Új Szó, 2020. július (73. évfolyam, 151-177. szám)

2020-07-27 / 173. szám

8 KULTÚRA 2020. július 27.1 www.ujszo.com Farkasszemet nézni a rákkal Nagy Erika gyógyultnak nyilvánított betegekkel és orvosokkal beszélgetett korunk legalattomosabb kórjáról JUHÁSZ KATALIN Nálunk először jelent meg magyarul olyan kötet, amely­ben gyógyult rákbetegek mesélnek szenvedéseikről, harcaikról, félelmeikről. Ennek a témának hatalmas irodalma van, tele az internet tanulmányokkal, cikkekkel, esetleírásokkal, emberi sorsokkal. Itt viszont csalló­közi mesélők kerülnek fókusz­ba. Ráadásul egy olyan „ripor­ter" adja közre a történeteket, aki maga is legyőzte a rákot. Nagy Erika minden felesleges ci­coma nélkül tárja elénk ezeket a sor­sokat - ha szépirodalomról lenne szó, azt mondhatnánk, minimalista stílusban. Nincsenek könnyfakasztó merengések az élet rövidségéről, sem tudálékos eszmefuttatások vagy bennfentes megállapítások. Pedig a szerző sokat tud a témáról, életének egy korábbi szakaszában hosszú hó­napokat töltött kórházban, többször élet-halál között, csupán egy száza­lékos túlélési eséllyel. Nyilván ezért döntött úgy, hogy interjúsorozatot indít a Csallóköz regionális hetilap­ban, amelyben sorstársait kérdezi betegségükről és gyógyulásukról. Nem vadonatúj írásokról van te­hát szó, az „élmény” mégis össze­hasonlíthatatlan azzal, amikor heti egy ilyen megterhelő, már-már ijesztő történetet olvas az ember, az­az kisebb dózisokban kapja az in­formációkat. Nyári hasonlatként úgy tudnám illusztrálni, mint amikor a strandon öt másodpercre bukunk le a víz alá a medencében, illetve a há­borgó tengeren vág pofon minket néhány kiadós hullám. Szóval végig teli a szánk sós víz­zel, csapkodunk összevissza, azt akarjuk, hogy mihamarabb vége le­gyen ennek az egésznek, és nem ért­jük, hogyan keveredtünk egy vihar közepébe. Vagyis nagyon nehéz ol­vasmány ez. El tudom képzelni, hogy sokan ódzkodnak tőle, főleg most, hogy a koronavírus-járvány máso­dik hulláma nyaldossa partjainkat. Elhunyt Peter Green Nekem is bő egy hétig tartott, amíg átküzdöttem magam rajta. De rájöt­tem, hogy olyan ez, mint amikor ezer métert úszom egyhuzamban - fá­rasztó, ám hasznos. Az első, őszinte, borzalmas és megindító beszámoló Nagy Erikáé. Talán minden beszélgetést azzal kezdett, hogy elmesélte riportala­nyainak, mi mindenen ment keresz­tül ő maga, mennyi testi és lelki megpróbáltatáson esett át, miköz­ben gyógyulási esélyei minimálisak voltak. A kölcsönös bizalom ugyan­is ilyen esetekben elengedhetetlen, és nyilván sokkal nyitottabbak a be­szélgetőtársak egy olyan kérdező felé, aki „tudja, miről van szó”. Min­den korosztály szerepel itt, és nem csak az úgynevezett fokozottan ve­szélyeztetettek (erős dohányosok, elhízottak, alkoholizálok, illetve akiknek a családj ában előfordult már rákbetegség). Nagy Erika talált olyan beszélgetőtársat, akinél tizen­egy éves korában állapítottak meg csontrákot, olyan örökmozgó hu­szonöt évest, akinek hetek alatt vál­tozott meg az élete a betegség miatt, olyan harmincas nőt, akinek el kel­lett vetetnie nehezen fogant magza­tát, ha túl akarta élni a méhnyakrá­kot. Emellett ott vannak a predesz­tinált esetek is, azok az emberek, akik sejtették, hogy előbb-utóbb be fog következni a legrosszabb, akik rendszeresen jártak preventív