Új Szó, 2021. január (74. évfolyam, 1-24. szám)
2021-01-02 / 1. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2021. JANUAR 2. H TÁRCA A SZALON BAN Bartók Imre Olykor, néha, talán I ^ szoba, benne I J /^ww- y én, bölcső, \J %/ gyermekkel, * ■J régi kép ez, C jJ autoch ton színezés, lassú, kitartó ritmikai ráhangolódás. A mozduladan idő üvegtörékeny. Ebből a felismerésből ered a félelem a változástól, a félelem az állandóságtól - „Ezután mindig így lesz?” „Igen.” -, és ebbe a félelembe érkezik az a másik, az ismeretlen, csak annyit tudni, hogy férfi. Nehéz léptekkel, cuppoghatna akár a cipőtalp a mocsártól, amelyből kikelt, de nem cuppog, mert zacskót húzott rá, zacskó a cipőn, a fejen, a két úszóhártyás kézen, keresztülvág a sötét szobán, és leül mellém, helyet foglal, időt szakít rá, hogy elidőzzön. Ez a kép reszket valahol a padláson, a pincében, de ahol vagyunk, nem padlás és nem pince, inkább egy szuterén. Minden szó számít, és minden szó meglepetés. Már csak egy kicsit, egy egészen kicsit kell kibírni ezen a világon. Leül mellém a zacskós cipőjével, a zacskós kezével, fején is zacskó, honnan tudom mindezt, ha egyszer nem nézek rá, mert nem nézek rá, talán szeretnék, talán nem, de képtelen vagyok felé fordítani a fejem, ott ül mellettem, és most rrtár együtt ringatjuk a bölcsőt, én és a látogató, az én beteg kezem és az ő ismereden, zacskós keze, ez a kép, ezek a hangok kísérnek, mert hát hangok is bekúsznak a sarkokból, gépzongorán szól az egyik német honi mester utolsó előtti opusza, számszeríjak idege, kamarazene, kézenfekvő — kézenfekvő! -, hogy a bölcső a mi zongoránk, és mi játsszuk ezt a pompás négykezest, de sajnos nem így van, mert a zene, az bizony más, a zene a szférák közül ereszkedik alá, csillagok fényudvarából, de mi nem a szférák között vagyunk, ez a szoba terresztrikus, szédőtt házikó egy földút mellett, földszinti volt, de megsüllyedt, hamarosan pince lesz, a történelem egy zsidós temető, egymásra hányva minden, girbegurba sírkövekkel, alázatos rétegekben, hegedű és zongora, a lélek kétszáz oktávja, sok-sok gonosz húr. Csak én és a bölcső, benne egy élőlény, csak én és a bölcső, és mellettem az idegen, sötét időkben olykor, néha, talán. Gyere, játsszunk együtt. Már csak egy kicsit, tényleg egészen kicsit, egészen rövid ideig kell kibírni ezen a világon. Azt mondják, kard által vész, aki kihányja a reggelijét. Azt is mondják, ha valaki könnyíteni akar a lelkiismeretén, és ehhez te is kellesz, muszáj, muszáj, muszáj kötélnek állnod. Húrnak állnod. Ha valakinek rossz a lelkiismerete, legyél az, akinek gyónhat. Megértőnek kell lenni, nem bűntelennek. Nem az számít, hány embert öltünk meg, hanem az, hogyan jövünk ki azokkal, akik még itt vannak. Ez korunk új kategorikus imperatívusza. Tégy úgy, hogy. Különben is, mindenkinek nehéz. De van, akinek nehezebb. Akinek pedig a legnehezebb, azok takarítanak. Nem hiszem, hogy számot kellene adnom egy zárt elme működéséről. Hogy ha egyszer lenyeltem a kulcsot, le kéne festenem, csak hogy tudd, mire lesz szükséged. Nem hiszem, hogy ezek a minták a szőnyegen bármit is jelentenének önmagukon kívül, és ez sem kevés, mert az van rájuk írva, hogy Um-napisti rálelt az életre. Hányán mondhatják el ugyanezt magukról? Hogy nem az élet reájuk, de fordítva, ők, a szellemvilágban reszketve, szorongva, reménykedve, kezükkel a bölcső billentyűin, oldalukon sötéten gomolygó árnyékukkal, hogy ők, mint egy vakond, mint egy istenverte vakond a bezápult talajban, hányán mondhatják el, hogy ők leltek az életre, erre a tünékeny betűszóra, ami véglegesen bennrekedt egy kolibri gyomrában. Még egy percet, egyetlen percet kell kibírni ezen a világon. Láttam a városokat, és láttam benne minden embert, de azt, aki ebben a bölcsőben pihen, nem látom. Bécsben ezt úgy