Új Szó, 2021. január (74. évfolyam, 1-24. szám)
2021-01-27 / 21. szám
10| NAGYÍTÁS 2021. január 27. | www.ujszo.com Nem feledni - és emlékeztetni V Martin Kornfeld: „A holokauszt ma már nálunk is megfelelő teret kap a közbeszédben, viszont jóval kevésbé van jelen az oktatásban és az akkori történelmi valóságot objektiven tükröző hazai művészi alkotásokban" MIKLÓSI PÉTER Hetvenhat éve, 1945. január 27-én szabadult fel Auschwitz-Birkenau, a leghírhedtebb és legnagyobb náci haláltábor. Ennek emlékére az ENSZ Közgyűlése 2005-ben január 27-ét a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította. Egyúttal egyhangúlag elfogadott határozatban hangsúlyozta, hogy a tagállamok kötelessége megemlékezni a közel hatmillió, többségében zsidósága miatt üldözött és meggyilkolt áldozatról. Ez az ajánlás adta az alkalmat, hogy Martin Komfelddel, a Szlovákiai Zsidó Hitközségek Szövetségének titkárával és irodavezetőjével mind az emléknapról, mind annak tágabb összefüggéseiről beszélgessünk. Miért nem lehet a holokausztról mind a mai napig sem úgy vélekednünk, mint a 20. századi történelem hetvenhat esztendő múltán már lezárt/lezárható kegyetlen kisiklásáról? Visszakérdezek: miért nekünk, tehát a zsidóságnak kellene erre a kérdésre választ adnunk?... Úgy tartom, erre sokkal inkább a társadalom lelkivilága, az emberiesség gondolatköre adja, adhatja meg az elfogadható választ. Nekünk sajnos megvannak az embertelen zsidóüldözést és a holokauszt korszakát idéző fájdalmas történelmi tapasztalataink. És ezek tudatában aligha feledhetjük a koncentrációs lágerek gyötrelmeit. Ezért évtizedek múltán is a megemlékezések két módját folytatjuk. Egyrészt a közéletit, és január 27-én osztozunk abban a globális szándékban, hogy egy újabb holokauszt — amit elsősorban Izraelben soanak neveznek - vagy ehhez hasonló népirtás többé ne ismétlődhessék meg. Másrészt, és nem csak ezen a kiemelt napon, a saját szokásaink és hitéletünk évszázados hagyományai szerint emlékezünk. Ennek megvan a szabály adta mércéje: ha egy-egy halálévfordulón összejön tíz felnőtt korú férfi, együtt imádkozhatunk. Természetesen, az új tradíciót követve a január 27-ei emléknapon is imát mondunk. Azt ellenben őszintén bevallom: arról nincs megfelelő információm, hogy a zsidóknak milyen közvetlen szerepük volt abban, mely szerint az ENSZ másfél évtizeddel ezelőtt ezt a napot a holokauszt áldozatainak emléknapjává tette. A kérdésére felelve kötelességem volt ezt is elmondani; ahogyan Szlovákiában sem a mi kezdeményezésünkre, hanem a politikusok akaratából lett jó pár évvel ezelőtt parlamenti döntéssel szeptember 9-e a holokauszt országos emléknapja. Gondolom, a holokauszt borzalmainak áldozataira kegyelettel emlékezve koszorúzni méltó és fontos tiszteletadás, ám egy-egy főhajtás kevés a mélyebb történelmi-társadalmi reflexiók nélkül. Hiszen az ENSZ Közgyűlésének 2005-ben hozott vonatkozó határozata elutasította a holokauszttagadást, s általánosságban is elítélte a vallási vagy etnikai diszkriminációt és erőszakot. Ön osztja azt a nézetet, hogy a vészkorszakkal való szembenézés őszintesége ennyi idő múltán is jogos elvárás? Természetesen. És azzal folytatnám, számunkra sokszor érthetetlen, hogy bizonyos politikusok miért nem képesek a történelmi reflexiókra. Hogy miért nem tudják, miért nem akarják tárgyilagosan látni a zsidóüldözés és a holokauszt időszakának tagadhatatlan tényeit. Arról már nem is szólva, hogy a súlyos teherként megélt korszak tárgyalásának kérdéskörében a szlovákiai iskolaügynek óriási mulasztásai vannak. Ami akkoriban történt, nem a mai fiatal generáció bűne, ezért fontos a szembenézés. így hát ahogyan beszélgetésünk elején is szóba került, már eleve az is vitatható, hogy egy esztendőkön át húzódó és