vizs­gálatokra, és szinte meg sem lepőd­tek, amikor az orvos közölte velük, hogy rosszindulatú daganatot talált. A mellráktól a leukémiáig szinte minden rákfajtáról szó esik, sokan a legközelebbi családtagjaik betegsé­géről is beszélnek, legalább említés szintjén. Saját történetét pedig ki-ki a maga módján meséli el, és Nagy Erika nem az a belekérdezős fajta, tiszteletben tartja a másik intim szféráját. Ha szépirodalomról lenne szó, azt mondhatnánk, gyakran él az elhallgatás formai eszközével. Be­szélgetőtársai nem egyformán köz­lékenyek, annyit mondanak el, amennyit képesek megosztani po­koljárásukból, lelki traumáikról. Vannak, akik az előzményeket, a kezdeti stádiumot részletesen elme­sélik, aztán visszavesznek a nyílt­ságból, és csak annyit mondanak, hogy fél éven át a poklok poklát él­ték át, hónapokig harcoltak a beteg­séggel, vagy nehéz időszak követ­kezett az életükben. Ilyenkor persze beindul az olvasó fantáziája. Sajnos. Visszatérő mondatok is vannak, a legtöbbször talán azzal találkozunk a könyvben, hogy az illető struccként homokba dugta a fejét, nem volt haj­landó foglalkozni az intő jelekkel, illetve félt, hogy ha orvoshoz fordul, kiderül valami nagyon rossz. Ami­kor már a hatodik ilyen „strucc” me­séli el hosszú küzdelmét, nem tu­dunk nem magunkra gondolni. Azonnal megfogadjuk, hogy nem hanyagoljuk el magunkat, hogy a legapróbb intő jelet is komolyan vesszük, és ha bármi gyanúsat ta­pasztalunk, orvoshoz fordulunk. Szerintem épp ez a kötet legfonto­sabb küldetése: szó szerint életeket menthet azzal, hogy elrettentő pél­dákat sorol fel, tömören és kímélet­lenül. Bonuszként képet kapunk a hazai kórházak állapotáról, megis­merhetünk empatikus és kevésbé barátságos, titkolódzó és nyíltan tá­jékoztató orvosokat. Jelzésszerűen az is benne van a kötetben, hogy a betegek anyagi helyzete gyakran nagyban meghatározza gyógyulási esélyeiket. Van, aki Bécsben, saját pénzből műttette meg magát, mert itthon fertőzést kapott a nem kellő alapossággal sterilizált eszközök miatt. Egy másik beteg az utolsó pil­lanatig dolgozott, hogy családja meg tudjon élni, mialatt őt kórházban ke­zelik. Egy mellrákos nőnek pedig nem volt pénze a korrekciós műtétre, vagyis meg kellett barátkoznia a gondolattal, hogy elveszíti nőiessé­gét. A szerző ilyenkor sem kom­mentál, nem ítélkezik, nem teszi fel a kérdést, hogy mi szerint döntenek az egészségbiztosítók, hiszen ezek nem oknyomozó riportok. így, nyit­va hagyva azonban talán még érde­kesebbek. A záró részben hazai magyar or­vosok is beszélnek tapasztalataikról, ők foglalják össze mindazt, ami az olvasó számára leginkább megszív­lelendő. Remek a koncepció, mivel az emberi sorsok után tudományos tájékoztatás következik, elismert szakemberektől. Szóval ez egy rendkívül hasznos könyv, ha nehéz olvasmány is. Csupán a címével és a borítóval nem tudok mit kezdeni. A cím alapján gondolhatunk színikri­­tikák gyűjteményére, bűnügyi re­gényre, de akárpszichodrámára is. A borító sem jeleníti meg a témát, sen­ki sem gondolná, hogy korunk leg­­kiismerhetetlenebb (illetve most már inkább második legkiismerhetetle­­nebb) betegségéről van szó a könyv­ben. Persze én sem olyan szájbará­gós címet adtam volna neki, mint amilyet a hasonló magyarországi kötet kapott (Beteg voltam, meg­gyógyultam), de azért valahogy je­lezni kellett volna a tartalmat a po­tenciális vásárlónak, verbálisán és vizuálisan egyaránt. Nagy Erika: Függönyön innen és túl. Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2020,154 oldal. Ünnepel a világ egyik legjobb karakterszínésznője Helen Mirren a berlini Aranymedve életműdíjjal (TASR-archívum) legendás gitáros Elhunyt Peter Green, a Fleet­­wood Mac együttes legendás gi­tárosa és társalapítója. A 73 éves zenész halálát szombaton jelen­tette be a családja. A brit blues­­rockgitáros-dalszerző a Fleet­­wood Mac további tagjaival együtt 1998-ban került be a Rock and Roll Hírességeinek Csarno­kába. Az együttes leghíresebb számai közé tartozik az Albat­ross és a Black Magic Woman. Ez utóbbit Carlos Santana is fel­dolgozta. Green-1970-ben megvált az együttestől kábítószerek okozta skizofréniája miatt. Később szólóban folytatta, 1996-ban a Peter Green Splinter Grouppal futott be ismét. Számos lemezük jelent meg 2004-ig. Már életé­ben a blues legendájának tartot­ták, az elmúlt évtizedekben az egyik legnagyobb hatású gitá­rosként beszéltek róla. (MTI, k) 75. születésnapját ünnepelte tegnap Helen Mirren, aki Katalin cárnőt, I. ás II. Erzsé­betet ás Szabá Magda ház­vezetőnőjét is eljátszotta, de volt hivatásos katona, kámnő ás kájnő is. Sokan a világ egyik legjobb karakterszí­­nósznőjánek tartják. 1945-ben született Londonban, orosz felmenőkkel rendelkezik, ere­deti neve Jelena Vasziljevna Miro­nova. Már 20 évesen Kleopátrát ját­szotta az Old Vic Színházban, nem sokkal később a legendás Royal Shakespeare Company tagja lett. Az 1970-es évek óta szerepel a leg­különbözőbb műfajú filmekben, olyan neves rendezők versengtek ér­te, mint Peter Greenaway, Robert Altman, John Mackenzie, Peter Hyams vagy Simon Curtis. O az egyetlen színésznő, aki I. Er­zsébet és II. Erzsébet királynő sze­repét is eljátszotta. (Elizabeth, 2005, A királynő, 2006). A királynőben nyújtott alakításáért Oscar-díjjal ju­talmazták. „Erős személyiség, aki­nek színészi alakításai mindig nagy hatásúak. Időről időre meglep ben­nünket az általa játszott összetett ka­rakterek ábrázolásával, akár a Felül semmiben alakított Chris vagy A ki­rálynőben II. Erzsébet esetében, ala­kításaiban az erős nő paradigmája jelenik meg” - mondta róla Mariette Rissenbeek, a Berlinale igazgatója, amikor 2020-ban ő kapta az Arany­medve életműdíjat. Színházi alakí­tásaiért a Laurence Olivier-díjat és a Tony-díjat is átvehette, 2003-ban pedig a Brit Birodalom Rendjének lovagparancsnoki fokozatával tün­tették ki. Eddig 61 filmben szerepelt, nem számítva a tévés produkciókat és a dokumentumfilmeket, ame­lyekhez narrátorként a hangját adta. Szabó István 2012-es filmjében, Az ajtóban ő játszottak Emerencet, a szigorú elvek szerint élő házvezető­nőt. A Szabó Magda önéletrajzi ihletésű regényéből készült film két asszony portréja, a házvezetőnő és az írónő lassan kibontakozó kapcsola­tának története. A kezdeti gyanak­vás és közöny helyét fokozatosan át­veszi az elfogadás és a bizalom. Ahogy Emerencről leválik a rideg­ség máza, úgy tárul ki egyre jobban a közöttük lévő ajtó. Helen Mirren emellett azért is áll­hat közel hozzánk, magyarokhoz, mert 2016-ban ő adta át a Golden Globe-díjat Nemes Jeles Lászlónak a Saul fiáért. (juk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom