejtett, sosem gyógyuló sebeket. Nem tudtuk, hogy az igazság könyörtelen, mert nincs, csak megismerés, és a megismerés ehhez a nincshez visz egyre közelebb, miközben felszámol minden fölösleges cicomát, hitet, meggyőződést, embert. De ott, a jégpálya mellett, miközben a jeges biciklitartónak támaszkodva befűztük az egyenkorcsolyát, erről az egészről nem sejtettünk semmit, még minden a helyén volt, a felnőttek a pálya szélén, a gyerekek a jégen, és nem hallatszott más, csak a korcsolyák surrogása, az egymásnak koppanó hokiütők és a tél finom pendülései a fémen. KONYVSORSOK Újraolvasni Garaczit Pár évvel ezelőtt az egyik egyetemi kurzusomon egy kedves hallgatóm bevállalta Garaczit. Megegyeztünk, hogy a Nincs alvás! című könyvről fog beszélni, és máris jeleztem neki, hogy ez jó móka lesz, készüljön fel a jóízű nevetésre. Ehhez képest a következő történt. A hallgató szépen elmondta mindazt, amit Garacziról össze tudott szedni, beszélt a könyvről is, de azt állította, hogy a Nincs alvás! egyáltalán nem vicces. Meglepődve hallgattam ezt a beszámolót, mert teljesen meglepett, hogy valaki azt állítja erről a kötetről, az egész magyar irodalom egyik leghumorosabb műsoráról, hogy semmi nevetés. Itt valami nem stimmel, gondoltam, ennek gyorsan hangot is adtam, és - jó kis csoport révén - az óra átment spontán beszélgetésbe. Menet közben viszont kitaláltam valamit. Próbáljuk megfertőzni a kiselőadás készítőjét. KÖzveden hangnemre váltva elmondtam a jelenlévőknek, körülbelül nűlyen egy Garaczifelolvasóest. Mivel egyikőjük sem volt még Üyen akción, javasoltam, tegyünk egy próbát. Megkértem a kiselőadás készítőjét, olvasson fel nekünk valamit a Nincs alvás!-bó\, és próbáljon jobban figyelni arra, amit hall. Ám nem is kell különösebben válogatni, mondtam, kezdje mindjárt az elején. Az első szöveg a Csigacsók. Természetesen, ahogy az ilyenkor lenni szokott, néhány mondat után a közönség azonnal reagált, majd a szöveg végére már mindenki hangosan nevetett. Megszületett az eredmény: a felolvasó, aki többször is megakadt a produkció közben a nevetés miatt, elismerte, hogy ez bizony tényleg humoros. Akkor tehát lerendeztük az újraolvasást, de most jött a java. Immár a hölgy meg is tudta fogalmazni, hogy min nevetett, ahogy a csoport egésze is igenelni tudta az érveket. A Csigacsók érdekessége azon túl, hogy irodalmi és más nyelvhasználati jellegzetességek széles spektrumából építkezik, témává teszi a kontextustévesztést és ezzel a parodisztikus felhasználás tervezheteden következményeit is. Emellett azonban tanulmányozhattuk azt is, hogy a nevetés milyen ütemben terjed végig egy hálózatban. Nagyon jó példa ez arra, hogy az egyik ember érzelmüeg megfertőzheti a másikat, és az érzelemhullám járványszerűen viselkedik. Ezek szerint az érzelmeink közösségi élményből táplálkoznak, nem csak egyéni késztetést jelentenek. Vagyis az, hogy mit érzünk például egy szöveg hallatán, attól is függ, mit éreznek azok, akik az adott szöveget hallják. És a jelenség itt nem áll meg, hiszen mindenki, akinek része volt a Garaczi-féle humorban, egy másik társaságban feleleveníthed a tapasztaltakat, és ezzel újabb nevetéshullámot indíthat el. Ily módon a tőlünk nagyobb távolságokban elhelyezkedő egyénekre is átragad a fertőzés. Mindez fölveti azt