Új Szó, 2020. július (73. évfolyam, 151-177. szám)
2020-07-27 / 173. szám
8 KULTÚRA 2020. július 27.1 www.ujszo.com Farkasszemet nézni a rákkal Nagy Erika gyógyultnak nyilvánított betegekkel és orvosokkal beszélgetett korunk legalattomosabb kórjáról JUHÁSZ KATALIN Nálunk először jelent meg magyarul olyan kötet, amelyben gyógyult rákbetegek mesélnek szenvedéseikről, harcaikról, félelmeikről. Ennek a témának hatalmas irodalma van, tele az internet tanulmányokkal, cikkekkel, esetleírásokkal, emberi sorsokkal. Itt viszont csallóközi mesélők kerülnek fókuszba. Ráadásul egy olyan „riporter" adja közre a történeteket, aki maga is legyőzte a rákot. Nagy Erika minden felesleges cicoma nélkül tárja elénk ezeket a sorsokat - ha szépirodalomról lenne szó, azt mondhatnánk, minimalista stílusban. Nincsenek könnyfakasztó merengések az élet rövidségéről, sem tudálékos eszmefuttatások vagy bennfentes megállapítások. Pedig a szerző sokat tud a témáról, életének egy korábbi szakaszában hosszú hónapokat töltött kórházban, többször élet-halál között, csupán egy százalékos túlélési eséllyel. Nyilván ezért döntött úgy, hogy interjúsorozatot indít a Csallóköz regionális hetilapban, amelyben sorstársait kérdezi betegségükről és gyógyulásukról. Nem vadonatúj írásokról van tehát szó, az „élmény” mégis összehasonlíthatatlan azzal, amikor heti egy ilyen megterhelő, már-már ijesztő történetet olvas az ember, azaz kisebb dózisokban kapja az információkat. Nyári hasonlatként úgy tudnám illusztrálni, mint amikor a strandon öt másodpercre bukunk le a víz alá a medencében, illetve a háborgó tengeren vág pofon minket néhány kiadós hullám. Szóval végig teli a szánk sós vízzel, csapkodunk összevissza, azt akarjuk, hogy mihamarabb vége legyen ennek az egésznek, és nem értjük, hogyan keveredtünk egy vihar közepébe. Vagyis nagyon nehéz olvasmány ez. El tudom képzelni, hogy sokan ódzkodnak tőle, főleg most, hogy a koronavírus-járvány második hulláma nyaldossa partjainkat. Elhunyt Peter Green Nekem is bő egy hétig tartott, amíg átküzdöttem magam rajta. De rájöttem, hogy olyan ez, mint amikor ezer métert úszom egyhuzamban - fárasztó, ám hasznos. Az első, őszinte, borzalmas és megindító beszámoló Nagy Erikáé. Talán minden beszélgetést azzal kezdett, hogy elmesélte riportalanyainak, mi mindenen ment keresztül ő maga, mennyi testi és lelki megpróbáltatáson esett át, miközben gyógyulási esélyei minimálisak voltak. A kölcsönös bizalom ugyanis ilyen esetekben elengedhetetlen, és nyilván sokkal nyitottabbak a beszélgetőtársak egy olyan kérdező felé, aki „tudja, miről van szó”. Minden korosztály szerepel itt, és nem csak az úgynevezett fokozottan veszélyeztetettek (erős dohányosok, elhízottak, alkoholizálok, illetve akiknek a családj ában előfordult már rákbetegség). Nagy Erika talált olyan beszélgetőtársat, akinél tizenegy éves korában állapítottak meg csontrákot, olyan örökmozgó huszonöt évest, akinek hetek alatt változott meg az élete a betegség miatt, olyan harmincas nőt, akinek el kellett vetetnie nehezen fogant magzatát, ha túl akarta élni a méhnyakrákot. Emellett ott vannak a predesztinált esetek is, azok az emberek, akik sejtették, hogy előbb-utóbb be fog következni a legrosszabb, akik rendszeresen jártak preventív vizsgálatokra, és szinte meg sem lepődtek, amikor az orvos közölte velük, hogy rosszindulatú daganatot talált. A mellráktól a leukémiáig szinte minden rákfajtáról szó esik, sokan a legközelebbi családtagjaik betegségéről is beszélnek, legalább említés szintjén. Saját történetét pedig ki-ki a maga módján meséli el, és Nagy Erika nem az a belekérdezős fajta, tiszteletben tartja a másik intim szféráját. Ha szépirodalomról lenne szó, azt mondhatnánk, gyakran él az elhallgatás formai eszközével. Beszélgetőtársai nem egyformán közlékenyek, annyit mondanak el, amennyit képesek megosztani pokoljárásukból, lelki traumáikról. Vannak, akik az előzményeket, a kezdeti stádiumot részletesen elmesélik, aztán visszavesznek a nyíltságból, és csak annyit mondanak, hogy fél éven át a poklok poklát élték át, hónapokig harcoltak a betegséggel, vagy nehéz időszak következett az életükben. Ilyenkor persze beindul az olvasó fantáziája. Sajnos. Visszatérő mondatok is vannak, a legtöbbször talán azzal találkozunk a könyvben, hogy az illető struccként homokba dugta a fejét, nem volt hajlandó foglalkozni az intő jelekkel, illetve félt, hogy ha orvoshoz fordul, kiderül valami nagyon rossz. Amikor már a hatodik ilyen „strucc” meséli el hosszú küzdelmét, nem tudunk nem magunkra gondolni. Azonnal megfogadjuk, hogy nem hanyagoljuk el magunkat, hogy a legapróbb intő jelet is komolyan vesszük, és ha bármi gyanúsat tapasztalunk, orvoshoz fordulunk. Szerintem épp ez a kötet legfontosabb küldetése: szó szerint életeket menthet azzal, hogy elrettentő példákat sorol fel, tömören és kíméletlenül. Bonuszként képet kapunk a hazai kórházak állapotáról, megismerhetünk empatikus és kevésbé barátságos, titkolódzó és nyíltan tájékoztató orvosokat. Jelzésszerűen az is benne van a kötetben, hogy a betegek anyagi helyzete gyakran nagyban meghatározza gyógyulási esélyeiket. Van, aki Bécsben, saját pénzből műttette meg magát, mert itthon fertőzést kapott a nem kellő alapossággal sterilizált eszközök miatt. Egy másik beteg az utolsó pillanatig dolgozott, hogy családja meg tudjon élni, mialatt őt kórházban kezelik. Egy mellrákos nőnek pedig nem volt pénze a korrekciós műtétre, vagyis meg kellett barátkoznia a gondolattal, hogy elveszíti nőiességét. A szerző ilyenkor sem kommentál, nem ítélkezik, nem teszi fel a kérdést, hogy mi szerint döntenek az egészségbiztosítók, hiszen ezek nem oknyomozó riportok. így, nyitva hagyva azonban talán még érdekesebbek. A záró részben hazai magyar orvosok is beszélnek tapasztalataikról, ők foglalják össze mindazt, ami az olvasó számára leginkább megszívlelendő. Remek a koncepció, mivel az emberi sorsok után tudományos tájékoztatás következik, elismert szakemberektől. Szóval ez egy rendkívül hasznos könyv, ha nehéz olvasmány is. Csupán a címével és a borítóval nem tudok mit kezdeni. A cím alapján gondolhatunk színikritikák gyűjteményére, bűnügyi regényre, de akárpszichodrámára is. A borító sem jeleníti meg a témát, senki sem gondolná, hogy korunk legkiismerhetetlenebb (illetve most már inkább második legkiismerhetetlenebb) betegségéről van szó a könyvben. Persze én sem olyan szájbarágós címet adtam volna neki, mint amilyet a hasonló magyarországi kötet kapott (Beteg voltam, meggyógyultam), de azért valahogy jelezni kellett volna a tartalmat a potenciális vásárlónak, verbálisán és vizuálisan egyaránt. Nagy Erika: Függönyön innen és túl. Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2020,154 oldal. Ünnepel a világ egyik legjobb karakterszínésznője Helen Mirren a berlini Aranymedve életműdíjjal (TASR-archívum) legendás gitáros Elhunyt Peter Green, a Fleetwood Mac együttes legendás gitárosa és társalapítója. A 73 éves zenész halálát szombaton jelentette be a családja. A brit bluesrockgitáros-dalszerző a Fleetwood Mac további tagjaival együtt 1998-ban került be a Rock and Roll Hírességeinek Csarnokába. Az együttes leghíresebb számai közé tartozik az Albatross és a Black Magic Woman. Ez utóbbit Carlos Santana is feldolgozta. Green-1970-ben megvált az együttestől kábítószerek okozta skizofréniája miatt. Később szólóban folytatta, 1996-ban a Peter Green Splinter Grouppal futott be ismét. Számos lemezük jelent meg 2004-ig. Már életében a blues legendájának tartották, az elmúlt évtizedekben az egyik legnagyobb hatású gitárosként beszéltek róla. (MTI, k) 75. születésnapját ünnepelte tegnap Helen Mirren, aki Katalin cárnőt, I. ás II. Erzsébetet ás Szabá Magda házvezetőnőjét is eljátszotta, de volt hivatásos katona, kámnő ás kájnő is. Sokan a világ egyik legjobb karakterszínósznőjánek tartják. 1945-ben született Londonban, orosz felmenőkkel rendelkezik, eredeti neve Jelena Vasziljevna Mironova. Már 20 évesen Kleopátrát játszotta az Old Vic Színházban, nem sokkal később a legendás Royal Shakespeare Company tagja lett. Az 1970-es évek óta szerepel a legkülönbözőbb műfajú filmekben, olyan neves rendezők versengtek érte, mint Peter Greenaway, Robert Altman, John Mackenzie, Peter Hyams vagy Simon Curtis. O az egyetlen színésznő, aki I. Erzsébet és II. Erzsébet királynő szerepét is eljátszotta. (Elizabeth, 2005, A királynő, 2006). A királynőben nyújtott alakításáért Oscar-díjjal jutalmazták. „Erős személyiség, akinek színészi alakításai mindig nagy hatásúak. Időről időre meglep bennünket az általa játszott összetett karakterek ábrázolásával, akár a Felül semmiben alakított Chris vagy A királynőben II. Erzsébet esetében, alakításaiban az erős nő paradigmája jelenik meg” - mondta róla Mariette Rissenbeek, a Berlinale igazgatója, amikor 2020-ban ő kapta az Aranymedve életműdíjat. Színházi alakításaiért a Laurence Olivier-díjat és a Tony-díjat is átvehette, 2003-ban pedig a Brit Birodalom Rendjének lovagparancsnoki fokozatával tüntették ki. Eddig 61 filmben szerepelt, nem számítva a tévés produkciókat és a dokumentumfilmeket, amelyekhez narrátorként a hangját adta. Szabó István 2012-es filmjében, Az ajtóban ő játszottak Emerencet, a szigorú elvek szerint élő házvezetőnőt. A Szabó Magda önéletrajzi ihletésű regényéből készült film két asszony portréja, a házvezetőnő és az írónő lassan kibontakozó kapcsolatának története. A kezdeti gyanakvás és közöny helyét fokozatosan átveszi az elfogadás és a bizalom. Ahogy Emerencről leválik a ridegség máza, úgy tárul ki egyre jobban a közöttük lévő ajtó. Helen Mirren emellett azért is állhat közel hozzánk, magyarokhoz, mert 2016-ban ő adta át a Golden Globe-díjat Nemes Jeles Lászlónak a Saul fiáért. (juk)
