Új Szó, 2021. február (74. évfolyam, 25-48. szám)
2021-02-05 / 29. szám
www.ujszo.com | 2021. február 5. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Örökre szeretem Sosem volt nemzetiségi kisebbrendűségi komplexusom LAMPL ZSUZSANNA H Ások szomorú, sokkoló, elbizonytalanító, nyugtalanító, egyszóval az ember életkedvét bomlasztó hír mellett borult égből napsugárként hatott rám az információ, mely szerint a pozsonyi Duna utcai magyar iskola Akkreditált Kiváló Tehetségpont lett. Hogy ez pontosan mit jelent, elolvasható az intézmény honlapján, de enélkül is nyilvánvaló, hogy a kinevezés lényege a sikeres tehetséggondozás. S ebben az iskolának nagy gyakorlata van, hiszen idén ünnepli alapításának 70. évfordulóját. Ebből a hetven évből huszonhatot napi szinten kötődtem hozzá, előbb diákként, majd szülőként. De hogy örökre szeretem, az is bizonyítja, hogy amikor tíz évvel ezelőtt elkezdtem a heti jegyzetírást, épp egy Duna utcai témával indítottam. S most is számtalan emlék zsong a fejemben, számtalan tehetség jut eszembe, akik innen indultak, magyar kisgyerekként, és az általános kuvikolás mellett - mármint hogy magyar iskolával nem lehet érvényesülni -, lett belőlük szakmájuk kimagasló, elismert képviselője. Ez persze nem csak az iskola érdeme, mert együttműködő szülők nélkül nehezebb a tehetséggondozás. De hogy mennyire az iskola érdeme is, talán akkor tudatosítja a szülő, amikor felfedezi gyermeke talentumát, és azzal kell szembesülnie, hogy az iskola vagy az adott tanár nem támogatja, vagy akár még gátolja is a fejlődését. Na, ez nem a Duna utca esete. Tapasztalatból tudom. Egyszer azt írta nekem egy névtelen valaki, hogy amikor amellett érvelek, hogy magyar kisgyerek magyar iskolábajárjon, az csak puszta propaganda, magam sem gondolom komolyan. Ha nem gondolnám komolyan, akkor a saját gyerekeimet sem írattam volna magyar iskolába, hiszen Pozsonyban tényleg válogathattam volna az iskolák közül. Nem kellett volna a reggeli csúcsforgalomban buszoznunk két kisgyerekkel, mikor egy utcányirajobbra, és egy utcányira balra is volt szlovák alapiskola. A másik dolog, hogy az összes felmérésem, de más felmérések is bizonyítják, hogy a magyar alapiskola az egyik legfontosabb nemzeti identitásképző tényező. Az más kérdés, hogy a nemzeti identitás megőrzése nem kell, hogy mindenkinek egyformán fontos legyen. Mint ahogyan nem is az. Én a Duna utcát nemcsak azért szerettem, mert fejlesztette, felkarolta a tehetségemet és később a gyermekeim tehetségét, hanem azért is, mert az ott töltött idő alatt elért eredmények által (is) megerősített abban a hitben, hogy magyarnak lenni nem szégyen, hanem egy hozzáadott érték. S ennek tudata is segít abban, hogy bár szlovák környezetben élek és a munkahelyem is szlovák, sosem volt nemzetiségi kisebbrendűségi komplexusom. Márpedig ez nem semmi ebben a posztmodem, a mindenfajta identitásokat előszeretettel felhígítani igyekvő, s ezzel párhuzamosan - biztosan nem véletlenül - egyre több depresszióval és egyéb lelki bajjal küszködő világban. Orbán Viktor: Csak akkor lehetsz jó európai, hajó magyar vagy A magyar miniszterelnök a német Stern magazinnak adott hosszú interjút. Budapest. A kormányfő beszélt arról is, hogy a magyar felfogás szerint Európa szuverén nemzetekből áll össze, egyes tagországok viszont az európai intézmények megerősítésére törekednek és egyre több hatáskört adnának át Brüsszelnek. A magyarok ezt a „centralizmust” a történelmi tapasztalataikból adódóan aggodalommal szemlélik - mondta. A magyar történelem vezérfonala a birodalmak elleni küzdelem, és „nem akarjuk már megint feladni a Közép-és Kelet-Európa számára 31 éve kivívott szuverenitásunkat és a jogállamiságot” - tette hozzá Orbán Viktor. Arra a kérdésre, hogy Magyarország miért nem lép ki az EU-ból a brit példát követve, elmondta, hogy , jobb nekünk az unióban”, a brexit pedig „nagy hiba volt, meg kellett volna akadályozni”. Orbán szerint Magyarország a korszerű tudás és technológia megszerzésének lehetőségét is váija az EU-tól, valamint geopolitikai stabilitást és biztonságot. „Fontos nekünk, hogy egy szövetséghez tartozzunk, amely biztonságot nyújt” - mondta a miniszterelnök. „Jogállamiságunkban kételkedő nyugati partnereinknek mindig azt mondom, hogy kedves barátaim, ti hol küzdöttetek a jogállamiságért? Én Budapest utcáin harcoltam” - mondta Orbán a német lapnak. „Már a helyzetet is abszurdnak tartom, hogy kérdéseket szegeznek nekem a jogállamiságról”, és „méltatlannak, mindenekelőtt azért, mert a bizonyításán vádakat soha nem kapcsolták világos, objektív kritériumokhoz” - mondta. Az iszlámhoz fűződő viszonyról elmondta: a magyarok nem szeretnék, hogy muszlim vallású emberek nagy számban megjelenjenek országukban és „kulturális változást” okozzanak életükben. (MTI, hvg) Elkerülhetetlen szembenézés FELEDYBOTOND A „Vezetőszáron vitték el egy pap áldozatát, az ünnepi mise végéig nem engedték ki” című Urfi Péter cikk (a 444.hu-n jelent meg) mélyen felkavaró olvasmány: „Amikor a magyar katolikus egyház vezetői 2019 nyarán megtették feljelentéseiket, tudniuk kellett, hogy sokat kockáztatnak. Hogy ha terveik nem válnak be, akkor egyházon belül és kívül, itthon és külföldön is ők lesznek azok, akik nemcsak hátat fordítottak egy áldozatnak, hanem utána is mentek. A katolikus papok több tízezer molesztálási ügye között egy olyat sem találtam, amikor egy püspök és egy érseki helynők tett jogi lépéseket - egy áldozat ellen.” A sokadik epizód, amikor egyházi szereplők nem hajlandók az abúzusbotránnyal szembenézni. Üdítő kivétel ez alól a nagyobb nyilvánosságot kapott pannonhalmi eset volt, tehát van jó gyakorlat már a magyar határokon belül is. A világegyházban pedig Írországtól az USA-ig - sajnos - egyre több a helyzet kezelésére tett intézkedés, kísérlet, kárpótlás. Van mit és honnan tanulni. Főleg belátást. Vagyis azt, hogy a papi pedofíliát, az egyházi intézményekben elkövetett szexuális abúzust nem lehet és nem érdemes a szőnyeg alá seperni. A #MeToo mozgalom után, Ferenc pápával a Vatikánban, aki már egy amerikai pápaválasztó bíboros ellen is eljárt ilyen esetben. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy felelős magyar egyházi vezetők hogyan juthattak fehér asztaluk melletti beszélgetésben arra, hogy a téma kerülése a legjobb megoldás. Nemhogy a kerülés: jelen esetben, a fenti cikk története szerint, egy áldozat elnémítása. Ez az attitűd nem egyszerűen távol van bármilyen prédikált értéktől, hanem annak pont az ellenkezője. Ahogy Hans Zöllner SJ jezsuita szerzetes, a Gregorianum római egyetem gyermekvédelmi intézetének elnöke, a Vatikán egyik legőszintébb abúzusgyomláló személye fogalmazott: a bizalmat aszerint mérik - egyházon belül és kívül egyaránt - hogy azt tesszük-e, amit prédikálunk. (Ez ugye politikusokra is érvényes, de