Új Szó, 2020. november (73. évfolyam, 254-277. szám)

2020-11-23 / 271. szám

KULTÚRA 8 I 2020. november 23.1 www.ujszo.com Gyengéden öleli magához a világ Törőcsik Mari távol a világ zajától, velemi házában, vendégsereg nélkül, ma ünnepli 85. születésnapját SZABÓ G. LÁSZLÓ Beült a kocsiba Velőmben, s nem egész két óra múlva megérkezett Pozsonyba, egy Duna-parti szálloda tenyérnyi parkolójába. Jött Törőcsik Mari kalapban, elegáns nyári blúzban, fehér farmerben, s már mondta is, hogy: „Most egy finom rétesre lenne gusztusom." Hol van az a nyár...?! Elszállt az­óta húsz-huszonöt év, és a mákos­­meggyes íze is már a múlté. Örökre megmaradt bennem viszont az a kép, ahogy a nemzet, az ország, a világ színésznője kiszállt a kocsiból, le­húzta kezéről a hasított bőrből ké­szült, homokszínű kesztyűjét, ame­lyet csak vezetéshez használt, széles karimájú kalapjáért nyúlt a hátsó ülésre, finoman a fejére illesztette, s könnyű, súlytalan léptekkel átszelte mellettem a belvárost. Szereti Pozsonyt, mondja még ma is. Pedig több mint tíz éve már, hogy utoljára látta, amikor a vígszínházi Átutazók főszereplőjeként lépett a Szlovák Nemzeti Színház színpadá­ra. Nem a társulattal érkezett. Lánya, Teréz hozta őt kocsival, így volt ké­nyelmesebb számára az út, s hogy a délutáni próba előtt legyen még ideje egy rövidke sétára. Mintha érezte volna, hogy erre sem lesz már több al­kalma, hogy nem fog már beülni ked­venc kávézójába, hogy nem állhat meg azok előtt az épületek előtt, ame­lyeket minden alkalommal megcso­dált. Akkor sem szolgált már jól az egészsége, azóta pedig csak rosszab­bodott. 2008-ban történt, tessék, már ennek is több mint tíz éve, hogy összeomlott a keringése, és a klinikai halálból hozták vissza. Felépült ugyan, de nem teljesen. Annyi erőt azonban össze tudott csipegetni ma­gában, hogy színpadra lépjen. Ját­szott is még jó ideig. A legtöbbet a Nemzetiben. És még vendégszere­pelni is el-eljárt. Pozsonyba, Bereg­szászra, Kaposvárra. Amíg úgy érez­te, teljes értékű alakítást tud nyújtani, fájós karral is játszott. Aztán jöttek a komolyabb rosszullétek... De bár­milyen cudarul érzi is magát nem­egyszer, az életkedvét, a kíváncsisá­r gát, a humorát, a tudásszomját, az ön­iróniáját nem veszítette el. Igavonó színész volt egész életé­ben. Színpadon is, kamera előtt is több száz szerepet eljátszott. Marguerite Duras regényének színpadi változata, a Naphosszat a fákon azért születhe­tett meg Kaposváron, mert összefo­gott Anatolij Vasziljewel, az orosz színház sztarecével. Egy francia gyarmatokon tevékenykedő anya hosszas monológjával kezdődött az előadás, aki rég nem látta Párizsban élő fiát. Megromlott kapcsolat volt ez, de az asszony mindent megtett, hogy helyrehozza. Törőcsik Marinak ir­datlan mennyiségű szöveget kellett elmondania. És el is mondta. Hibát­lanul. Anélkül, hogy egyetlenegyszer elakadt volna. Elképesztő memóriá­jával az utolsó éssel sem maradt adó­sa írónak, rendezőnek, közönségnek. Ezzel a szereppel jött vissza hosszabb csend után a pályára, s bár az állapota nagyot változott, és életében új idő­számítás kezdődött, később sem túl­ságosan kímélte magát. Visszatért a Nemzetibe, ahol előbb Ibsen Brand­­jában a címszereplő anyját, majd Szereti Pozsonyt, mondja még ma is (A szerző felvételei) Már Jifí Menzellel sem tud többé találkozni... Brecht darabjában, a Galilei életében az idős főhőst formálta meg bölcses­ségének, élettapasztalatának és szak­mai tudásának fényes esszenciájával. Nagy utakat akkoriban már csak képzeletben tett meg. Cannes-ba hív­ták, ahol korábban aranypálmás szí­nésznővé avatták. Makk Károly Sze­relem című csodáját vetítették a Can­nes Classics sorozatban. Több évti­zeddel az ottani bemutató után ren­dezőjével hajolhatott volna meg régi sikerei színhelyén, de már nem vál­lalkozott az útra. Nem érzett magá­ban annyi erőt, hogy repülőre üljön, i Vidéki házában, Velemben várta a híreket, hogyan fogadja egy egészen új közönség szeretett Károlya legen­­; dás alkotását. Cannes szereti Törőcsik Marit, i Akárcsak Karlovy Vary, ahol több- i szőr vendégeskedett. Voltaképpen hamarabb járt a varázslatos cseh für­dővárosban, mint a francia Riviérán. Berlin, Moszkva és Velence mustrája kimaradt az életéből, de Cannes és Karlovy Vary mindenért kárpótolta, és mélyen meghajolt előtte. Marika Törőcsiková a cseh filmesek körében is hódított. Most is hallom Milos For­man mély, dörmögő hangját, ahogy Robert De Niro születésnapi partiján Karlovy Vary ékszerdoboz szépségű kis szállójában arra a kérdésemre, hogy melyik volt ifjúkora legemlé­kezetesebb magyar filmje, azt mond­ja: „A Körhinta! Mi szerelmesek vol­tunk Marikába” - tette hozzá nyoma­tékosan. De ugyanezt hallottam Jifí Menzeltől is, akihez évtizedeken át­ívelő, testvéri kapcsolat fűzte. O volt Törőcsik Mari életében az egyetlen ember, akivel annak ellenére, hogy semmilyen közös nyelvük nem volt, hosszasan el tudott cseverészni. De már vele sem tud többé találkozni. Sorra távoztak azok, akiket annyira szeretett. Bara Margit, Garas Dezső, Makk Károly és most ősszel „a Jir­­zsí”, ahogy szokta mondani. Távol a világ sodrától, a Maár Gyulával teremtett meleg, velemi fé­szekben él Törőcsik Mari, több mint három éve. Ott érzi biztonságban ma­gák közel az osztrák határhoz, egy gesztenyeillatú kis faluban, ahol az év minden napján mélységes csend öleli körbe. Erre vágyott, ebben akart alá­merülni. Itt tudja csak úgy-ahogy el­viselni félje, Maár Gyula váratlan ha­lálát, s mindazt a testi kínt, fizikai fáj­dalmat, amellyel együtt kell élnie. Fél karja lebénult, a mozgása sem a régi, a nyelőcsöve is rengeteg gyötrelem elé állítja. Éjszakánként pokoli gör­csökkel küzd, sokszor aludni is kép­telen. A nappalai sem sokkal könnyebbek, csak másképp viseli a kínokat, mert a tévé, a napi hírek el­terelik a figyelmét. És ott van mel­lette Tamás, páratlan gondozója, ápolója, aki vigyáz rá, finomat főz neki, lesi minden óhaját, s egyetlen percre sem hagyja magára. Két évvel ezelőtt Selmecbányá­ról, az aranyszínbe öltözött Kálvária­dombról hívtam fel Törőcsik Marit. Ott, a közelben forgatták 1958-ban a Szent Péter esernyőjét. Ma­gyar-szlovák koprodukció volt, magyar és szlovák színészekkel. Két nyelven vették fel a jeleneteket, mindenki megtanulta a szövegét így is, úgy is. Törőcsik Mari hatvan év után még ma is tud belőle egy mon­datot hibátlan szlovák kiejtéssel. De emlékszik még arra is, hogy a for­gatás idején a Grand Hotelben la­kott. Három évvel a Körhinta után! Kamera előtt legutóbb Mészáros Márta Aurora Borealis - Északi fény című rendezésében állt egy titkát majdnem a sírig őrző asszony szere­pében. A film utolsó kockáin lehuny­ja a szemét. Örökre. Szépen, csend­ben, lélekben megbékélve megy el. Pilleszámyakon. Apró szemében lassan alszik ki a fény. Törőcsik Marinak ma van a 85. születésnapja. Nem ünnepel. Nem fogadhat vendégeket. Ha megtehet­né, Velem főutcáján minden bi­zonnyal egymás hegyén-hátán állná­nak a kocsik. Legyengült szervezetét azonban óvnia kell minden lehetsé­ges veszélytől. Ki kell zárnia maga körül a világot. Csak a világ nem zárja ki őt. Épp ellenkezőleg: féltő, erős karokkal gyengéden öleli. A szerző a Vasárnap munkatársa Újabb veszteség érte az Omegát: Mihály Tamás is elment Benkő László után három nap­pal elhunyt az Omega együttes basszusgitárosa, Mihály Tamás is. Ráadásul a halál oka is ugyanaz volt: tüdőrák. A 73 éves Kossuth- és Liszt Ferenc-dfjas zenész végig titkolta betegségét. Ha egészen pontosak akarunk lenni, volt tagként kell beszélnünk róla, néhány éve ugyanis kilépett a zenekarból. Megtévesztésnek ne­vezte, hogy Ómega-produkcióként hirdetik az Omega Oratórium néven futó templomi turnét, mivel abban sem ő, sem Molnár György nem vett részt. (Korábban az Omega Szim­fóniával és az Omega Rapszódiával sem értett egyet, a zenekar 55 éves fennállását ünneplő arénakoncerten sem szerepelt.) Mihály Tamás 1947. szeptember 24-én született zenész családban, apja, Mihály András a budapesti operaház vezetője, nagynénje, Ma­­uthner Anna pedig brácsaművész volt. Ő maga is klasszikus zenét ta­nult a konzervatórium gordonka szakán. Játszott a Scampolo és a Non-Stop együttesekben, majd 1967-ben Varsányi Istvánt váltotta az Omegában. Az egyik próbára el­hívta konzervatóriumi ismerősét, Presser Gábort, aki hamarosan dal­szerzője, majd rendes tagja lett a ze­nekarnak. Ők ketten voltak a csapat első képzett zenészei, nagyban hoz­zájárultak ahhoz, hogy az Omega a magyar élvonalba került. Presser tá­vozása után a legtöbb Omega-dalt Mihály Tamás írta. A zenekarnak előbb jelent meg al­buma Angliában, mint Magyaror­szágon. Az Omega Red Star from Hungary dalainak többségét is Mi­hály Tamás énekelte fel, mivel Kó­bor János nem tudott kiutazni Lon­donba a felvételre. Szólólemezei és színpadi művei is jelentősek, 1983- ban Liszt- és Wagner-műveket dol­gozott fel, 2006-ban pedig az 56 csepp vér című musical zenéjét komponálta. 2014-ben könyvet írt az együttes történetéről Basszus! Omega! Egy életre szól címmel. Ez az őszinte hangú, fordulatos történetekben gazdag könyv a csapat sikerei és hullámvölgyei, valamint a szerző magánélete mellett az elmúlt évti­zedek Magyarországáról, a minde­nüttjelen lévő cenzúra működéséről is szól. Ezért dokumentumregény­­nek, az élő történelem egyfajta le­nyomatának is tekinthető. Az 1962-ben alakult Omega vi­lágszerte több mint ötvenmillió al­bumot adott el, Magyarországon a progresszív zenei megoldások mel­lett a színpadtechnika és a látvány terén is úttörőnek számított. (juk) Mihály Tamás (1943-2020) (Képarchívum)

Next

/
Oldalképek
Tartalom