Új Szó, 2021. február (74. évfolyam, 25-48. szám)
2021-02-02 / 26. szám
10 PREMIER LEAGUE FOCITIPP ■ 2021. FEBRUAR 2. www.ujszo.com A Premier League legelső hétvégéjén, 1992. augusztus 15-én mindössze tizenegy külföldi lépett pályára kezdőként a teljes bajnokságban. Hét évvel később eljutott a liga oda, hogy 1999 karácsonyán már egyeden csapat is elég volt hozzá, hogy tizenegy külföldi legyen a pályán. Ledőlnek a gátak Ez a csapat a Chelsea volt, amely a Southampton ellen 2-1-re megnyert meccsen a következő összeálltásban lépett pályára: Ed de Goey (holland), Albert Ferrer (spanyol), Frank Leboeuf (francia), Emerson Thome (brazil), Celestine Babayaro (nigériai), Dán Petrescu (román), Didier Deschamps (francia), Roberto Di Matteo (olasz), Gabriele Ambrosetti (olasz), Gus Poyet (uruguayi) és a Chelsea két gólját szerző Tore André Flo (norvég). Emellett a csapat edzője is külföldi volt, az olasz Gianluca Vialli - csak összehasonlításképp, az 1992/1993-as szezonban még egyeden külföldi edző sem volt a ligában. Vialli és a játékosok számára ez teljesen természetes volt. A csapat összeállításakor egyikőjüknek sem tűnt fel semmi különös, de amikor kijöttek az öltözőből, és szokatlan számú fotóssal találták szembe magukat, összeállt a kép. „Bele sem gondoltam — mondta Vialli később. - Addig nincs különbség, amíg egy nyelvet beszélünk a pályán. Volt néhány hiányzónk - sajnos az angolok közül is - de a nemzetiség nem fontos.” A brit média számára azonban jelentős esemény volt, a sztori pedig elég lényeges ahhoz, hogy a sportlapok helyett az újságok főbb hasábjain szerepeljen. A Guardian vezető cikkben tárgyalta a fejlődés kulturális jelentőségét, amelynek igyekezett tágabb értelmezést adni. „Fura, hogy Nagy-Britannia milyen szívélyesen öleli keblére az európai és nem európai játékosokat, miközben vonakodik attól, hogy egységes valután osztozzon Európa többi részével.” Amikor három hónappal később a Chelsea ismét csak Brit játékos nélkül felállva 2-1-re győzött a Lazio ellen, az Independent „egy kép, amely megalázza az angol futballt” címszóval jelentette meg a kezdőtizenegyet ábrázoló képet. Ha ez extrémnek hangzik, nem árt emlékezni, hogy néhány évvel korábban négy idegenlégiós játszatása nemcsak, hogy elégedetlenkedést váltott volna ki, de egyenesen szembe ment volna az akkori szabályokkal. Bár a folyamat Vialli irányításával tetőzött, nem vele, hanem egy másik európai sztárral kezdődött. Megtörik a jég Ruud Gullit a 25 és 33 év közötti időszakát, vagyis a legjobb éveit az AC Milánnál töltötte, amelylyel három bajnoki címet és két Bajnokcsapatok Európa-kupáját nyert. Arrigo Sacchi minden idők legnagyszerűbb hátsó négyesét állította össze Mauro Tassotti, Franco Baresi, Alessandro Costacurta és Paolo Maidini személyében, emiatt a védelemben nem volt hely Gullit számára, aki így támadó középpályásként és csatárként vált világhírűvé, és ugyanebben a szerepben játszott a holland válogatottban is. dig utóbbival rendesen meggyűlt a baja. A csapat védekezése lett a fő beszédtéma, amikor Villas-Boas rendszerét elemezték, mivel radikálisan eltért attól, ahogy Mourinho 2004-es kinevezése óta játszotta azt a Chelsea. Érdekes, hogy Villas- Boast az „új Mourinhónak” tartották, de valójában egyetlen másik Chelsea-edző stílusa sem tért el anynyira Mourinhóétól, mint az övé. Villas-Boas végül megbukott, hogy aztán a klubot egy tapasztalatlan másodedző, Roberto di Matteo vezesse fel a BL-csúcsra - egy újabb kockázatos, de ezúttal kifizetődő döntés a vezetőségtől. Újítások Európából A Chelsea később is szívesen támaszkodott az európai újításokra, így került a képbe Antonio Conte, aki háromvédős rendszerével meglepte, és végül leiskolázta az egész ligát, de a fentiek fényében az sem véletlen, hogy egy másik olasz, a szintén formabontó nézeteiről ismert Maurizio Sarri kapjon lehetőséget. Thomas Tuchel is egy megalkuvást nem ismerő forradalmár, aki egyelőre élete legnagyobb meccsein elbukott: a Bayern München elleni Német Kupa-, illetve Bajnokok Ligája-döntőkben, valamint a 2016- os, emlékezetes, 4-3-as drámát hozó Európa-liga-negyeddöntőben is még a Dortmund élén a Jürgen Klopp vezette Liverpool ellen. Furcsa, de Tuchelnek eddigi karrierje alapján jobban állnak azok a csapatok, amelyekkel bravúrt kell végrehajtani az óriások ellen (Mainz, Borussia Dortmund), mint amikor az esélyessel kell behúzni