Új Szó, 2021. január (74. évfolyam, 1-24. szám)

2021-01-04 / 2. szám

8 KULTÚRA 2021. január4. | www.ujszo.com A „rockdown” gyümölcse Paul McCartney áprilisban bezárkózott a birtokán és megcsinálta élete talán legjobb szólóalbumát JUHÁSZ KATALIN Ez egy karanténlemez. Ha ott­hon maradunk és ezt hallgat­juk, biztonságban vagyunk. Ráadásul minél többet hall­gatjuk, annál inkább megsze­retjük. December 18-án kap­tuk, mondhatni, a Jázuskától, pedig nem is írtunk neki leve­let ez ügyben. Paul McCartney minden interjú­jában elmondja, hogy esze ágában sem volt 2020-ban új albumot csi­nálni, csak hát nem turnézhatott, nem mehetett sehová. Úgyhogy család­jával együtt önkéntes karanténba vonult sussexi birtokán, és az ottani stúdiójában bütykölni kezdett né­hány régebbi, félkész dalon. Sem ki­adó, sem producer nem sürgette, és mivel a zenészei is messze voltak, minden hangszert ő maga játszott fel. Egyre több dal került szalagra a lockdown, vagy Sir Paul nyelvújító kifejezésével élve „rockdown” alatt, de még három hónap után sem tudta, mihez kezd majd ezzel az anyaggal. Ha az ember nem arra gondol munka közben, hogyan szólal majd meg mindez a koncerteken, elég rá­dióbarát lesz-e, nem túl hosszúak-e az intrók, melyik lehetne az első kis­lemez, akkor tulajdonképpen a saját szórakoztatására alkot. Pont az a bi­zonyos megfelelési szándék hiány­zik a végtermékből, ami miatt el­csúszhat, túlburjánzhat, vagy érdek­telenné válhat egy-egy lemez. A végeredmény pedig nem egy zene­ipari produktum, hanem egy hasz­nosan eltöltött időszak gyümölcse. Kortalan, besorolhatatlan, több nemzedék számára izgalmas lehet. Ha lejátsszuk egy huszonévesnek, nem „vágja”, hogy egy 78 éves ze­nész számait hallja. Aki mellesleg évtizedek óta nem csinált ilyen bri­liáns anyagot. Nemcsak szimplán Amultiinstrumentalista Paul McCartney jók a számok, hanem ott bujkál ben­nük az a fajta féktelenség és szabad­ság, amely anno aBeatles-lemezeket jellemezte, McCartney szólóalbu­mai közül pedig legutóbb talán a Flaming Pie címűn bukkant fel. A McCartney III. tele van kalan­dozással. Merész hangeffektekkel, meglepő hangszerpárosításokkal, lo-fi karcossággal, váratlan zenei és hangszerelési fordulatokkal. A verze-reffén-szóló szentháromsá­got például többször felrúgja a mes­ter. A hagyományos dalforma azért nem tűnik el teljesen, az experimen­tális részek szépen kiegészítik a dal­lamokat, hatvan év tapasztalatait hasznosítva. Pontosabban ilyenkor a korábbi évtizedek forradalmi meg­oldásait hallhatjuk ismét, amelyek szintén Sir Paul nevéhez fűződnek, és amelyek mostanra úgy beleol­vadtak a rockzenébe, mint a fontos irodalmi művekből származó, szó­lásmondássá nemesedett mondatok a nyelvünkbe. A vintage hangszerek szerelmesei RÖVIDEN is ki lettek elégítve, több dalban megszólal például az az ikonikus, fehér szegélyű nagybőgő, amelyet Elvis Presley első lemezén használt Bili Black (az összes korabeli kon­certfelvételen és fotón látható). És amely már jó ideje Sir Paul tulajdo­na. A gitárok sem akármilyenek, van köztük egy 1954-es Fender Telecas­­ter is. Az album kísérőfüzetkéjében vizuálisan is megcsodálhatóak ezek a muzeális értékű darabok, a fotókat McCartney lánya, Mary készítette, hiszen rajta kívül nem volt más fotós a birtokon. A rockdown-lemez egy bő ötper­ces instrumentális, illetve rövid, foj­tott hangú vokált tartalmazó szám­mal indul (Long Tailed Winter Bird), amelyben a nyitott modális hango­­lású gitár dominál. Ezt követi egy már-már tinglitangli „feelgood” nó­ta (Find My Way), majd az elgon­dolkodtató szövegű Pretty Boys, amely a férfi fotómodellekről szól, illetve arról, hogy a művészi hajla­mú fotósok úgy használják őket sa­(Fotók: Mary McCartney) ját elképzeléseik megvalósítására, mint a bérelt bicikliket. Van a leme­zen középtempós, zongorára írt dal (Women and Wives) dögös blues (Lavatory Lil), folkos lassú (The Kiss of Venus), Beatles-utóhatás (Seize the Day), pszichedelikus rock (Slidin’), funkos kísérletezés (Deep Down) és még sok más nyalánkság. A 8,25 perces Deep Deep Feeling például egy spontánnak tűnő agy­menés, amelyet persze méretre le­hetett volna szabni a rádiók kedvé­ért, de minek. McCartney inkább él­vezettel eljátszott a dallamokkal, el­végre egy kötelezettségek nélküli zenész azt csinál, amit akar. A záró­dal egy játékos szösszenet (Winter Bird), amely más változatban már szerepelt az említett Flaming Pie al­bumon. Paul McCartney simán megtehet­né, hogy hátradől a kényelmes ka­rosszékben, és csak az unokáknak él, hiszen a világ leggazdagabb zené­széről beszélünk. Am neki lételeme a zene - nem munka, hanem szóra­kozás. Ez szinte sugárzik az album­ról. Szóval tulajdonképpen úgy rea­gált a karanténhelyzetre, ahogy minden normális nagypapa: igyeke­zett azzal foglalkozni, amitől telje­sebbnek érezte a napjait. Az album a megjelenés pillanatá­tól fent van a YouTube-on, bárki in­gyen hozzáférhet, mégis rekord­mennyiségben fogy, gyakorlatilag az egész világon. (Amerikában a ba­kelitverzió vezeti az eladási listá­kat.) Ez egyébként McCartney 18. szólóalbuma, mégis a hármas szám díszeleg rajta. A magyarázat egy­szerű: eddig két szólóanyagot készí­tett teljesen egyedül, zenekar nélkül. Mindkettőt mítosz övezi. A McCartney I-et titokban vette fel 1969 végén és 1970 elején, amikor a Beatles az utolsókat rúgta, és egy hónappal a zenekar hattyúdalának számító Let It Be előtt jelentette meg. A McCartney II 1980-ban jött ki, nem sokkal a Wings feloszlása előtt. És 40 év elteltével a lockdown miatt ismét magára maradt a stúdióban ez a sokféle szuperképességgel megál­dott zenész. És megcsinálta élete ta­lán legjobb szólóalbumát. Lám, mégiscsak van pozitív ho­­zadéka ennek a járványnak... Paul McCartney: McCartney III, Capitol Records 2020 Ismét listavezető lett a Last Christmas Tarol a Wonder Woman 1984 Los Angolos. Év végéig, azaz a bemutatót követő egy hétben 36,1 millió dolláros bevételt produkált a Wonder Woman 1984. A Warner Bros szuperhősfilmjének már a folytatása is biztos. A stúdió jól döntött, amikor női rendezőt szer­ződtetett Patty Jenkins személyé­ben, és Gál Gadotra bízta a lasszó­pattogtató hősnő szerepét. Az első kritikák zöme kiemeli a „női látás­módot”, amely a szakemberek szerint határozottan jót tett a film­nek. Amerikában ez a legnagyobb kasszasiker a mozik márciusi be­zárása óta. A film nemcsak a vász­non látható - ahol ez lehetséges —, hanem a tévéképernyőn is, a War­ner tulajdonában lévő HBO Max­­on, amelyet múlt pénteken három­szor annyian néztek, mint egy át­lagos napon. Bennfentesek már azt is tudni vé­lik, hogy a 49 éves Patty Jenkins komoly eséllyel indulhat harcba a következő Star Wars-film rendezői székéért. Jimmy Falion karácsonyi talkshow-jában meg is kérdezte a rendezőnőt, mit szólna egy ilyen Gal Gadot a Wonder Woman 1984 főszerepében (Képarchívum) felkéréshez, Jenkins pedig kifej­tette, miért rajong már kiskamasz kora óta a szuperhősfilmekért, és mit jelentett neki a Star Wars­­univerzum. Jenkins nevéhez fűződik a Wonder Woman első ré­sze is, de ő rendezte A rém (Mons­ter) című megrázó társadalmi drá­mát is 2003-ban, a felismerhetet­­lenre maszkírozott Charlize The­­ronnal a főszerepben. (juk) Elhunyt Claude Bolling zeneszerző Párizs. Meghalt 90 évesen Claude Bolling francia dzsesszzongoris­­ta, több mint száz film zenéjének szerzője. A halál okáról egyelőre nincs hír. Bolling csodagyereknek számított, 14 évesen már profi ze­nészként lépett fel. Jelentősen hoz­zájárult ahhoz, hogy a tradicionális dzsessz a hatvanas években újra divatba jöjjön. Több mint száz film zenéjét szerezte, köztük az 1970-es Borsalinóét és az 1978-as Kalifor­niai lakosztályét, de mai amerikai filmekben is felcsendülnek a szá­mai, többek között a 2006-os Ho­­lidayben, vagy az Oscar-díjas Jo­kerben (2019). Jean-Pierre Rámpái fuvolaművésszel közös 1975-ös lemeze, a Suite for Flute and Jazz Piano Trio több mint 10 éven át szerepelt a Billboard klasszikus zenei toplistáján. Muzsikált együtt Maurice André trombitavirtuózzal ésYo-YoMa csellistával is. (MTI) London. Megjelenése után 36 év­vel ismét listavezető lett Angliában a Wham! duó Last Christmas című dala, a streamingszolgáltatóknak köszönhetően. Az ünnepek alatt összesen 9,2 millióan streamelték a dalt különböző platformokon. A mára klasszikussá nemesedett George Michael-szerzeménynek eredetileg kevés köze volt a kará­csonyhoz, inkább egy tönkrement párkapcsolatról szól. A refrénben szereplő karácsony szó miatt azon­ban a Wham! menedzsere azt java­solta, hogy a videóklipnek legyen karácsonyi témája. George Michael alig huszonegy évesen írta a dalt, amely 1984 de­cemberében felkúszott ugyan a brit kislemezlista élére, ám nem sokáig tanyázhatott ott, mert a Band Aid se­gélydala, a Do They Know It's Christmas letaszította a trónról. Az­óta további hat alkalommal került a top 10-be, legutóbb 2017-ben de­cemberében, amikor is a második helyig jutott. Abban az évben a ra­jongók szerették volna a lista élére segíteni a dalt George Michael ha­lálának első évfordulójára (a Gram­my-díjas popsztár 2016 karácso­nyán halt meg). Internetes mozgal­mat indítottak a minél többszöri le­játszás érdekében, ám a dal akkor csak második lett, Ed Sheeran Per­­fectjét nem tudta megelőzni. Ezúttal minden különösebb kampány nélkül került a lista élére a Last Christmas, leszorítva onnét a LadBaby karan­téntematikájú karácsonyi dalát, a Don't Stop Me Eatinget. A BBC ennek örömére felkereste az egykori Wham! másik tagját, An­dern Ridgeley-t, aki meghatódott a hír hallatán. Szerinte az, hogy a Last Christmas mára igazi örökzöld lett, George Michael dalszerzői zsenia­litását bizonyítja. „O is büszke és boldog lenne most” — monda a visszavonultan élő Ridgeley. A dal egyébként tavaly egy mo­zifilmet is inspirált - Emma Thomp­son fejéből pattant ki az ötlet, ő volt az egyik forgatókönyvíró és a pro­ducer is, amellett, hogy játszott ben­ne. A szintén Last Christmas című amerikai-brit romantikus komédiát a kritika fanyalogva fogadta, annak ellenére, hogy a híres dal is elhang­zik benne. fiuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom