Új Szó, 2021. január (74. évfolyam, 1-24. szám)
2021-01-30 / 24. szám
Í18 SZALON 2021. JANUAR 30. www.ujszo.com MKP, a Híd és az Öszszefogás még mindig nem egyezett meg a közösen alapítandó politikai pán minden kérdésében, így a párt több mind fél év után sem jött létre. Lássuk hát, melyek azok a szempontok, amelyek a három politikai szervezet mostani viselkedését vezérlik. Persze az elemzés nem boncolgathatja az olyan külső hatásokat, amelyek részletei nem ismertek, még ha feltételezhető is a létezésük. De lássuk azt, ami többé-kevésbé nyilvánosságra került. A felek azt állítják, hogy az egyesülés kérdéskörének oroszlánrészében megegyeztek. Tulajdonképpen csak egy kérdés maradt nyitva: az arányok kérdése az egyesült párt vezetésében. A Magyar Közösség Pártjának vezetői azon az állásponton vannak, hogy a helyek fele őket illeti. Az MKP az utolsó választások eredményei szerint a legerősebb mind önkormányzati, mind megyei szinten, mind országos méretben. Ezért úgy véli, joga van az elnökségi helyek felére, valamint a párt elnökének pozíciójára. Nyilvánosságra hozott álláspontjuk szerint a másik két párt ezt el is fogadja. A Híd vezetői a fennmaradó helyeket kétharmad-egyharmad arányban osztanák el az Összefogással, míg az Összefogás fele-fele A meg nem egyezés j övőj e arányt tart elfogadhatónak. Továbbá a párt országos tanácsának elnöki pozícióját is igényli a Híd. Ügy érvel, hogy a párt súlya jóval nagyobb, mint az Összefogásé. Számos polgármestere, megyei képviselője van, az elért választási eredménye és a mért népszerűsége magasabb, mint az Összefogásé. Az Összefogás vezetése szerint viszont a Híd népszerűsége rohamosan csökken. Míg az ő mozgalmuk jelöltjei már a parlamenti választáson jelentős számú preferenciaszavazatot kaptak, ráadásul olyan friss méréseredmények jelentek meg, amelyek szerint már megelőzték a Hidat. Feltételezik, hogy a Híd összefonódottsága a korábbi kormánnyal olyan ügyekre is kiterjed, amelyek miatt mostanában tartóztattak le több személyt, ezért a nyomozás a Híd egyes vezetőit is eléri, így valószínűsíthető a párt népszerűségének további zuhanása. Miért még? Az Összefogás következő érve úgy hangzik, hogy nélküle a másik kettő nem jut be a parlamentbe. Egyébként ugyanezt állítja a Híd és az MKP is. Hozzátehetjük, hogy mai szemmel nézve alighanem mindegyiküknek igaza van. Látszólag a leggyengébb lábakon az Összefogás argumentuma áll, ám ez nem biztos, hiszen még a feltételezett egyesült párt népszerűsége sem veri az eget, sőt. Főként, ha a viták és a meg nem egyezés tovább mérgezi a szlovákiai magyar közéletet. Pláne, ha bejön az Összefogás feltételezése a Híd néhány vezetőjének érintettségéről az előző kormány zűrös ügyeiben. Ha pedig azt a választások előtti időszakban hozzák nyilvánosságra, akkor a kettős koalíció gerincének roppanása ugyancsak hangos lehet. De a Híd idevágó állítása is megállja a helyét. Nélküle eddig egyeden próbálkozás sem bizonyult sikeresnek, és aligha változna a helyzet, még ha a jelenlegi párt csak árnyéka egykori önmagának. Am ez az árnyék még ér néhány tízezer szavazatot, valamint néhány fontos kapcsolódó tömegkommunikációs eszközt és szervezetet. Az MKP-t szinte említem sem szükséges, nélküle nyilvánvalóan esélytelen bármiféle magyar pártkonstrukció. Az Összefogás másik érve a magyar politikai élet megtisztításának szükségessége. Nélküle nem állítható vissza a közbizalom, anélkül pedig az egyesült magyar párt támogatottsága sem nőhet. Az argumentum nyilvánvalóan a Híd egyes politikusainak az előző kormány zűrös ügyeiben való feltételezett érintettségére vonatkozik. Am az az egyik gond az argumentummal, hogy jelenleg ez az érintettség feltételezett. Feltételezések szerint pedig senki sem büntethető. Emiatt egyébként nevesíteni sem lehet, tehát konkrét személyek nem rakhatók ki a párt vezetéséből. Az arányok változtatása önmagában semmiféle garanciát nem ad arra, hogy esedeg nem éppen ilyeneket delegál a régi pártjuk az új vezetőségébe. Az érv másik gyengéje pedig az, hogy bárkivel bármi történjék vagy sem, a választókat kellene öszszekapcsolni, amiről pedig nincsen elképzelésük. Esélyek? De milyen egyéb esélyei lehetnek a feleknek, ha nem egyeznek meg? Ezekkel az érvekkel ugyanis szintén operálnak, nyomást gyakorolva egymásra, jóllehet nem nyilvánosan. Az MKP számára maradna a koalíciókötés az OEaNO-val. Am ma aligha látható előre, milyen állapotban lesz ez a párt a következő parlamenti választás előtt. És, ha aránylag jóban, akkor sem biztos, hogy ilyen koalíciót kíván. A Híd helyzete ennél is nehezebb. Nem pusztán azért, mert a korábbi partnerei a Fico-kormány tagjai magyar szervezettel nem kívánnak koalíciót kötni, hanem főként amiatt, mert szlovák párt listáján csökkenő népszerűsége miatt a preferenciaszavazatok rendjében aligha tudnának komolyabb képviselethez jutni, ha egyáltalán bármilyenhez. Néhányan azt is megjegyezték, hogy mostani a helyzetükben több polgármesterük távozhat még a közelgő önkormányzati választás előtt. Körülnézhetnek, más pártok körében, vagy választhatják a függedenként való indulást, helyzeti támogatókat keresve. Továbbá a Híd megyei pozíciói a mostani töredékére zsugorodhatnak. Az Összefogás egyelőre javarész fiatalokból álló mozgalom. Nyilvánvalóan ők is lemondhatnának a parlamenti képviseletről, hacsak nem találnának valamilyen szlovák partnert, és rá tudnák venni támogatóikat, hogy választott nevük tartalmának elveszítése ellenére is nagy számban támogassák, tehát karikázzák őket. Nos, ma ez az út, pontosabban ösvényecske nagyonnagyon szűknek látszik. Továbbá a jelenlegi megyei képviseletük bizonyára megszűnik, valamint az önkormányzati pozícióik is kérdésessé válnak. A három párt közti mostani csatározás abból a feltételezésből indít, hogy van zsarolási potenciáljuk. Azaz, ha nem az történik, amit akarnak, akkor választhatnak egy másik, működő alternatívát. Ám a jelenleg látható helyzet azt mutatja, aligha. A többi színjáték, amit vagy lenyelnek a többiek, vagy sem. Az ára viszont tetemes. A magyar választók újabb csoportja veszíti el bizalmát a még meg sem alakult pártban. A nyilvánosság azt látja, hogy ami most folyik, az a pártvezetők színtiszta hatalmi harca. A felek azzal vannak elfoglalva, pedig a társadalmat érintő problémákkal kellene törődniük. Mostani összetűzéseikkel gyengíthetik egymást, és ezt is teszik. Csakhogy akik elfordulnak egyiküktől, másikuktól, azok a többieknek is hiányozni fognak. Az elfordulok ugyanis többségükben nem a másikhoz csadakoznak. Megnyerésükhöz a másik pártnak olyan programra, arculatra és politikus személyiségekre volna szüksége, amilyenek az elfordulóknak tetszettek. Ilyeneknek pedig nincs a feleknek. Sőt, jelenlegi vitáik az évtizede maguk közé ásott árkot mélyítik. A feleknek most arra volna szükségük, hogy mindegyikük a legjobbat hozza ki magából és a másikból. Ha nem ezt erősítik egymásban, akkor a hatalmi harcok hosszú sorába bonyolódnak, még ha valamilyen módon egyesülnek is. A belső küzdelmek, az ismét ás ismét feltörő konfliktusok azonban megölik az együttműködést. Ha tehát nem a legjobb képességeik kombinációjával próbálkoznak, hanem eszközeik és képességeik jelentős részét továbbra is a másikkal, a harmadikkal szemben használják, akkor az választja a támogatásukat, aki a küzdelmeikhez TÁRCA A SZALONBAN Bartók Imre Szia Mondom neki, hogy van a tápláléklánc, a nagy megeszi a kicsit, a kicsi a még kisebbet, a legnagyobb meg a nagyot meg az annál kisebbeket is. Aztán a legnagyobbat senki nem eszi meg, csak a legkisebbek, de csak akkor, ha már elpusztult. A holttestét rágcsálják, és közben odahívják a haverjaikat is, akik még kisebbek. Bonyolult ez. Mondom a gyereknek, szociáldarwinizmus, de mire kimondom, odaég a rigójancsim. Rázom a vézna vállát a szerencsédennek, úgy üvöltöm, emberek közt is ez megy, hát nem érted? Életre-halálra. Most elmagyarázom, hogyan. Én például féíek a Nagyírótól, anyám viszont tőlem fél. Érted? Érted. Melyikünk kicsi? Anyám szereti a Nagyírót, zabálja virágait. Én félek tőle, nyilván mert magamat látom benne. Elvesztegetett álmaim reszketeg étere borong a szemében, vagyis borongott, zengett, amikor egyszer találkoztunk, és girosztól gyantás kezemet, előemberi ösztönöktől vezérelve felé nyújtva, köszöntem neki. Alásszolgája. Tisztelt uram. Nagyrabecsült kend. Mélységes kút. Te kőcsipkés chartres-i katedrális, te hegyomlásnyi idea és szó, te könnyű, fáradt gyönyörűség, itt állok előtted, hát láss meg engem is, emelj fel magadhoz. Nem látod, mennyire szenvedek? Azt mondtam, szia. Lehet, hogy nem egészen így történt, és inkább azt mondtam, helló. A lényeg, hogy szenvedésem tényét, súlyos, tompán csengő realitását tűpontosan regisztrálta, megértette, elraktározta magában, hiszen utóbb így emlékezett a történtekre: ,Abban az arcban én benne láttam minden fájdalmat, hántást, sértést.” O fecsegésnek szánta, de nekem mintha hályog hullt volna le a szememről. Olyan volt ezt olvasni, mint amikor a kis Másenyka meglátogatta Rahmanyinovot a kórházban, behozatott egy versenyzongorát az ágya mellé, és elprüntyögte neki az Op. 24-et, amire a mester így szólt: „Megérintette a lelkem”, aztán meghalt. Ugyanezt éreztem én is. Megrendültem. Barmok közt nevelkedtem, soha az életben esélyem sem volt az önismeretre, most azonban mindaz a fájdalom, bántás, sértés, amiről a Nagyíró megemlékezett - az én fájdalmamról! -, mindaz a kín, ami addig morajló őskáoszként, csendesen pusztította a lelkemet, egyszeriben mézédes zengedelemmé avanzsált. Ez volt a megváltás, legalábbis ekkor még ezt hittem. Csakhogy anyámnak is beszámoltam a történtekről, ő meg is hatódott, mármint attól, hogy a Nagyíró ír, én meg jól letámadtam, mert hát nyilván felzaklatott, hogy ennyire becsüli, velem meg nem törődik, de talán engem is becsül, mégiscsak becsülnie kell, ha fél tőlem, vagy nem? A lényeg, hogy üvöltöztem vele is egy sort, amire ő sírva húzódott a lingelek mellé, felcsapta az egyik üvegtáblát, kihúzott véletlenszerűen egy karcsú kis kötetet, vagyis azt hittem, véletlenszerűen, de neki tudnia kellett, hogy mi az, mert azt mondta, „Nézd, ezt is ő írta!”. Nem tudtam elolvasni a címét, egy halember volt a címlapon. Egy vietnámi halember, de mi értelme ennek, hogy vietnámi halember? Miért jutott eszembe, hogy az a halember vietnámi? Hétszagú úristen, megőrülök. Már azt hittem, van remény, hogy megragadtam a hagymaszárat, amelyen majd kihúzhatom magam ebből a kénköves pokolból, de tévedtem. Szétszaggat az irodalom, és valahogy egyáltalán nincs rendben, ami most megint velem meg anyámmal történik, ahogy itt kergetőzünk a kisszobában, és valahogy az egész jelenet fölött a Nagyíró basáskodik. Olyan fura ez! Ijedten elszaladtam. Nem volt nyugtom többé. Rettegésem fokozódott. Rögeszmémmé vált, hogy a Nagyíróval való újabb találkozásom végső megsemmisüléssel fenyegeti egyébként is megrendült egzisztenciám maradékait. Hiszen baljós igazság tárult fel előttem: kiderült, hogy a Nagyíró nemcsak tárcákat szerez, de regényeket is ír. Lassan négy évtizede tartó, egyre súlyosbodó megpróbáltatásaim sorában ez az elsőre jelentéktelennek tetsző tény váradan jelentőségre tett szert. Miként lehetséges, hogy erről eddig nem tudtam? És mégis köszöntem neki? Csak úgy? Micsoda indolens vadállat vagyok én, micsoda hücpe? Ott ül a kicsi az etetőben, a feje mint egy kölyökállaté, és én még mindig üvöltök: szociáldarwinizmus. A feleségem szól, hogy talán menni kéne. Igaza van, veszem a kalapom. Évekig tévelygek az utcákon, már cikkeznek is róla, egy homunkulusz járja Óbudát. En vagyok az új szopófantom, de már ez sem számít. Nem tudok írni. Nem írok! Bemegyek egy telefonfülkébe, felhívom anyámat, könyörgök neki, hogy bocsásson meg. Nem válaszol, észreveszem, hogy rég elvágták a zsinórt. Végső utamra készülök. Becsöngetek a Nagyíróhoz. Igen?, kérdezi kedvesen. Meleg fények csordulnak alá a küszöbről. Mahler duruzsol odabent. Uras, mégis kellőképpen laza közeg. A Nagyíró nem ismer meg. Hiheteden, de nem ismer meg, talán a ruhám teszi, nincs rajtam. Vajon akkor volt? Mit viseltem abban a végzetes pillanatban? Megmutatom neki az újságot, mutatom, rábökök: ,Abban az arcban én benne láttam minden fájdalmat, hántást, sértést.” Elolvassa, kedvesen bólint. Kedves ember. Miért vonzódunk azokhoz, akik ilyen kegyedének voltak hozzánk? Elmondom neki, hogy anyám nagyon szereti. Azt feleli, hogy ő is nagyon szereti anyámat. Aztán kedvesen bólint megint. Azt mondja, dolgoznia kell. Mégiscsak író. Megjegyzem, hogy én már nem írok. Sajnálom, feleli, és kedvesen bólint. Neki viszont most dolgoznia kell. Megértem. Kedvesen bólintok. Több is ez, főhajtás. Hiszen nagy mű készül.
