Új Szó, 2020. július (73. évfolyam, 151-177. szám)

2020-07-02 / 152. szám

SPORT 161 2020. július 2.1 www.ujszo.com Kétszer is lehetett volna az év játékosa J. MÉSZÁROS KÄROLY Fürgeségével, gyorsaságával, góljaival tűnt ki a fútba II- páíyán. Németh Szilárd befejező csatárként 109-szer volt eredményes élvonalbeli mérkőzésen, amit kevesen mondhatnak el magukról. 59 meccsen játszott a szlovák válogatottban, 22 góljával a legeredményesebbek közé tartozik. Komáromból indult, jelenleg Pozsonyban ól. Nem bánta meg, hogy focista lett? Kiskorom óta szerettem a labdát, megfogott már négy-ötévesen. A tévé előtt is képes voltam órákat ül­ni, és nézni bármilyen focimeccset. Ha visszapillantok arra, amit elér­tem, gondolom, jól választottam. Gazdag játékos-pályafutást hagyott maga mögött. Az embe­rek leginkább góljaira, váratlan megmozdulásaira, parádés át­adásaira emlékeznek. Mire em­lékszik szívesen Németh Szilárd? Annak örültem, hogy jól ment a játék, azon a szinten, ahol futbal­loztam. Nem voltam olyan topjáté­kos, mint Messi vagy Ronaldo, de szlovákiai viszonylatban, merem mondani, kimagasló voltam abban az időszakban. És annak is örülök, hogy eljutottam a világ egyik leg­jobb bajnokságába, Angliába, és öt évet fociztam ott. A legnépszerűbb sportág nép­szerű játékosa volt. Hogyan élt együtt a hírnévvel? Fiatalabb koromban nem is vet­tem ezt annyira figyelembe, min­den nagyon gyorsan ment. Jóval később, huszonhárom évesen, mi­kor a pozsonyi Interben fociztam, már tudtam, hogy kinőttem a szlo­vák bajnokságot, és tovább szeret­nék lépni. Nem volt problémám a hírnévvel. Az előzőekhez képest csak annyi változott, hogy felis­mertek az utcán, nem lehetett csak­úgy kimenni, sétálni az üzletköz­pontokban. Ez zavarta? Meg lehet szokni. Fokozatosan jött, nem egyik napról a másikra. Az is segített talán, hogy kikerültem külföldre, a Middlesbrough-ban voltak nagyobb sztárok, mint én. Angliában pedig nem szóltak bele a futballisták életébe. Normálisan vi­selkedtek velünk. A szurkolók szá­mára adottak voltak a szabályok: mikor osztogatunk aláírásokat; el­jöhettek utánunk az edzöközpontba, de ha véletlenül észrevették az ut­cán, akkor nem álltak meg mellet­tünk. Tisztelték a magánéletünket. Csatárként a hátvédek gyű­rűjében, a kapu torkában töltötte a legtöbb időt a pályán. Milyen érzés volt lerázni magáról a ta­padó védőjét? Idővel minden labdarúgónak ki­alakul a saját játékstílusa. Én nem tartoztam a kétméteres, százkilós játékosok közé. Nekem a fejemmel és a gyorsaságommal kellett boldo­gulnom. Kiskoromtól kezdve meg­szoktam, ha helyzetbe akarok ke­rülni, először is le kell ráznom a hátvédet, nem szabad mellette áll­ni, mert jön a rúgás,jön az ütközés, fizikailag ugyanis nem voltam erős a párharcokban. Ez volt az én já­tékstílusom, automatikusnak tűnt, NÉMETH SZILÁRD Sportéletünk egykori nagy alakjai nem merülnek feledésbe. Alkalmi interjúink sportvilágukba visznek vissza bennünket. Nagy sikerekre, kudarcokra, versenyzői, játékosi élményekre emlékezünk sorozatunkban, amelyben a már visszavonult sportembereinket kerestük fel. Elmondják azt is, hogy a sportolás után miként váltottak másra, ha egyáltalán elhagyták kedvenc sportágukat, mit vittek magukkal a civil életükbe, s hova jutottak. Emberi sorsok, emléke­zetes sportpályák, büszkeségeink kalandozásai a múltban. hogy ezt teszem a pályán. A védő lerázásakor tudtam, hogy ebben vagyok jó, erre van pont szüksége a csapatnak s nekem is. Gyorsasá­gommal nőttem föléjük, ez bennem volt, s kihasználtam ezt az előnyt. Kevesen rúgtak száznál több gólt az élvonalban. Németh Szilárd 109- nél állt meg, aminek csak örülni le­hetne. Van hiányérzete is? Hogy kevés volt a találatok szá­ma? Ha visszanézek a pályafutá­somra, többnyire a szlovák bajnok­ságban rúgtam a góljaimat, és volt nagyon sok helyzet is, amit kihagy­tam. Lehetett volna több találatom is. Az angliai statisztikám sem rossz, hiszen 120 mérkőzésen 23 gólt szereztem, vagyis minden ha­todik találkozóra esett egy. Bajnok és kupagyőztes csapa­tokban futballozott, 2000-ben az év játékosa volt Szlovákiában, két gólkirályi címet szerzett. Akad-e a sikerek között olyan is, ami job­ban a szívéhez nőtt? Ilyen nincsen. Minden sikernek örültem. Hogy az év focistája vol­tam, az elég szép dolog. Lehettem volna minimum kétszer is az, de máshogy szavaztak a szakemberek. A 2001 -es év is az enyém volt, mert úgyszintén bajnok, kupagyőztes és gólkirály lettem, mint egy eszten­dővel korábban. És sikerült az át­igazolás is Angliába. • A rengeteg díj között szerény­kedik, hogy 1996-ban az év szlo­vákiai magyar sportolója lett hétvégi magazinunk, a Vasárnap ankétja alapján. Emlékszik még erre az olvasói támogatottságra? Természetesen. Szlovákiában elég sok a tehetség, abban az időben magas szinten volt a sportélet is, ezért minden elismerés nagy örö­möt szerzett. Mesterlövészként emlegette, hogy a háló megzörgetése ugyan­olyan érzés, mint a kapusnak a ti­zenegyes hárítása. Milyen is ez az érzés? Nehéz ezt leírni. Focista, csatár voltam, gólt akartam rúgni, az volt az igyekezetem végeredménye. Ugyanúgy tettem, mint a kapus, ha hárítja a tizenegyest, a vágtázó, aki megnyeri a versenyét, vagy a tor­nász, akinek sikerül a gyakorlata. Munkám a góllövés volt. S ha ez megvalósult jöhetett utána az öröm. Tizennégy éves korában a Né­meth családban eldöntötték, hogy nem a DAC-ba, hanem a Slovan­­ba megy futballozni. Onnan va­lóban rövidebb út vezetett a vá­logatottba. Klubváltásai idején máskor is szembesült hasonló di­lemmával? Mindig elgondolkodtam azon, hogy igen vagy nem. A Slovanból a (TASR-felvétel) prágai Spartába kerülésem nem az én kérésem, óhajom, hanem a két klub megegyezése volt. Aztán jött az újabb dilemma, hogy a Spartá­­ban maradni, vagy elmenni Kassá­ra. Nagyobb elhatározás kellett ah­hoz, hogy visszajövök-e Szlováki­ába. Utólag megítélve jó döntés volt. Aztán már több dilemma nem is nagyon akadt, legfeljebb csak az, hogy mikor Angliában az utolsó évet töltöttem, volt két-három csa­pattól szigetországi ajánlatom, plusz a Strasbourg is jelentkezett. Egy kicsit rossz volt az a döntés, hogy elmentem Franciaországba, az a négy hónap nem volt sikeres, de hát megtörtént. Játékosi értékrendjében az egészséget sorolta a legelső hely­re. Mit juttat az eszébe a lábszár­törés, a bokafájdalom vagy a tü­dőembólia? Németh Szilárd (szül. 1977) volt válogatott labdarúgóje­­lenlegedző. Komáromban kezdett, a pozsonyi Slovanban robbant be a legjobbak közé, játszotta prágai Spartában, a kassai 1. FC-ben, a pozsonyi Interben, külföldön a Middlesbrough-ban, a Strasbourgban, az Aachen­ben, majd a Halnburgban. A válogatottban 59 meccs, 22 gól a mérlege. 2000-ben az év játékosa Szlovákiában, két­szer gólkirály (2000,2001), ötször szlovák bajnok (1995, 1996,1998,2000,2001), há­romszor Szlovák Kupa­győztes volt (1997,2000, 2001). Angol Ligakupa-győz­tes (2004, Middlesbrough). 109 bajnoki találattal tagja á Százgólosok klubjának. Qmk) Nekem különösen szükségem volt az egészségre. Pályafutásomat is ehhez mérten tartom sikeresnek. Tizenkét évesen volt nyílt lábszár­törésem. Akkor még nem tudtam felfogni, hogy mekkora ez a sérü­lés, mindjárt azt kérdeztem, mikor kezdhetek újra focizni. Örülök, hogy a lábam rendbejött. Utána kö­vetkezett egypárszor a bokaficam, ami kisebb sérülésnek számított. Majd jött a pajzsmirigy, amivel fél évet kihagytam. S végül a tüdőem­bólia. Ez volt a legrosszabb, mert nagyon későn jöttünk rá, és már csak pár óra maradt a megmentésemre. Tehát két, nem a focival kapcsola­tos egészségi gondom is akadt. Ki tudja, ha más valakinek lett volna ennyi problémája, sikerült-e volna újra kezdenie, és hozzám hasonlóan sikeresen szerepelnie. Évtizedek óta a futballal, a fut­ballban és a futballból él. Mit tett Németh Szilárddal a labdarúgást is egy időre lebénító koronavíru­sos időszak? Mindannyian elkezdtünk azon gondolkodni, hogy valóban az egészség a legfontosabb. Láthattuk, milyen sok fertőzött ember van, mi­lyen sokan nem élték túl. Minden­kinek az eszébe juthatott, hogy mi­lyen szabadon élünk, s a kicsinek tűnő tiltások, csak annyi, hogy nem szabad kimenni, mennyire megvál­toztatják az életet. Senki sem volt ahhoz hozzászokva, hogy csak üz­letbe lehet menni, mindenki szaba­don élt, akkor ment el otthonról, amikor akart. A világjárvány min­denkinek, így az én életemben, egész nagy változás volt. Komáromból indulva a Slo­vanban érett nagy játékossá, és jelenleg is a pozsonyi klub köte­lékében, a B csapatnál edzőskö­­dik. Ilyennek képzelte el a játé­kosévei utáni életét? Nem tudtam, mi vár rám a pálya­futásom után. Aztán automatikusan jöttek a dolgok. Mikor .befejeztem a focit Németországban, eléggé be volt gyulladva a hasizomzatom, meg az ágyékom is rossz állapotba ke­rült, úgyhogy a féléves szünet mel­lett döntöttem. Pont abban az idő­szakban jött a Manchester United ajánlata, hogy keresnek valakit az utánpótlás figyelésére. Elkezdtem csinálni, megfogott, elég érdekes volt a főnökömmel járni a mérkő­zéseket. Ő más szemmel nézte a fo­cit, mint ahogy megszoktam. Mert kívülről teljesen más, mint a pályán. Plusz maradt időm, és hozzáláttam az edzőképzéshez. Eljutottam a leg­magasabb szintű Pro-licences mi­nősítésig. Mikor a Manchesternek dolgoztam, újra Galis volt a Slovan nagycsapatának az edzője, és akkor sikerült a B csapathoz jutnom, mintegy hét évvel ezelőtt. Azóta va­gyok edző a pozsonyiaknál. Mindkét fia, Dávid és Lucas is belekóstolt a fociba. Apai ráhatás is kellett hozzá? Nem. Dávid kétéves volt, mikor elváltunk a volt feleségemmel, le­het hogy azért választott így, mert Komáromban élt, ahol csak a foci és a kajak-kenu dominál. Lucas te­nisszel indított, aztán mellette el­kezdett focizni is, de sokáig nem ment a kettő együtt. Mondtuk neki, hogy csináljon, amit akar, csak az iskola mellett a sportnál maradjon. Dávid időközben abbahagyta a fo­cit, de Lucas a Slovan U 13-as csa­patában futballozik.

Next

/
Oldalképek
Tartalom