Új Szó, 2020. július (73. évfolyam, 151-177. szám)
2020-07-25 / 172. szám
www.ujszo.com SZALON 2020. JULIUS 25. Hl Bárczi Zsófia Halogatás H alogatni nem szép dolog (hazudni, lopni csúnya). Ezenkívül egészségtelen is. Fokozza a stresszt, rombolja a morált, megrendíti az önbecsülést, márpedig a jól végzett munka alapja az egészséges önbecsülés. Illetve a tervezés, a jó kommunikáció, a tudás (rágugliztam). Szóval ezt most azért írom, mert egyrészt ide illik, másrészt feltédenül szükséges kibővíteni az internetes böngészők kínálta találatokat e téren; siralmas, hogy milyen kevés adat ugrott ki „a jól végzett munkára”. Ezzel szemben a halogatásra sokkal több találatom volt. És ha már csinálunk valamit, hát csináljuk jól, elmerülök a halogatás internetes irodalmában - hátha halogatással is eljuthatok a jól végzett munka öröméig. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire népszerű téma a halogatás. Igazi sztár. Még Twitter-oldala is van (nekem nincs, hát nem nézem meg). Komoly internetes tanácsadás épül rá, tippek garmadára támaszkodhat az ember, ha meg akar küzdeni vele. Megtudom, hogy lánykori nevén prokrasztinációnak szólítják, nem összekeverendő a lustasággal (ez megnyugtat), vannak lélektani, szociológiai és pedagógiai vonatkozásai (naná, miért pont ennek ne?), hogy a túl sok munka is kiválthatja (aha! sőt: ahá!), és vannak praktikák, amelyekkel legyőzhető (vedd varangyosbéka szemét, fekete macska bajszát, zúzd porrá, keverd össze, pökj rá, ásd el teliholdkor a keresztútnál...). Az első találat azonban meglep. Illusztráció is van a sajátos grammatikával megírt szöveghez, egy japán üzletember hajtogat papírrepülőt az aktákkal (nevezzük így, olyan kellemesen hivatalos csengése van a szónak) elárasztott íróasztala mögött. Komolyan, emberek, egy világ dől össze bennem, én még azt tanultam, hogy a japán szorgalmas, pontos, fegyelmezett nép. Nesze neked nemzeti sztereotípia. Persze, biztosan ez is újabb ékes példája oktatásügyünk színvonaltalanságának. (Egy pillanatra felmerül bennem, hogy beszállok a másramutogatós-bizniszbe és közzé teszek egy bejegyzést, amelyben az egyetemeket teszem felelőssé ezért is, de gondolom, valaki már biztosan megtette.) Apropó, sajátos grammatika. Ezt is most értem meg. Eddig azt hittem, a furcsa mondatok a gépi fordítás következményei. Vagy, hogy Pató Pál arcképe, rajzolta Ponori Thewrewk Ádám Ajtony (Forrás: Wikipedia) fordítás, nem szakadár nyelvészek titkos földalatti csoportja és nem is a saját technikai melléfogásaim - egy krónikus halogató áll a furcsa mondatok mögött. Valaki, aki az utolsó utáni pillanatra hagyta a cikk (lelki tanácsadás, népjóléti tanulmány, maja horoszkóp, maja horoszkópon alapuló lelki tanácsadás, maja horoszkópon alapuló népjóléti tanulmány) megírását. Nem gondoltam, hogy ennyi embert foglalkoztat a halogatás, sem azt, hogy ennyi mindenkit megihletett. Majdnem olyan terjedelmes az irodalma, mint - mondjuk - a szerelemnek. (Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, jé, és ül a folytatás is, fájása édes, hadd fájjon, hagyom...). S mint a szerelem, a halogatás is (úgy tűnik) örök, mikor azt gondolnánk, leszámoltunk számos nem anyanyelvi beszélő érzi hirtelen úgy, hogy a magyar az egyedüli nyelv, amely alkalmas az abszolút igazság kinyilatkoztatására, afféle profán(izált) lingua sacraként. Vagy - gondoltam - megint rosszul állítottam be valamit, így minden internetes találatot fordításban jelenít meg nekem a keresőm. De most végre lehullott a hályog a szememről. Nem a gépi TÁRCA A SZALONBAN vele, egyszer csak újra felbukkan. Jól megkeseríti az ember életét. Emlékszünk, ugye, a kollégiumi latolgatásokra: ha holnap elkezdek tanulni, akkor napi 30 oldalt kell átvennem. Majd ugyanez, egy hét elteltével: ha nekiülök