Új Szó, 2021. január (74. évfolyam, 1-24. szám)
2021-01-16 / 12. szám
Zoltán Gábor tárcája a Szalonban 17. oldal 2021. január 16., szombat, 15. évfolyam, 3. szám Mikor kezdtél gyanakodni arra, hogy komoly betegséged van? Sokára. 2019 augusztusában kezdtem el orvoshoz járni, de az urológusom nem vett komolyan, azt mondta, negyvenhét évesen nem lehet súlyos prosztataproblémám, én ehhez fiatal vagyok Antibiotikumot, fájdalomcsillapítót írt föl. Aztán amikor novemberben vérvizsgálatot végeztek, akkor derült ki, hogy az egyik tumormarker, az ún. PSA-érték, ami normális esetben 0 és 4 között van, nálam 43. Akkor orvost váltottam, az új urológusom azonnal biopsziára küldött, amit - barátok közbenjárásával - Kassán végeztek el, öt napon belül, és a prosztatarák egy ritka és nagyon agresszív típusát állapították meg nálam. Addigra a daganattól már nem tudtam rendesen vécézni, a széken is csak fél fenékkel ültem, hogy ne nyomja a prosztatámat. Hogyan fogadtad a diagnózist? Furán hangozhat, de több hónapnyi bizonytalanság után örültem, hogy végre kiderült, mivel állok szemben, mivel kell megküzdenem. Bizonyos értelemben szerencsém is volt, mert az Országos Onkológiai Intézetben két kiváló orvos, Chovanec docens és Mego professzor felügyelete alá kerültem, mindketten a kissejtes prosztatarák specialistái. Mit tapasztaltál a környezetedben: ma is tabu a rák? Az, pedig népbetegség. Amikor a nyilvánosság elé álltam a betegségemmel, sok ismerősöm jelezte, hogy ő is hasonló cipőben jár. De nehezen beszélnek róla. Talán mert az emberek többsége úgy gondolja, ha rákos vagy, véged. Azt hiszik, egy ilyen diagnózis a halálos ítélettel egyenlő. Nem beszélünk eleget a rákról. A remény vagy a reménytelenség részlege-e az onkológia? Volt olyan ágyszomszédom, egy nálam jóval fiatalabb srác, aki még súlyosabb diagnózissal került be, mint én, de olyan végtelen türelemmel és alázattal viselte a helyzetet, hogy nekem is erőt adott. Az onkológiai intézet egyébként a város szélén van, mögötte már erdők jönnek, és előfordult, hogy őzek, szarvasok és vaddisznók jártak az intézet kertjébe. A balkonról figyeltem őket. Az orvosok mit mondtak, milyenek a kilátásaid? Ez csak sokára került szóba. Eleinte annak is örültem, hogy bár kiderült, vannak áttéteim, sok kis tumorgóc, de nem létfontosságú szerveken. Aztán a harmadik kemó után jött egy CT-vizsgálat, s akkor hangzott el az egyik orvos részéről, hogy negyven százalék esélyem van a túlélésre. A fifiy-fifiynél ugyan kevesebb, de én rosszabbra számítottam, főleg azok után, hogy az urológus hanyagsága miatt értékes hónapok vesztek kárba. Neheztelsz emiatt az urológusodra? Egy olyan rutinvizsgálatot, egy egyszerű vérvételt mulasztott el A rákról és a reményről A fáradhatatlan, mindenütt jelen lévő rádiós, a száguldó riporter, aki 0-24-ben dolgozott. Másfél évvel ezelőtt érezte először, L°gy valami nincs rendben, urológusa azonban nem vette komolyan a panaszait. Végül 2019 karácsonya előtt diagnosztizálták nála a prosztatarák egy ritka és rendkívül agresszív típusát. Azóta hat kemoterápián és huszonöt sugárkezelésen van túl. Eredményei biztatók, de tudja, hogy a teljes gyógyulás még messze van. Vasik Jánossal, a Pátria rádió riporterével beszélgettünk. előírni, ami hozzájárulhatott volna ahhoz, hogy időben diagnosztizálják a betegségemet. Vannak orvosok, akik futószalagon kezelik az embereket, s mintha nem tudatosítanák, hogy életekről döntenek. Eszembe jutott az is, hogy beperelem, de nem hiányzik az ezzel járó stressz, mert az csak eteti a rákot. A kemoterápiának milyen mellékhatásai jelentkeztek nálad? A hajhulláson és az erek pattogásán kívül csak enyhe émelygést éreztem olykor, eleinte ez volt minden, az igazán kellemeden, súlyosabb mellékhatások később jelentek meg. A fehérvérsejt-injekciótól viszont egy alkalommal olyan rosszul lettem, hogy rohammentő vitt vissza a kórházba. Két kezdő mentős jött, vénát szúrtak, de sebtapaszuk sem volt, lábon vittek le a harmadikról, nem engedték, hogy saját takarót vigyek magammal, nekik viszont nem volt, a mentőben pedig nem fűtöttek, ott dideregtem pizsamásán, és közben nekem kellett navigálni őket, hogy éjszaka melyik kapun tudunk bejutni az onkológiára. A sugárterápiát hogyan viselted? Arra már otthonról jártam be, huszonöt alkalommal. A maximális dózist kaptam. Maga a sugárterápia néhány perc csupán. Várakozol, szólítanak, bemész egy öltözőbe, levetkőzöl, ráfekszel egy berendezésre, és néhány percig zümmög fölötted egy gép, aztán jön a személyzet, és ennyi. Utóhatásai persze vannak, nekem emésztési problémáim lettek, amelyek egyre súlyosbodtak. Számíthattál a családod segítségére is? Végig. A koronavírus-járványnak a számtalan hátránya mellett vannak előnyei is. Sokkal több időt tölthettem a fiaimmal, s a lányom is hazajött két-három hétre, és gondoskodott rólam. Nagyon jólesett. A feleségem pedig minden alkalommal elkísért a kemoterápiára és a sugárkezelésre is. A sors iróniája, hogy azért ért rá, mert szerződést bontottak vele az oktatásügyi minisztériumban, így munkanélküli segélyre került. De sokat köszönhetek a bővebb családnak, a barátoknak és az ismerősöknek is. Mi volt a mélypont? Az elmúlt évben több mélyaltatásos operációm is volt, vizelési problémáim miatt kaptam egy katétert, ami kellemeden, de kibírható. Aztán a derekamon át a bal vesémbe vezettek egy csövet, az szintén zacskóban végződött, w Vasik Jánosnak negyven százalék esélyt adtak a túlélésre. majd kaptam egy harmadik katétert is a végbelemnél, és hozzávarrtak a bőrömhöz egy újabb zacskót, maid egy műtét előtt még csövet is vezettek be az orromba: ez volt a mélypont, ennél nyomorultabbul soha nem éreztem magam. Jelenleg ideiglenes bélkivezetésem van, sztómám, az is egy tasak, ami a hasamon lóg, de megtanultam együtt élni vele. Félsz a Covidtól? Nem félek, de nyugtalanít. Várom az oltást, mert nem biztos, hogy a prosztatarákkal és a coviddal is elbír a szervezetem. A kettő együtt soknak tűnik. Milyenek a kilátásaid most? A legutóbbi ellenőrzéseken jók voltak az eredményeim, de tudom, hogy a rák évek múlva is visszajöhet. Azon vagyok, hogy legyőzzem, és úgy gondolom, hogy ez sikerülni fog. Hiszem azt, hogy még az ilyen speciális ráktípusokból is, mint a kissejtes prosztatarák, ki lehet jönni élve. Sokat szorongtál az elmúlt egy évben? Nem vagyok egy szorongós típus. Ha tudom, mi jelenti a veszélyt, azt tudomásul veszem. Azt sem mondhatom, hogy végig az járt volna a fejemben, hogy rákbeteg vagyok. Ügy volt például, hogy a lányom férjhez megy, de többször is el kellett halasztani az esküvőjét. Szerettem volna oltár elé vezetni. Ilyesmi foglalkoztatott. Az ember nem gondol huszonnégy órán keresztül a rákra. Ügy nem lehet élni. Akkor biztosan alulmaradsz. Milyen a közérzeted? Szilveszter éjjelén hajnalig ébren voltam, és azon gondolkodtam, mitől vagyok olyan derűs. Hát azért, s ezt reggel el is mondtam a feleségemnek, mert még mindig élünk, ami nem kis dolog, pláne az én esetemben. Másként látod a világot, amióta rákbeteg vagy? Azt nem mondanám. Azelőtt éjjel-nappal dolgoztam. Most sokat alszom, mert a pihenés gyógyít. Értem, a „fekete bárányért” még soha ennyien nem imádkoztak. Ez is jólesett, nagyon. Anynyit tudok tanácsolni, hogy aki úgy érzi, valami nem stimmel, az menjen el szűrésre. Életet menthet, ha időben felismerik a bajt. Szerencsére is szükség van, persze, meg szerető családra is. Mást nem tudok mondani. Mi hiányzott a legjobban az elmúlt egy évben? A régi életem. S ez hiányozni is fog. A betegség sok mindent megváltoztatott nálam. Vigyáznom kell magamra, mert a túlhajszoltság is közrejátszott abban, hogy a rák megjelent. Mindig is munkamániás voltam, két végén égettem a gyertyát. Oda kell majd figyelnem arra, hogy kevesebbet dolgozzak. De ehhez előbb életben kell maradni. Gazdag József (A fiinti beszélgetés a Pátria rádióban elhangzott interjú rövidített, szerkesztett változata. A teljes interjú a rádió honlapján hallgatható meg.)