embermilliók halálát okozó szörnyű tragédia, a porladó időben, egyáltalán társadalmilag lezárható lesz-e úgy, hogy az „csak” a történelmi emlékezet részévé váljon?! Persze, ez a felvetés pusztán önmagában is bonyolult kérdés. Ezért talán könnyebben érthető és elfogadható a szándék, hogy amikor kereken tíz éve a Szlovákiai Zsidó Hitközségek Szövetségében a posztomra léptem, akkor a vezetőség szőkébb körében számba vettük, mely hagyományos témákra és teendőkre, illetőleg milyen új kihívásokra szeretnénk összpontosítani erőnket. Tehát hogy a holokauszt korszakának hangsúlyos tematizálásán, illetve a hitéleti szokásaink megőrzésén kívül élénkebbé és a lakosság előtt nyitottabbá tegyük a szövetség szervezeti életét is. Országosan ugyanis több újabban alakult hitközségünk működik, így tagságunk egy része szintén megfiatalodott. Belátható célunk pedig, hogy a holokauszt problematikájának előtérben tartása és a párbeszéd keresése mellett mind a hitközségeink szövetségének tevékenységét, mind a szlovákiai zsidóságot etnikai közösségként megfelelő módon megismertessük a többségi társadalommal. Hol tartanak most ezzel a szimpátiát érdemlő célkitűzéssel? Nézze, sajnálattal kell azt mondanom, hogy az utóbbi hét-nyolc esztendőben világszerte - így Szlovákiában főként a parlamentbe is bejutott Kotleba-párt révén - szemlátomást erősödött az antiszemitizmus, teret hódított a radikalizmus, megélénkültek mind a jobb-, mind a baloldali szélsőségek. Ha mindez szűkebb-tágabb körben fölüti a fejét, az nagyon sokszor zsidóellenességgé is fejlődik. És hát azon időszakokban, amikor szép számmal vannak az olyanok, akik emberi nagyság helyett a feszültségben és békétlenségben érdekeltek, a mi figyelmünknek továbbra is főképpen a holokauszt intelmére kell összpontosulnia. Az ügy aktuális politikai-társadalmi megnyilvánulásai mellett azért is, mert már egyre kevesebb kortanú él, tehát azok, akik megélték a kíméletlen zsidóüldözés, a második világháború és a koncentrációs lágerek éveit. Ok a saját sorsuk folytán tapasztalták, mivel járt a fasizmus, utána pedig a kommunizmus, így a demokráciában is bennük munkál a tudat: mit jelentene, ha visszatérnének azok a régi idők. Mennyiben tudatosítja ennek veszélyét a mai nemzedék? Egyáltalán: hogyan viszonyul a mai szlovákiai társadalom a holokauszthoz, az emberek hány százaléka van róla megfelelő mértékben és tárgyilagosan tájékozódva? Pontosabb számszerű adatokról nehéz beszélni, találomra saccolgatni pedig felelőtlenség. Az viszont megállapítható, hogy a hazai társadalom általános tájékozottsága ebben a komoly problematikában valóban felületes. Például a saját generációmat tekintve ebben az iskolai történelemoktatás is ludas, hiszen a tankönyveinkben jóformán csak pár mondatban néhány sor foglalkozott ezzel a súlyos témával. Beleértve még a II. világháború kitörése előtt hozott durva zsidótörvényeket is. A mai diákság szemszögéből nézve annyiban talán szerencsésebb a helyzet, hogy a történelemtanárok 10-15 százalékban önállóan, saját belátásuk szerint kiegészíthetik a tantervekben előírt tananyagot. Rajtuk múlik hát, hogy a vészkorszak témaköréhez érve mennyiben élnek ezzel a lehetőséggel. Optimistán hozzáfűzöm: a szakoktatóknál mutatkozik ez iránt érdeklődés, a mi szövetségünk pedig készséggel segíti őket ebben, hiszen régiónkban egy visszás örökséggel kell szembenéznünk. Ezért nem pusztán történelmi tényeket vagy dátumokat szükséges tudniuk a fiataloknak, hanem arra törekszünk, hogy képesek legyenek felfogni a holokauszt emberiességi abszurditását, a kegyetlenségét. Már csak azért is, mert máig létezik az antiszemitizmus, az extrémizmus, a gyűlölködés problematikájának sokféle tónusa. És (Somogyi Tibor felvétele) ha elharapódznak ezek a dolgok, az