Új Szó, 2020. november (73. évfolyam, 254-277. szám)
2020-11-21 / 270. szám
|________________________________SZALON ■ 2020. NOVEMBER 21._______________ Bárczi Zsófia Vidám össznépi shopping űlölök vásárolni. Egyértelmű, tiszta érzés. Nincs benne semmi zavaros. Nem olyan, mint a többi, ellentmondásos érzelem. Vegytiszta, egyszerű, híján minden komplikációnak, nincsenek árnyalatai, mindig ugyanazon a hőfokon izzik. Teljesen demokratikus, valamennyi árucikkre kiterjed az élelmiszertől a ruhaneműn át az elektronikai eszközökig. A vásárlás puszta gondolata elég ahhoz, hogy hazavágja az egész napomat. Az, hogy be kell térni egy boltba (előbb-utóbb), az élet ciklikusan ismédődő hétköznapi megpróbáltatásai közül az egyik leginkább embert próbáló. Lehet halogatni, elodázni, újabb és újabb tartalékokat kutatva fel a spájzban és a konyhaszekrény különböző fiókjaiban, régi ruhákat portalanítva reménykedni abban, hogy ezt a szezont még kihúzom valahogy.... de előbb-utóbb eljön a perc, hogy az ember beadja a derekát. Nincs mese, ki kell menni a boltba. És akkor elkezdődik a profán pokoljárás. Végeérheteden gyötrelem hajszálra egyforma ruhák, cipők, táskák, tej, cukor, vaj, valamikonzervek, toonok meg mirelithogyishíjjákok között. Ennek a fenekeden gyűlöletnek a mélyén a túl sokban való elveszés rettenete kavarog. Mindenből túl sok van, mindenütt, megkülönböztetheteden izék és bigyók, vicikek és vacakok garmada sorakozik a bevásárlóközpontok végtelenbe nyúló polcain. Egyforma vagy hajszálnyit eltérő termékek tömkelegé kerítí be az embert az egymáshoz túl közel állított állványok polcain. A labirintusszerű belső tér összenyom, fojtogat. Az agyam sikítva tiltakozik, az utolsó nagybevásárlás óta megint átrendezték az egészet, és most egyszerre látom azt, ami van és azt, aminek lennie kéne, a beérkező inger dühödt csatát vív az emlékezetemben tárolt képekkel, eredménye szédülés, hányinger, fejfájás. Nem találom, amit keresek. Sosem találom. Nem ott van, ahol emlékszem, hogy volt, sosincs ott, csak keringek elveszetten, háromszornégyszer is átböngészve a polcot, ahol legutóbb látni véltem, ahol lennie kellene. Közben mindenféle Dolgokat veszek, ödetszerűen emelve le a polcokról ezt-azt, amit sikerül felismernem a szemembe tolakodó színek kavalkádjában. Majd jó lesz valamire, valamikor. Az idő telik, tudom, hogy jön a pánikroham, muszáj kijutnom innen, de mindenütt emberek vannak, mindenki velem szembe jön, eltorlaszolják az utat, összeállnak kénén hárman, kedélyesen összetolt bevásárlókocsikkal, leblokkolják az amúgy is szűk folyosókat, láthatóan mindenki jól érzi magát, csak én menekülnék el innen, ki a levegőre, minél hamarabb, le van fütyülve a sima liszt meg a vaníliás cukor, csak el innen... Gyűlölök vásárolni, különösen ünnep vagy munkaszüneti nap előtt, amiről rendre megfeledkezem, aztán a parkolóban döbbenek rá, miközben harmadszor is körbehajtok szabad helyet keresve, hogy hát tényleg, holnap nem lesznek nyitva az üzletek. De mivel a kenyérbeosztás-tervezés sem erős oldalam, és a vaj is elfogyott már egy ideje, hát nem fordulok haza (amúgy sem lehetne), hanem hősleg beveszem magam a Végzet Templomába. Ahol már bódulatba zuhant hívek gyülekezete kering egy belső hang diktálta ütemre a telepakolt állványok között. És érzem, hogy rövidesen rajtam is erőt vesz a bűvölet, és engedelmesen beállók a sorba, és rituálisan kiraboljuk az üzletet, tucatjával vásárolva, amiből egyébként egyet vennénk, mert mi lesz, ha holnap nem kel fel a nap, mi lesz, ha soha többet nem nyit ki az üzlet. Elég egyetlen munkaszüneti nap, hogy az általunk ismert civilizáció eresztékei remegni kezdjenek. Még a Tengerimalacos Boltban is többen vannak a megszokottnál, hátha elfogy a zebrapinty vagy a holland törpenyúl. Gyűlölök vásárolni, mindent és mindenkor, de különösen a nőitáska-vásárlást gyűlölöm. Merthogy, úgy tűnik, itt a vásárlással kapcsolatos rettegésen túl a táska küldetésével kapcsolatos értelmezési különbség is belezavar a képbe. Mármint köztem és a divatpiac között. Félreértés ne essék, imádom a gyönyörű táskákat. Mindenféle színben, méretben, mindenféle anyagból, mindenféle márkát, és a sima, utcai, megbízhatóan márkádan táskákat is imádom. De, és ez itt a bökkenő, legfőképp azt a táskát imádnám, amibe Dolgokat Lehet Tenni. Kell, hogy legyen ilyen. Az nem lehet, hogy a divatmárkák mögött álló zseniális tervezők egyikében sem merült még fel, hogy vannak nők, akik a táskában Dolgokat Hordanak, tényleg kimondottan arra a célra veszik a táskát, hogy Dolgokat Tegyenek Bele, sőt, hogy a Beletett Dolgokat ki is vegyék belőle, lehetőleg még aznap. Az nem lehet, hogy annyi gyönyörű anyag és az elegáns vonalvezetés mind csak a nők őrületbe kergetését szolgálja. Az nem lehet, hogy az összes táskadivat-tervező, mind, egytől egyig elvetemült, szadista nőgyűlölő. Az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt. Az nem lehet, hogy eddig senki, de tényleg senki, egyeden divatcég sem fedezte fel a piaci rést. Még jőni kell, még jőni fog egy jobb kor, melyben megszületik a női táskák új generációja. Gyönyörű, elegáns és használható. Sok-sok rekesszel Dolgok tárolására. Mintha emberi használatra készült volna. És gyönyörű, elegáns és hordható cipőktől fognak roskadozni a polcok, a spanyolcsizma-elv alapján tervezett próbababacipők és a divatskála másik végét jelző mamuszok mellett megjelennek a valódi, két lábban a földön járó nők igényeihez igazodó lábbelik. Egyesítve a szépséget, az eleganciát és a kényelmet. És hirtelen mind, kollektiven civilizációs szintet ugrunk, és nem raboljuk ki ünnep előtt az üzleteket. Eluralkodik a remény és az empátia, abból és annyit veszünk, amire és amennyire szükségünk van. Hagyunk másoknak is. Hagyunk máskorra is. És beköszönt a szép új világ. KÖNYVSORSOK Hamlet-2006 végén felhívott telefonon Erdélyi Margit dékán, és feltette azt a kérdést, amely sok mindent megváltoztatott az életemben: nem lenne-e kedvem órákat tartani a Selye János Egyetemen. Mielőtt igent mondtam, rákérdeztem, milyen órákról lenne szó; a tanárnő felsorolt néhányat, köztük volt a drámaelmélet is. Ezen kicsit meglepődtem (szakmai ártalom), mert Erdélyi Margitnak több könyve is megjelent a témában, miért nem ő viszi ezt a tárgyat. Elfogadható magyarázatot adott rá, tisztázódott minden, így 2007 tavaszán elkezdődött a pályafutásom a komáromi egyetemen, mely a mai napig tart. Drámaelméletet viszont addig nem tanítottam szisztematikusan, csak érintőlegesen más tárgyakba beolvasztva. Soha nem készültem annyit órákra, mint akkor, nemcsak az elméletek területén kellett ismét tájékozódnom, de újraolvastam rengeteg drámát is (melyek legtöbbjével - főként a klasszikus művekkel - anno Bécsy Tamás óráin sokat foglalkoztunk az ELTE-n). A félév vége felé ezek közé tartozott Heiner Müller Hamletgép című alkotása is, mely egy rövid, mindössze kilencoldalas dramatikus szöveg. A rövidséghez azonban meglehetős komplexitás társul. A darabot egyetemi éveim alatt gépezet nagyon megkedveltem, sokszor olvastam fénymásolatban, ismertem a hatástörténetét is, és persze azóta emlegetem Robert Wilson elképesztő rendezését. (Halladanul örültem, amikor 1997-ben megjelent a Képleírás című Heiner Müller-könyv, melyben szerepel a Hamletgép Kurdi Imre fordításában.) Mindig is közel állt hozzám ez a szubverzív produkció. A Hamletgép ugyanis a posztmodern montázstechnika alkalmazásával létrehozott egy korszakos Hamlet-értelmezést, melynek jó néhány dilemmája alig vesztett aktualitásából. A mű öt felvonása a klasszikus Shakespeare-mű szerkezetére utal, az első és a negyedik jelenetben Hamlet, a másodikban és az ötödikben Ophélia monológja dominál. A harmadik jelenet hozza össze a két főszereplőt, amelyben helyet kap egy dialógus is. A darab alapszituációja szerint a dráma már lejátszódott; kérdés, hogy a színészek kövessék-e a rájuk szabott szerepeket. A monológok és a párbeszéd idézetekből, félidézetekből, kváziidézetekből, idézetparafrázisokból stb. áll, első ránézésre halladanul kaotikus ügy. Az olvasók egy részének valószínűleg egyáltalán nem evidens, hogy mi köze ennek a romhalmaznak a Shakespeare-klasszikushoz. Hamlet (a színész) egy hanyatlástörténet végpontján áll (a díszlet: romok, börtön), folytatja a bűntettek sorát (a negyedik jelenetben elhangzó monológja az 1956-os magyar felkelés egyik legérdekesebb irodalmi megfogalmazása); szembekerül vele Ophélia, aki a férfielvű történelem folytonosságának destruálására, felszámolására, a Nő Európájának létrehozására törekszik. Hamlet mindvégig szövegreferenciákat mőntíroz, míg Ophélia beszéde olyan polifon szöveg, amelyből eltűntek a szerzők. Ugyanakkor a mű végén az ő beszéde is idézetek játékát éleszti újra. A darab egyik fontos mozzanata Ophélia önfelszabadítása, átalakulása, egyben a diszkontinuitás hirdetése. Vagyis Heiner Müller provokatív alkotása lehetővé teszi, hogy a néző átélje a férfielvű világ elvesztésének eufóriáját, melyet a hamleti gépezet leállásaként értelmezhet. A darab vége azonban ellenáll az olvasadehetőségek egyirányú kisajátításának. Az öngyilkos Ophéliát felváltja a gyilkos Elektra, a Hamletgép revízió alá vonja a négyszáz éves Hamletrecepciót, ami a modernitás rémálmába torkollik. Gigantikus erejű elképzelés arról az őrült gépezetről, amely a Történelem, az Identitás, az Oszthatadan Én és a Diskurzus végéhez vezetett. Még a jövőt is képes kritika alá vonni. Nem lehet kényelmesen elhelyezkedni benne. Viszont segít megérteni, mit is jelent a radikális változás és a forradalmi tett. És ha mindez nem lenne elég, megmutatja a Változás mindkét (vagy több) oldalát. „Én vagyok a sikoly, melyet a lánctalp eltapos. [...] Én vagyok az, akit foglyul ejtek. [...] Én játszom a nyál és a köpőcsésze, a kés és a seb, a fog és a gége, a nyak és a hurok szerepét. [...] Agyam sebhely. Gép akarok lenni.” Az így felfogott, önmagát ellehetedem'tő Hamlet-szerepkör bezárul, de a kimenet ugyancsak kérdéses, pontosabban nem lehet maradéktalanul beilleszteni az addigi kontextusba. A jégkorszak utáni utolsó jelenet ugyanis (amely egy Hölderlin-töredék címét viseli, de Müllemek arra a verziójára is utal, amelyet Brecht A boldogság istenének utazásai című fragmentumához készített) többértelmű, Beckett ' Végjátékéra, is utaló színpadi képet hoz létre: „Tengermély. Ophélia tolószékben. Halakat roncsokat hullákat testrészeket sodor felé az áramlás. Ophélia miközben két orvosi köpenyes férfi alulról felfelé haladva a tolókocsival együtt gézbe bugyolálja.” Közben Ophélia Heiner Müller Képleírás JAK Jelenkor Műfordító Füzetek II. Elektraként határozza meg önmagát, a világ nagyvárosaihoz szól, visszavonja a világot, majd így fejezi be kiáltás jellegű monológját: „Le a megalázkodás gyönyörével. Éljen a gyűlölet, a megvetés, a lázadás, a halál. Majd ha henteskéssel járkál hálószobátokban az igazság, megtudjátok, mi az.” A színpadkép végén Ophélia egyedül marad, mozduladanul a fehér csomagolás alatt. Mindez tehát többféleképpen értelmezhető. Lehet ugyanis, hogy a záró monológ az őrület beszéde (Ophélia kényszerzubbonyban); de a jövő-dimenzió felvillantása alapján a végső bepólyálás bebábozódásként is felfogható. Vagyis a darab záró képe nyitva hagyja a kérdést: létrejön-e a nőelvű történelem. (A Hamlet őrült nője felől olvasva is az újjászületést sugallja a zárókép.) Ugyanakkor Müller alkotása ehhez is többértelműen viszonyul, hiszen az ,Akkor fogjátok megtudni az igazságot, amikor Elektra végigmegy a hálószobátokon a henteskéssel” mondat az anarchista Susan Atkins (a Manson Család tagja) tanúvallomásából származik. A Hamletgép tehát olyan nyitott horizontba állítja a felforgató elemek játékát, amelyből a káosz pozitív erejét elismerő potenciál mellett az utópia esélyének fenntartása, de az az iránti kétely is kiolvasható. Az átmenethez hozzárendelődő pozíciók azonban azt sejtetik, hogy az áldozatok nevében beszélő Ophélia-Elektra az alávetettség megszüntetésére képes duplikátum, amely - mivel az idézet nem jelent a szerzőjével való azonosulást - kizökkenti a nyugati (illetve a német) kultúra gyűlöletre épülő hamleti centrumát. H. Nagy Péter A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa®ujszo.com. Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