hatkor és nem fekszem le, reggelig elolvasom. És: soha többet. És: most aztán tényleg, soha többet. A halogatás megfoszt a józan ítélőképességtől (á, van még időm), szétcincálja a családi életet (nem, ma nem lehet, még meg kell csinálnom. ..), elszakít a barátainktól (nem, ma nem lehet, még meg kell csinálnom...) és felszámolja a szabadidőnket (ad nótám előző két zárójeles magyarázkodás). Elveszi a józan eszünket (ha kijön a pasziánsz, akkor megírom határidőig a jelentést), ezoterikus síkokra terel (a Mars és a Vénusz együttállása miatt ma éjfélig garantáltan befejezem), és határozottan bevonzza a vudut (vajon, ha feláldozom a szomszéd fekete kakasát, elkészülök időben?). Szóval, érdemes megszívlelni a profik tanácsait, és hét (négy, kilenc vagy öt) lépésben leküzdeni a halogatás kényszerét. (Mondja, kedves Guillotin, elkészült már a törvényjavaslata? Nem?! Mondja, mégis hogy alapozzuk így meg a szép új jövőt?!) Van persze, akinél a halogatás életforma. Nem azért halogat, mert döntésképtelen vagy, mert nincs tisztában végzett munkája fontosságával és az emberiség jólétére gyakorolt hatásával (most komolyan?!), hanem mert valahol legbelül, ahol a lényeges döntések és a mesék születnek, nem készült még el azzal, amit meg kell csinálnia. Mi, kedves barátaim, nem halogatunk. Mi - így élünk. KONYVSORSOK Lem hajótöröttéi erekkoromban imádtam a robinzonádokat. A Delfin könyvek sorozatban is volt egy favoritom anno; Bodó Géza Barlang a szigeten című ifjúsági regényét az általános iskola könyvtárából kölcsönöztem ki a ’70-es évek közepén, és alig bírtam letenni a hajótörésre épülő részek miatt. A szituáció hajtómotorja persze a fogyatkozó számú szereplővel kapcsolatos, azért izgulunk, hogy ki lesz a következő, és ne az legyen, akire gondolunk. Kezdetnek ez simán megteszi. Persze nagyon kedveltem Jules Verne azon műveit is, melyek részben beilleszthetők ebbe a hagyományba (Nemo kapitány meg egy önálló kategóriát is megér), vagy a mindenféle szigeteken játszódó kalandokat, Coopertől Stevensonon át Az igazi Robinsonig. Az utóbbi, Martin Ballard története még ismeretterjesztő jelleggel is bírt, hiszen annak a figurának, Alexander Selkirk vitorlamesternek állít emléket, aki négy évet töltött a Juan Fernandez-szigetek egyikén, és akiről valószínűleg Dániel Defoe a maga ikonikus hősét mintázta. (Évek múlva, máig ható érvénnyel Michel Tournier Péntek, avagy a Csendes-óceán végvidéke Robinson-újraírása nyűgözött le ebből a tematikai spektrumból.) Később, gimnazistakoromban, amikor már a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatot is gyűjtöttem, egy antikváriumi körutamon sikerült beszereznem Stanislaw Lem Eden című regényének második kiadását. (Az 58-as művet Mu-KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK rányi Beatrix fordította magyarra.) 1982 karácsonyán kezdtem el olvasni, stílusosan egy kis budapesti lakás egyik helyiségében, egyedül, a szobámban. A szituáció a következő: egy intergalaktikus küldöttség űrhajója belezuhan egy Éden nevű ismeretlen bolygóba. Az űrhajó személyzete kísérletet tesz arra, hogy felderítse a bolygó civilizációs viszonyait. A környezet feltérképezése során olyan „képződményeket” látnak az űrhajósok, melyeknek értelmezhetősége nem kis gondot jelent számukra. Különböző „formátlan lények”, „önjáró szerkezetek”, „különös járművek”, „repülő virágok”, „amorf állatkák”, „tükörszerű valamik”, „álomhoz hasonlító jelenségek”, „városra emlékeztető konstrukciók” stb. alkotják a bolygó felszínét, felvonultatva a sci-fi ötletek tárházát. A hajótöröttek csak állnak és bámulnak, mindez meghaladja a képzeletüket. Nem meglepő tehát, hogy a szereplők „elmebetegek civilizációjaként” jellemzik a látottakat. Gimnazistafejjel még kevésbé érzékeltem, hogy Lem regényében mindez összefügg egy fontos problémával, az idegenség antropomorfizálhatatlanságának és értelmezhetetlenségének színre vitelével, azaz nem puszta öncélú kaland. Amikor később egyetemistaként sikerült beszereznem az Eden első magyar kiadását, újraolvastam a művet, és mivel már megvoltak hozzá az elméleti alapok, szinte teljesen átértékelődtek az olvasás során a cselekmény gyújtópontjai. A regény szerkezetében ugyanis fontos funkciót töltenek be azok a részletek, melyekben az űrhajósok összefoglalják a tapasztalataikat, vagy beszámolnak egymásnak azokról a dolgokról, melyekről csak a csoport egy részének van ismerete. Ezek a részek nagyjából a körül forognak, hogy „semmit sem értünk”. Ennek okát is megfogalmazza a Doktor: „Figyeljétek meg, hogy mindaz, ami itt történik, részben emlékeztet bennünket a Földről ismert különféle dolgokra, de mindig csak részben. Néhány kocka mindig kimarad, és sehogy sem illeszthető bele a fejtörőbe. Ez nagyon jellemző!” Vagyis az értelmezhetetlenséget maga az emberi perspektíva korlátozottsága idézi elő. Több esetben azzal is Néhány kocka mindig kimarad, és sehogy sem illeszéető bele a fejtörőbe... Az értelmezhetetlenséget maga az emberi perspektíva korlátozottsága idézi elő. szembesülnek az űrhajósok, hogy talán a saját hipotéziseik alapján épül fel a bolygó világa. A ’90-es évek végétől aztán többször újra elővettem ezt a művet; amikor tanulmányokat írtam a science fictionről, természetesen hivatkoztam rá, mint arra a darabra, amely idejekorán eljátszott azzal a lehetőséggel, hogy megérthető-e egyáltalán az idegenség. Bámulatos ez a megoldás egy olyan közegben, amelyben a sci-fi-művekben a más bolygókról érkező szereplők angolul kezdenek el beszélni. Innen nézve Lem regényének kifutása is hallatlanul érdekes. Létrejön ugyanis a kapcsolat az űrhajósok és egy idegen között, de innentől kezdve nyelvi akadályai lesznek a megértésnek. A lény által elbeszéltek ugyanúgy hipotetikus lehetőségeket jelentenek, mint a korábban észleltek. Például a következőt mondja az egyik főszereplő: „Figyeld csak meg: bizonyos jelenségeknek van ugyan nevük és összefüggésük a többi jelenséggel, de a nevek is meg a valóságosnak feltüntetett összefüggések is csupán álarcok.” A megértés tapasztalati és nyelvi korlátainak ekvivalenciája minden bizonnyal az Eden cselekményének talán legfontosabb fejleménye. Emellett a részleges tudás belátása mintegy meg is határozza a regény végső mozzanatát: az emberek egészen egyszerűen elhagyják az „érthetetlen” bolygót. Legutóbb 2010-ben tértem vissza az Edenhez, amikor a Kontrafaktumok többszerzős könyvet szerkesztettük Keserű Józseffel az egyetemen, és az általam írt, a spekulatív fikció klasszikusairól (a képzelet nagymestereiről) szóló fejezetben kitértem Lem bravúros alkotására is. Egyebek mellett arra, hogy a regény egy speciális műfaji kódra is visszautal, amikor a szereplők „csillagközi Robinsonok”-ként határozzák meg önmagukat. A regény végén ez hangzik el: „Érdekes, hogy az Édenen nincsenek csápok - jegyezte meg a Doktor. - Minden könyvben, amelyet valaha olvastam, az idegen bolygók tele vannak tekergőző és fojtogató csápokkal.” Ez szintén a műfaji elhatárolódást erősíti, így Lem alkotása többféle szövegközi viszonyt hoz létre. De ennél is lényegesebb, hogy éppen az elvárások megtörése és az identitás ellehetedenülése bizonyul olyan tapasztalatnak, amely egy robinzonádtól ugyan szokatlan, de kijelöli a science fiction „antropológiájának” egy lehetséges útját. Nem biztos, hogy el tudjuk gondolni, milyen egy idegen civilizáció, és ha nem tudjuk, akkor ennek mi magunk vagyunk az akadályai. Az Éden embertelen világ. De éppen ez az embertelenség teszi különlegessé. H. Nagy Péter Gy A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