a trófeákat, hiszen a PSG- nél elért teljesítménye igencsak felemás. Angliában mindenesetre máris érződik a hatása: ő lett a klub történetének első menedzsere, aki első két mérkőzésén még csak gólt sem kapott. Hegedűs Henrik Megint 19-re kért lapot a Chelsea - jött Tuchel A Chelsea január 27-én hivatalos honlapján adta hírül, hogy Frank Lampard menesztése után a legutóbb a Paris Saint-Germainnél dolgozó német szakember, Thomas Tuchel veszi át az együttes irányítását. A döntés két szempontból nem meglepő. Egy: a londoni klubra jellemző, hogy az európai tudásimportban hisz, kettő: a Chelsea szeret lépést tartani a modern futball irányzataival, sőt inkább élharcosa, mintsem követője azoknak, márpedig az elmúlt tíz év a német futball forradalmáról szólt. Gullit azonban mindig is szeretett volna visszatérni a régi söprögető posztjára, a Chelsea pedig erre nyitott volt. 1995-ben az a Glenn Hoddle irányította a Chelsea-t, aki progresszív edző volt, Anglián kívül kereste az innovációkat, és akit lenyűgözött Gullit PSV-ben nyújtott védőteljesítménye. Hoddle ezért rábeszélte a hollandot, hogy jöjjön a Premier League-be. „Söprögetőként jobban tudom kamatoztatni a képességeimet” - mondta a bemutatásán, ami teljesen megdöbbentette az angol újságírókat, mert ők azt látták, hogy Gullit támadó középpályásként hódította meg a világot, de a Chelsea akkor is mert kockáztatni. Az 1996-os Európa-bajnokság után Hoddle aztán elhagyta a Chelsea-t, és az angol válogatott szövetségi kapitánya lett. A klubelnök, Ken Bates úgy döntött, hogy Gullit-tal pótolja, aki így a Premier League első külföldi edzőjévé vált, és Hoddle példáját követve, játékosedzőként dolgozott. A 18 hónap alatt, amíg Gullit a Chelsea-t irányította, 1997-ben FA-kupa dönA Premier League-éra első két évtizedében egyáltalán nem volt jellemző a letámadás. A csapatok keményen küzdöttek, harcoltak, de az 1992 és 2012 közötti időszakból nehéz lenne akár csak egy csapatot is kiemelni, amely kollektív csapatmunkával tartotta volna nyomás alatt az ellenfelet. A következő öt évben viszont a letámadás szolgáltatta a futball legfőbb beszédtámáját. A letámadást Pép Guardiola Barcelonája kezdte újranépszerűsíteni, különösen a 2010/2011-es Bajnokok Ligája-szezonban, amelyet megnyert a katalán csapat. A Barcelona két, Manchester United felett aratott Bajnokok Ligája-győzelme között óriási volt a különbség: 2009-ben a Barca támadói a félpályáig visszahúzódtak, 2011-ben viszont könyörtelenül letámadtak, és elejét vették a United minden előre felé irányuló passzkísérletének. Ha csak egy edzőt kellene mondani, akit Guardiola letámadása nagyban inspirált, akkor André Villas- Boas lenne az, akinek az egész edzői karrierjét meghatározta. Ő nem BL-győzelem után érkezett Londonba, mint Mourinho, Villas- Boas „csak” egy Európa-ligát nyert a Portóval. „Mindig is inspirációt jelentett a számomra, mert fantasztikus futballt játszik a csapatával - magyarázta Guardiola iránti rajongását Villas-Boas. - A minőség, amit képvisel és a filozófiája egyfajta sablont jelent nekem a mindennapokra.” Talán ez volt a figyelemfelkeltő jel Roman Abramovics számára, aki nemrégiben menesztette Carlo Ancelottit, és aki epekedve sóvárgott egy olyan Chelsea-ért, amelynek jó a megítélése - így lett végül Villas-Boas a Chelsea edzője mindössze 34 évesen. Ez egy igen bátor és kockázatos húzás volt, és bizony Villas-Boas nem is örvendett túl nagy népszerűségnek Angliában, ahol gyakran „laptopedzőnek” nevezték, akit sokkal jobban érdekelnek a statisztikák, mint a játékosok menedzselése. Villas-Boas azonnal megpróbálta átültetni a Porto játékát a Chelseabe, de kiábrándító eredménnyel. A fő alkotóelem a 4-3-3-as rendszer, és az agresszív védelmi vonal volt, de amíg előbbihez a Chelsea már hozzászokott az előző években, ad-A Gullit utáni időszakban nem kellett sokáig várni, hogy a Chelsea ismét nagyot dobjon egy újabb kockázatos döntéssel: érkezett Jósé Mourinho, aki nemcsak a Premier League-et, de világfutballt is felforgatta, és a klub a továbbiakban is bátran nyúlt a fiatalokhoz és a kockázatos döntésekhez. Kockázat és lendület tőjébe vezette a csapatot, és az első külföldi, valamint az első színes bőrű edző lett, aki megnyerte Anglia egyik jelentős trófeáját. Egy-egy mérkőzéstől eltekintve azóta sem volt angol edzője a klubnak - egészen Frank Lampardig, de ne szaladjunk előre.