az egy másik cikk témája.) Ennyire egyszerű az egyházi alapállás, nincs kertelés, bele kell állni, önvizsgálatot folytatni, szembenézni. Egyszerű az elv, de ahogy mutatja a fenti magyar eset, annál macerásabb a működés. Zöllner egy novemberi, Gordon Nary val készült interjúban azt is kifejtette, hogy ez a hullám, az áldozatok kritikus tömegének felbukkanása, minden országban eljön. Az abúzus nem egyházi specifikum. Mindenhol volt, és bármennyire igyekszünk, nem előzhető meg a legjobb szándék mellett sem teljesen. Világi intézményekben ugyanúgy megtörténik, mint egyházi körökben - és az ismereteink szerint a legelterjedtebb és egyben leginkább látens éppen a családi viszonyban elkövetett abúzus, nagypapák és nagybácsik, nagynénik vonalán. Az Éurópa Tanács becslése úgy szól, hogy minden ötödik gyermek szenved el ilyet a kontinensen. Hans Zöllner pedig arról beszél, hogy minden nyilvánosságra került esetre akár öt vagy akár tíz látens eset is juthat. Ebből két dolog is következik hirtelen. Egyrészt az, hogy mennyire fontos megbecsülni az első áldozatokat, akik vannak annyira bátrak és felkészültek, hogy kiálljanak a nyilvánosság elé történetükkel. Ez egy elképesztően nehéz folyamat egyik legnagyobb lépése. Ha az előállt áldozatot rabosítják - mint a fenti Urfi-cikk leírja -, az olyan szintű ellehetetlenítés, olyan intézményi megfélemlítés, ami ideig-óráig talán lassíthatja talán a nyilvánosságra kerülést, hiszen mások elbátortalanodhatnak, de végül csak növeli a késleltetett robbanás erejét, saját intézménye alatt vágja a fát, tehát sem erkölcsi, sem racionális szempontból nem elfogadható a döntés, és főleg nem a prédikált értékek kontextusában. Másrészt arra is jól rávilágít Zöllner és az eddigi ismert adatok, hogy nincs kivétel az országok közt. Az abúzus emberi csökevény, ahol emberek élnek, ott jelen van. Eközben Magyarországon volt olyan vezető, aki azzal jött, hogy itt ezért vagy azért nincsenek esetek. Egészen elképesztő érvelés, még az első védekező reflexben is. Vannak esetek. Legfeljebb a kutya nem segíti, hogy kezeljük és komolyan vegyük őket. Tabusítás van mindenütt. A gyermekek elleni abúzus minden emberi méltóságról vallott elvünkkel szembe megy. Jó érzésű szülők, rokonok, fiatalok és idősek, bal- és jobboldaliak egyaránt felháborodhatnának: egy kiszolgáltatott gyerek szexuális bántalmazása politikai rendszerre és ideológiára való tekintet nélkül bűn. A legkárosabb dolog, ami történhet most, a feltárt kevéske eset fényében, ha elkezdődik a zsigeri magyar átpolitizálás. Ha megint bezuhan a téma a polarizált magyar belpolitika tengermély árkába! Márpedig épp ez történik. Ez megengedhetetlen. Itt a saját gyerekeink és az élő áldozatok emberi méltósága és az alapvető igazságérzet miatt nem lehet politizálni. Két dolgot kell azonnal elkezdeni: egyrészt a szembenézést a múlttal, ezáltal az áldozatokkal való feldolgozó munkát megkezdeni. Másrészt pedig a jövőre felkészülni, tehát beépíteni az abúzusprevenciós működési pontokat az iskolákba, plébániákba, kollégiumokba, élni azzal a rengeteg tudással, amit Zöllner központja már oktat, és az egyházon kívül is hazai alapítványok, elszánt civil szakértők foglalkoznak a gyermekvédelemmel. A változó idők az egyházra is vonatkoznak. A botrányokban a megújulás lehetősége van. Vagy egy olyan intézményi bizalomvesztésé, amely az ír példa alapján az eljelentéktelenedéshez vezet.