a fogas kérdést, hogy ilyen esetben valódi örömérzetről beszélhetünk-e. A járványos hisztéria esetében nyilván nem, viszont egy felolvasás alkalmával inkább arról lehet szó, hogy a hálózaton belül az érzelem kiváltása mellett az is terjed, ahogyan a résztvevők viszonyulnak egy problémához, és ez a minta képes romba dönteni az előfeltevéseinket. A Garacziból készülő hallgatóval éppen ez történt, hiszen a közösség dinamikája tette lehetővé, hogy meglássa azt, amire addig vak volt. Ez az effektus a magányos olvasó mítoszának leleplezésére is alkalmas, de szépen látszik, hogyan alakulnak ki a befogadókra jellemző mintázatok a direkthatás következtében. Ráadásul a humornak van egy értelmen túli komponense is, ami remekül és többször megvillan például a Joker című filmben, amikor Arthur (Joaquin Phoenix) viccet próbál mesélni. Régebben, amikor azt mondtam, hogy komikus leszek, mindenki nevetett, most pedig, hogy komikus lettem, már nem nevet senki. Ezen Joker környezetében nem nevetnek, de a néző nevethet, miközben átéli a poén tragikus-komikus kettősségét. Sok helyen Garaczi is így működik. Ä Nincs alvás!-bó\ egyébként a Tranzit Mundi az egyik legnagyobb kedvencem. Mindig megnevettet. Az indiánregények világából indul, de olyan heterogén elbeszéléssé válik, melyben a különböző stílusok keveredése elszabadítja az irónia és a paródia szétpörgető erejét. Ugyanakkor mindig azzal szembesít, hogy olvasóként rétegekből állok Gyermekkoromban nagyon szerettem az indiánregényeket és a westernt, de a Garaczi-próza alapvetően az egyetemi éveimre emlékeztet, és azokra a kollégákra, akikkel együtt nevettünk rajta és külön-külön is írtunk róla valamilyen kritikát, tanulmányt, egyikünk pedig monográfiát is. A Garaczipróza felidézi bennem az úgynevezett kritika-vitát, a 90-es évek egyik fontos irodalmi eseménysorozatát, melynek részese voltam, és amely egyebek mellett Garaczi műveinek értelmezhetősége révén bontakozott ki. Aztán a Nincs alvás! volt az egyik első kötet, amit Szlovákiába költözésem után azonnal kézbe vettem, de szerepelt az óráimon Pécsett és - mint a fenti példa mutatja — a közelmúltban a Selyén is. Ez a könyvecske tehát sok mindenkivel összeköt. Garaczi prózája mindemellett alkalmas még valami másra is, mert immár kellő távlattal rendelkezünk hozzá. Megfigyelhető általa, hogy egy ironikus, szarkasztikus, travesztív humorból táplálkozó gondolkodásmód miképpen válik alkalmassá egy olyan ugrásra, amelyet mesteri reflexiós készségnek nevezhetnénk. Ennek belátásához nem kell mást tennünk, mint áthelyeződni a Garaczi-hálózat egy másik pontjára. A szerző Weszteg [avagy hogy kezeljük helyén a világvégét] című prózai darabja az Élet és Irodalom 2020. december 17-ei számában jelent meg, és minden mondata ütött. Ez a mű feladja a közveden narrációt, olyan láncolatként, mondatkollázsként olvasható, mely sokféle hatás kiváltására alkalmas. Garaczinak a fentiek értelmében ez talán az egyik legkomplexebb szövege, mert ahhoz hasonlóan működik, mint a jokeri antivicc. No, a Weszteg az, ami nem mulatságos, vagy nem csak az, vagy egyáltalán. Ezt látva ismét világossá válik, hogy újra kell olvasnunk Garaczit. És mi éppen ezt akartuk elmesélni. H. Nagy Péter GAKACZILÁSZLÖ A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