sohasem vezethet semmi jóra. Ebben a tekintetben a holokauszt nemzetközi emléknapja egyben a kérdésfeltevések alkalma. Ezt végiggondolva úgy tűnik, szükség is van a jóérzésű pedagógusokra, mert szembetűnő a hazai antiszemitizmust elemző kutatók megállapítása, mely szerint mostanában a holokauszttal kapcsolatos emlékezetpolitika nemcsak megosztja nálunk az embereket, hanem a holokauszttagadók aránya szintén növekszik. Az valóban már önmagában hátborzongató lenne, ha a jövőben emelkedne azok száma, akik az egyéb álhírek és a történelemferdítés valótlanságai mellett azt is állítják, hogy a halálgyárak, a gázkamrák nem léteztek! Ahogyan az sem jó tendencia, hogy a korabeli és tagadhatatlanul antiszemita rezsimben történtek felelősségének ügye is megosztja az embereket. A vélemények különbözőségének egyik nyilvánvaló oka, hogy akár csak néhány esztendővel ezelőtt még szinte irreális elvárás volt, hogy a magasabb szintű fórumokon valaki ; világosan szóba hozza az 1939-1945 közötti fasiszta szlovák állam és persze Jozef Tiso felelősségét, az itteni zsidóüldözésben vállalt tényleges szerepének mértékét. Ma viszont már ott tartunk, hogy egy szeptember 9-ei holokausztmegemlékezésen Stani; slav Zvolensky pozsonyi érsek arra utalt, hogy az a korszak annak a Szlovákiának dicstelen időszaka volt; igaz, a történteket idézve Tiso egyéni felelősségét ő sem említette meg. Lehetséges, nálunk még egy generációváltás szükséges, hogy az a nemzedék majd nyíltabban vállalja az inkriminált korszakkal való szembenézést és az objektív véleményalkotást. Miben látja annak okát, hogy sokáig a zsidó családok sem beszéltek a holokausztról? A túlélőknek rengeteg közös tapasztalatuk volt, ám a hosszan tartó poszttraumáik szintén közösek voltak. A háború után sokan már nem akarták terhelni a gyerekeiket a múlt borzalmainak emlékével. A többség hallgatott, noha pontosan tudta, hogy azokban a generációformáló időkben mit vett el tőlük a holokauszt, alapvető élményektől és lehetőségektől is megfosztva őket. Sokan nemcsak a négy fal közé, hanem saját kis lelki világukba is bezárkóztak, és saját elhatározásból hallgattak a zsidóüldözésről. Azzal is fölerősödtek a gondjaik, hogy a megfogyatkozott zsidó családok a halottaikat gyászolták; sokan kivándoroltak, mert a háború után nem csak a jövőt, többnyire a holnapot sem látták biztosítottnak. Ráadásul 1948 után a burkolt antiszemitizmus belpolitikai kurzus lett, hiszen a kommunizmusban az StB nyilvántartásba vette a vallásukat gyakorló vagy „csak” zsidó származású személyeket. Az ön dédszülei, apai ágon, a holokauszt áldozatai lettek: két nagyszülője viszont a lágerek túlélőjeként hazatért Dunaszerdahelyre. Családjukban is a hallgatás fátyla borította a vészkorszakot? Nem, nekem szerencsém volt. Nálunk mind a holokauszt, mind a zsidóság nyíltan kezelt téma volt. A nagyapám például gyakran felhozta, hogy az ő üzletét nem a Tisorendszer és nem a német fasiszták, hanem a magyar kakastollasok vet; ték el. Mert ez is része a teljes igazságnak, egy árnyalata a történelmi valóságnak. Ahogyan az szintén téves feltevés, hogy kizárólag a német fasiszták felelősek azokért a transz; portokért, amelyeket a tisói Szlová: kiából, illetve a Sztójay-kormány idején Magyarországról, így hát a visszacsatolt területekről is a koncentrációs lágerekbe indítottak. Ön hogyan látja: az ember szüleinek, nagyszüleinek nehéz sorsa kihat az utódok életére is? Gondolom, érthető, ha csak magamról beszélek. Nem szeretnék ahhoz a generációhoz tartozni, amelynek életében elszürkül a holokauszt áldozatainak emléke. A hitemet tekintve nem szégyellem, hogy zsidó vagyok; arra pedig külön is büszke, ; hogy Dunaszerdahelyen utca van elnevezve a holokausztban életét I vesztett dédnagyapámról.