hívták: hisztéria. Bécsben akarok élni. Európa valakinek a valamije, mi pedig - mi! -, mi pedig immár semmiben sem hiszünk, kivéve talán a szorongás óriásait. Az igazi élet, ez az őserdei tutajkázás máshol van, máshol lüktet, kérődzik, nyáladzik, fogyatkozik és gyarapszik, máshol habzik föl, betegszik meg, hajlik ívben, veszi fel önnön fonalát, lakik jól, éhezik, máshol árad, csomósodik, örvénylik, villan, fénylik és sötétlik. Máshol jár-kel, veszi a levegőt. Az irodalom, a század kurvája, elárult. Engem, téged, az idegent mellettem, két keze a bölcsőn, könnyed nyikorgás, galaxisok fordulnak így, néznek vissza még egyszer, majd tűnnek el az enyészponton. Holtak vagyunk, és mégsem holtak egészen. De azért elárultak, ez a lényeg, ezt kell megjegyezni. Nekem már nem faj, de a többiek bűntudata még mindig aggaszt. Engedd el Zuhanj. Egyetlen percet sem kell vámod tovább. KONYVSORSOK A tényhitelesítéstől a szépprózáig M clnerney először 1984-ben napvilágot látott karcsú regénye a nyolcvanas évek egyik emblematikus prózai alkotása New York Cityről, a város lenyűgözően szövevényes, komplex textúrájáról és ellentmondásos arcairól, amit a megapolisz szíveként lüktető Manhattan tan elsődlegesen és megállíthatadan mozgásban. Noha a 2020. tavaszi globális lockdown a koronavírus terjedése miatt New Yorkot sem kímélte, és a város az egyik első komoly gócpont volt az Egyesült Államokban, a mozgás, a helyváltoztatás eseményei legfeljebb eltérő hangsúlyokat kaptak, de nem szűntek meg. Manhattan irodalmi és filmes ábrázolásai egyébként is mintha rendre a mozgásban-lét dinamikáját igyekeznének elkapni Woody Allen klasszikusaitól - melyek az életteli jazz ütemére komponálják meg a város képét - A keresztapa múltat és jelent egybeszövő, a bevándorlást és a lokális erőharcokat egyaránt színre vivő mesteri képsorain át mondjuk a Legenda vagyok apokaliptikus víziójának növényekkel benőtt üvegpalotáüg és titkos búvóhelyeiig, vagy éppen, némiképp banális példával élve, a Jóbarátok és az így jártam anyátokkal kilencvenes és kétezres évekbeli békebeli fikciójáig, amelyekben persze csupán vágóképek erejéig villan föl a City, mégis alapvetően határozza meg a kisközösségek életérzését és milaoklímáját. Mclnerney épp csak harmincéves, amikor első regénye, a Fények, nagyváros (Bright Lights, Big City) megjelenik, és egy ekkoriban elhíresült írókör, a Brat Pack (Kölyökfalka) tagja, amelynek másik, nálunk is ismert és kedvelt figurája az átellenes partról, Los Angeles környékéről Bret Easton Ellis, az Amerikai Psycho szerzője. Ellis ugyanebben az időben rukkolt elő saját debütáló könyvével, a Nullánál is kevesebbel, amely hasonló témát dolgoz fel hasonló alakokkal, mint a Fények, nagyváros, csak épp LA-vel a fókuszban. Az Államokban nagyjából ekkortájt kapott erőre az irodalmi minimalizmus, amelyet egyes változataiban dirty realismnak és konzumrealizmusnak is neveztek, és amire fiatalok hatalmas tömegei tudtak rákapcsolódni. Bár nem kordokumentum, hanem egy másik regény, Ellis fiktív önéletrajzi elbeszélője ennek kapcsán a Holdparkban például a következőképp fogalmaz, és minden bizonnyal van is benne valamennyi igazság: „Egy olyan időszak kezdete volt ez, amikor a regény mintha már nem is számított volna: egy fényes, könyvszerű tárgy megjelentetése egyszerűen csak ürügyet jelentett a partikhoz, a csillogáshoz és ahhoz, hogy jóképű szerzők finomra csiszolt minimalista szövegeket olvassanak fel olyan egyetemistáknak, akik elragadtatottan, tátott szájjal hallgatták őket, és azt gondolták, »Ilyet én is tudnék, én is lehetnék ő«.” (M. Nagy Miklós fordítása) A szóban forgó művek befogadástörténete persze árnyaltabb képet rajzol esztétikai teljesítőképességükről, még ha lehet is abban valami, hogy élet és irodalom számos ponton egymásba csúszott