Új Szó, 2020. július (73. évfolyam, 151-177. szám)
2020-07-18 / 166. szám
BBT SZALON ■ 2020. JULIUS 18. www.ujszo.com Valóban, sötét, faragott fa borította a mennyezetet. Mária azt nézegette a látogatási idő lejárta után is, amikor a férjét kiküldték. Nem volt gyerekük. Evekkel azután, hogy összekerültek, Mária terhes lett, de miután végigbetegeskedett nyolc hónapot, elvetélt. Figyelmeztették, hogy rámehet, ha még egyszer teherbe esik. Kamaszkora végén lett beteg a szíve, ezerkilencszáznegyvennégy telén. Az anyjával és a nővérével éltek egy budai villában. A villa Gabrielláé, egy távoli rokoné volt, aki az akkori törvények szerint zsidónak számított, miközben ők meg keresztények voltak. Gabriella férjét, aki korábban országgyűlési képviselő volt, a sopronkőhidai börtönbe hurcolták, és ezen túl semmit sem lehetett róla tudni. A rokon hölgy felajánlotta a villát, vagy inkább megkérte őket, hogy menjenek oda, és vigyázzanak rá. Ő közben Pesten rejtőzött el egy albérleti szobában. Zoltán Gábor Neogótikus Mária a munkahelyén lett rosszul. Évtizedek óta betegeskedett, de akkor kellett először mentőt hívni hozzá. Megvizsgálták, injekciót adtak neki, amitől hamarosan jobban lett, de azt mondták, hogy ezzel nincs elintézve. Kórházba kell szállítaniuk. Sírós hangon kérte az egyik kolléganőt, hogy este hívja föl a férjét. Akkor nem volt még mobiltelefon, és Mária férje nem irodában dolgozott, ezért csak munkaidő után lehetett elérni. A házukban az egyik szomszéd lakásában volt telefon, Mária az ő számát diktálta le. Hogy ha majd hazaér a férje, menjenek át hozzá, és mondják el neki, mi történt. Azután hordágyra fektették, és elvitték. Mária férje még aznap este bement a kórházba. Szatyorba pakolta a legszükségesebb holmikat, amik eszébe jutottak, és amiket megtalált. A kapuhoz érve elbizonytalanodott, mert az épület más volt, mint a kórházak, amikben addig járt vagy kezelték. Lehet, hogy rossz címet kapott? Ez egy kis kastély... Aztán meglátta a feliratot, igen, mégiscsak kórház. Az előcsarnokban legszívesebben megállt volna bámészkodni, és a folyosók csábították, hogy bejárja őket. Nem tartott volna soká, mert az épület aránylag kicsi volt, mérete szerint beillett a házsorba, csak a megformálása volt különleges. Mária férjének eszébe jutott a kifejezés, amit egyszer a vállalati turistacsoport vezetőjétől hallott: neogótikus. De csak ment, kötelességtudóan, míg egy négyágyas kórteremben rá nem talált Máriára. Odasietett hozzá, és köszönés helyett leszidta: mégis, hogy képzeli, ahelyett, hogy rendesen hazamenne, a kalandot keresi? Kastélyba költözik? ! De csak viccből, mert ő nem nagyon tudott máshogy beszélni, csak viccesen. Mária pedig rászólt, hogy nem otthon van, és hogy viselkedjen. Muszáj volt, már csak a többi beteg miatt is. Szerencse a szerencsédenségben, mondta aztán, hogy ebbe a szép kis kórházba hozták, és az orvos nagyon kedves, az ápolónő odafigyel. Később, miután a férje mindent odaadott, amit behozott, és fölvette a rendelést másnapra, és csak ült mosolyogva az ágya szélén, és minden szükségest megbeszéltek, Mária azt mondta: nézd a plafont! