Új Szó, 2020. november (73. évfolyam, 254-277. szám)
2020-11-18 / 267. szám
\1Q KÖNYVESPOLC ■ 2020. NOVEMBER 18. www.ujszo.com AJÁNLÓ „Talán minden másként történt volna, ha egyből felismerem, és rájövök, hogy menekülnöm kell” - kezdődik Sofi Oksanen A kutyafuttató című új regénye valahol Helsinkiben, hogy erről a pontról visszanézve, időben és térben ugrálva, mozaikdarabokból álljon össze egy súlyos élettörténet, valamint egy döbbenetes, embertelen iparág rajza. Az ukrán elbeszélő kudarcba fulladt párizsi modellkalandja után rájön, hogy csinos arcával is végesek az otthoni lehetőségei: vagy elmegy egy menyaszszonyügynökséghez, vagy petesejtdonornak, béranyának jelentkezik. Oksanen ismét megrázó és egy pszichothriller feszültségével vetekedő regényt írt női sorsokról, női test és hatalom kapcsolatáról, női perspektívákról egy olyan korban és helyen, amikor és ahol mindent áthat a korrupció. Sofi Oksanen: A kutyafuttató Scolar Kiadó, 2020, 398 oldal Egy amerikai házasság, avagy mit ér a fekete? k e hbb I dén sokszor, sokat hallottunk a Black Lives Matter (vagyis a Fekete életek számítanak) mozgalomról, és a rendőri erőszak, majd az ezt követő tiltakozáshullám kapcsán sokan talán először gondolkoztak el azon, hogyan is áll most Amerika a rasszizmussal. Valahogy úgy, mint a régi, keserű viccben: hivatalosan nincs, de igény van rá. EGY .f.-i amerikai házasság TAYARI JONES r „ í'STóÍbL - **•»». #■ erelmi történetek _ be ágyazva erről rW is szól Tayari . J M Jones Egy ame■ Ji rikai házasság című regénye, amely a 2000-es évek elején az amerikai Délen, Atlantában játszódik. Celeste és Roy harmincas, középosztálybeli házaspár, az életük csupa lehetőség. Roy tisztes szegénységből küzdötte fel magát egy jól menő cég ügyvivői posztjáig, Celeste jómódban nevelkedett művésziélek, egyedi babákat varr. Ők maguk is babát terveznek, amikor egy pillanat alatt a feje tetejére áll az életük. Roy szüleinél járnak látogatóban, egy motelben szállnak meg, és ott valaki megerőszakol egy nőt. Az áldozat Royt nevezi meg tettesként, és hiába vallja Celeste, hogy a férje egész éjszaka vele volt, a férfit tizenkét évre ítélik. Az igazi érzelmi hullámvasút itt kezdődik a könyvben, mert míg Roy a börtönben küzd azért, hogy önmaga maradjon és kibírja, Celeste egyedül próbál jó feleség maradni, és megbékélni a gondolattal, hogy alig másfél év együttélés után tizenkét évig csak a börtönben látogathatja a férjét. Gyerekkori barátjában, Andréban találja meg a biztos támaszt, majd a szerelmet is; eleinte csak ritkábban jár Royhoz, két év múltán már egyáltalán nem. Mégsem tudjuk őt elítélni, emberileg nagyon is érthető, hogy nem képes egy rövid házasság emlékéért élni, még akkor sem, ha szerette a férjét és tudja, hogy ártatlan. ,A házasság több a szívednél, a teljes életed. És a mienk nem közös” - írja a Roynak küldött szakítólevélben és az olvasó együttérez vele, mert a Celeste által elbeszélt fejezetek betekintést engednek az asszony vívódásaiba, bűntudatába és élni akarásába. De együtt lehet érezni Royjal is, akivel szörnyű igazságtalanság történt és a börtönben is szörnyű dolgokat él meg. Amikor a felesége által felbérelt ügyvéd kiharcolja, hogy öt év után szabaduljon - bármiféle magyarázat vagy bocsánatkérés nélkül - úgy érzi, joga van ahhoz, hogy visszatérjen a régi életébe. Egy percig sem kételkedik abban, hogy a felesége visszafogadja - annak ellenére sem, hogy két éve nem látta és levelet sem kapott tőle -, hiszen házasok, hiszen Celeste mindvégig pénzt küldött a börtönszámlájára, hiszen a zárat sem cserélte le a házuk bejárati ajtaján. És rokonszenvezni lehet, sőt kell Andréval is, aki a maga csendes módján gyerekkoruk óta szerelmes Celeste-be, de ő ismerteti meg Royjal, és amikor szerelem szövődik közöttük, a háttérbe vonul. Aztán Roy bebörtönzését követően újra előrelép, és már úgy érzi, elnyerte Celeste szívét, csak valahogy meg kell mondani Roynak, hogy alakult a dolog, és hogy a szerelemnek semmi köze ahhoz, mennyit szenvedett. Mindhárom szereplő küzd a maga igazáért, a maga kis érzelmi biztonságáért, csipetnyi boldogságáért, és. az olvasó azon kapja magát, hogy mindig annak drukkol, akinek a fejezetét olvassa. Egy amerikai házasság mesteri módon olyan szerelmi háromszöget mutat be, amelyikben minden félnek igaza van, és egyik sincs igazán döntési helyzetben. Döbbenetes, hogy a 21. század Amerikájában egy fekete, diplomás férfi attól tart, hogy a rendőrök automatikusan drogdílernek nézik, mert túl jó autója van, és mennyire kell vigyáznia, hogy ne legyen rosszkor, rossz helyen. A regény erőssége a karakterépítés, a több nézőpontú narráció és a Celeste által varrt babák, a poupée-k szimbolikája, amely végigkíséri, értelmezi az egész történetetet. Amely tulajdonképpen nem is csak a három főszereplőről szól, sokkal inkább arról az országról, amelyben élnek, és ahol nagyrészt még mindig a külső körülmények határozzák meg a sorsukat. Vrabec Mária a szerző a Vasárnap munkatársa Tayari Jones: Egy amerikai házasság Európa Könyvkiadó, 2019, 368 o. A vízből született város eleven mitológiája V elence fiatal maradt, / mint balzsamos halottak arca... — írta Jékely Zoltán Az éjféli Velence című versében. A költemény zárlata még ennél is hatásosabb: „Vénusz vagy, vízből született: / bölcsőd volt, sírod lesz a tenger.” A tengerre épült örökifjú csodaváros számtalan szerzőt ihletett meg Thomas Manntól Ezra Poundig, a Velence-kultusz régi magyar nyomai Szent Gellértig vezetnek. Bánki Éva Aranyhímzés című Gellért-regénye és a Velencefejezeteket is tartalmazó Elsodort idő után egy személyes Velencekönyvet írt, mely az útinapló, a vallomás, az útikalauz keveréke, de több is annál: egy anya-lánya kapcsolatról, a közép-európai értelmiségi létről szóló esszéregény. Velencét látni egészen más, mint benne élni, beköltözni egy ősi palazzóba, a 83 éves Effie nénihez, aki maga a két lábon járó történelem és pragmatizmus. Az ösztöndíjas kutató, aki a nagy velencei családok magyarországi politikai aspirációit térképezi fel, mindamellett regényt ír, verset költ, tanít, gyereket nevel — és nyilván létrehozza ezt a költői szépségekben és megkapó vagy épp groteszk elemekben bővelkedő Velence-könyvet is. Velence Bizánc örököse, kisöccse, imitátora: egy város, mely nem antik alapítású, mégis valóságos birodalmi ambíciókat testesít meg. Bánki Éva remekül adagolja a különféle regiszterekből vett elemeket, a három fejezetre bomló könyv szervezőelve mintegy követi a város architektúrájának különös, lebegő labirintusszerűségét, melyben eltévedni is élmény. Velence régóta több önmagánál: egy itteni lakás státuszszimbólum, ugyanakkor ez „a világ legmesterkéltebb városa”, ahol „a tökéletes élet” ígéretét olyan nagyságok sejtették meg, mint például Ezra Pound vagy Robert Browning, akikhez költők százai írtak szerelmi vallomásokat. Velence azonban nem csak idill és kultúrtörténeti látványpark. Bánki Éva könyve sokoldalú érzékenységével tűnik ki: a szerző látja a migránsokat, érzi az örökös pénztelenség lélekbénító erejét, belülről mutatja meg, milyen egy olasz kórház, milyen Velencében iskoláztatni egy gyereket, milyen „aranymérgezést” kapni a muzeális létezés közepén, milyen léptennyomon Tintoretto remek festményeivel találkozni, vagy a „túldíszített koporsókhoz hasonló” gondolákat bámulni. A sötét oldalt nemcsak a történelmi fonákságok és politikai krimik képviselik, hanem a velencei házakban élő szenilis öregek halálának várása örökség reményében, a kedvenc rokonokra íratott felbecsülhetetlen értékű lakások kálváriája, melynek végén az óvatlan tulajdonos könnyen egy öregotthonban vagy elfekvőben találhatja magát. „Méregdrága szuvenír ez a város” — írja a szerző, miközben a szegényeit sem hagyja kultúra nélkül, hiszen a templomok városaként és városépítészeti projektként eleve önmaga is egy összművészeti alkotás. Bánki Éva remekül írja le Velence palotáit: mintha emberi karaktereket sorakoztatna fel. Különösen izgalmasak a beépített műértelmezések, életpályaképek és karierr-rajzok is. Velencében a könyvtár, de még a kórház is múzeum, ugyanakkor a legtöbb régiség „görcsösen próbál modernnek és haladónak látszani”. A velencei hagyományértelmezés ennek a permanens megőrizve megújulásnak köszönhető. Viszonylag kevés szó esik a szerelem városáról, a nászutasok paradicsomáról. A valóságosan megélt, nem turisztikai látványosságként abszolvált városban Bánki Éva szerint „az egyik legtipikusabb velencei érzés nem a szerelem, hanem a feláldozott, korán meghalt gyermekek iránt érzett szeretet és bűntudat.” Ez a túlszabályozott társadalom tradíciójából fakad, a családok felemelkedése érdekében hozott áldozatok következménye. A tragikusan elhunyt gyerekek számos nagy alkotást ihlettek, s nem egy intézményt hívtak épp halálukkal életre: Vittorio Cini egy repülőbalesetben vesztette el harmincéves fiát, s a „gyászoló milliárdos egy tündérkertet hozott létre Velence szívében, a San Giorgio-szigeten”, melyben páradan műgyűjtemény és egy kulturális alapítvány kapott helyet. A tökéletes hajhászása Velence egyik aspektusa: a bohém Velence, a költő Velence, a kémtörténetek és a krimik Velencéje mellett Bánki Éva gondos archeológusként tárja fel Velence korstílusainak, társadalmi szerkezetének rétegeit is, a kívül olasz, belül velencei magatartás lélektanát. Legalább annyira érdekes a szerző és Eszter nevű kislányának története is: a mai, a köznapi, a megélt város azonban ebben az elbeszélésrétegben sem válik titoktalanná vagy varázslatos kulisszává. Élénk, fickándozó elbeszélői stílus uralja a kötetet,. melyben különféle hangulatszigetek, kultúrtörténeti kitérők, oknyomozó felderítőutak és fantáziálások is felbukkannak. ,A szédítő kozmopolitizmus” és a „meghitt kisvárosiasság” kettős varázsának, csáberejének nehéz ellenállni, Velence folyamatosan a csábító és a hódító szerepében marad. Byron volt az első, aki Bánki szerint London ellenvárosát látta meg Velencében, s ez kisvártatva egy angol kolónia kialakulásához vezetett. A magyar vonatkozások kiemelése különösen izgalmas, és nem pusztán a középkori politikai küzdőtér viszonylatában: előkerül például a gyergyószentmiklósi születésű Kövér István főapát, akit Velence örmény hagyománytudata különösen tisztel, s ebben a szerző - aki természetesen semmit sem hallott az otthoni Kövér-kultuszról - meg is erősíti az idegenvezetőt. A Piavéban fo tózó Kiss József nevű mérnöktiszt életművének bemutatása ugyancsak relevatív, abban az értelemben is, ahogy Bánki Éva ezt a prezentációt bemutatja: az amatőr fotós férfias szépségének leírása és történészasszony-kutatóira gyakorolt hatásának jellemzése után a szerző eljut addig a talán csak Velencében megfogalmazható megállapításig, hogy „szépség nélkül nincs semmi, talán még emlékezet vagy történelem sem”. A regényén párhuzamosan dolgozó szerző maga is a lehető legszórakoztatóbb idegenvezetőnek mutatkozik ebben a könyvében: szinte novellákká nemesednek a portrék, az izgalmasabbnál izgalmasabb életrajzok, Giuseppe Verdi házasságának története vagy a magyar trónra vágyakozó velencei családok praktikáinak ismertetése. Külön kiemelendő az az életprogram-ajánlat, mely szerint „az élet átesztétizáfása” valóban segít élni, értelmessé teszi a létezést és kiteljesíti azt. Bánki Éva remek, olvasmányos és számos kuriózumot tartogató Velence-könyve is olvasható az élet átesztétizálására tett kísérletként. A kötet széles olvasóközönséget szólít meg, változatos témákat boncolgat, különös szólamokat indít, egyszerre intellektuális élmény, élvezetes kuriózumgyűjtemény és speciális útikalauz a „vízből született” város hétköznapjaihoz és máig teremtődő mitológiájához. Polgár Anikó Bánki Éva: Telihold Velencében Jelenkor, Budapest, 2020, 215 oldal