a Kölyökfalka tagjai számára. Ellis Los Angeles-képe a nyolcvanas évek közepén valamivel sötétebb, mint Mclnerney inkább nosztalgikus, elfogadó, helyenként barátságos New York-víziója ugyanekkor, előbbi New York-regényei, az Amerikai Psycho és a Glamoráma (de különösen a Psycho) viszont egyértelműen sötétebbek, nyomasztóbbak, sőt kimondottan felkavaróbbak, mint pályatársáé. A Fények, nagyváros protagonistája- a második személyben elbeszéltek tanúsága szerint - optimistán tekint a jövőbe a regény végén, az olvasó elhiheti, hogy van kiút a drogos-piás-bulizós éjszakákból, hogy az oly gyakran emlegetett klasszikus családi eszményeknek megfelelően egy alkalommal valóban megállapodhassék. Ám ahogy Ellis karaktereinek, úgy Mclnerney bizonytalan, sodródó figurájának sem ellentmondásmentes a viszonya a felmenőihez és rokonaihoz, a manhattani érvényesülés kérdésességéhez és a városbéli parttalan bolyongásokhoz pedig nyilvánvalóan ez a tény is nagyban hozzájárul. (Ha visszagondolunk a Jóbarátok vagy az így jártam anyátokkal huszonéves New York-i fiataljaira, ugyanezt a mintát látjuk: kivétel nélkül mindenkinek sérült, kisiklott vagy bohózatba illő a viszonya a szülőkkel, akik inkább zavarba ejtő, kínos helyzeteket generáló mellékszereplőkként, ha nem egyenesen ellenpéldaként tűnnek föl gyerekeik mellett.) Részben emiatt a gyakorta be sem vallott, mégis erőteljesen érzékelhető törés miatt Mclnerney főhősének életét kínzó kettősség jellemzi, amely leképződik baráti kapcsolataiban, sőt a városhoz való viszonyában is. Éjjeli alteregója egy Tad Allagash nevű fickó, aki a rosszabbik énjét hívja elő, a kokain és a potenciális jövendőbeli utáni szüntelen vadászat azonban nemcsak a tengődő, a munkáját mind nehezebben, egyre több hibával végző figura életét őrli fel, de a nyelv referenciális bázisát is helyenként kibillenti, mint például abban a jelenetben, amelyben a bárban megismert kopasz, tetovált lány leírására a szomszédos város ironikus fölidézése révén kerül sor, a szinte megragadhatadan hasonlat pedig abszurd-komikus hatást kelt: „Nem közlöd vele, hogy téged már semmi sem lep meg. A hangja sem, példának okáért, ami olyan, mint New Jersey állami himnusza villanyborotvára hangszerelve.” (Siklós Márta fordítása) New Jersey állam és New York City földrajzi, kulturális és az életmódban megjelenő ellentéte - előbbi voltaképp az utóbbi legnagyobb agglomerációja - számos poén forrása a Manhattanben játszódó történetekben, a kerület szigetszerűsége, burok-jellege pedig olyan összetett, önmagából táplálkozó rendszert eredményez, amelynek a személy kicsinyítő tükrévé válik a Fények, nagyvárosban, és fordítva: a City nagyban az, ami a benne mozgó figura kicsiben. Mclnerney regényében éppen ezért a város topográfiájának, közlekedési vonalainak, kavalkádjának fölvillantása mellett fontos szerepe van a fősodorbeli médiának, a nyolcvanas évekbeli - ma már retrónak számító - populáris kultúrának, a város New York Post előállította médiareprezentációjának (a főhős ezt a tabloid lapot olvassa a metrón), sőt a parádésan bemutatott munkahelynek, egy nagy New York-i lapnak, amelyet sokan a The New Yorker magazinnal azonosítottak, miután a szerző ennél a lapnál dolgozott tényhitelesítőként, csakúgy, mint hőse. A rengeteg embert foglalkoztató, szigorú hierarchia szerint működő újság nem éppen hangyaszorgalmú factcheckerének a valóságot kell(ene) nyakon csípnie a határidők állandó szorításában, de eközben néhány emelettel följebb, a Széppróza Osztályra vágyakozik. Odafönt a tények ugyanis egészen más életet élnek. Innen tekintve érdemes újraolvasni a Fények, nagyváros populáris-minimalista szépprózáját is, amely szerzőjét kiszabadította a Tényhitelesítő Osztályról. L Varga Péter A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
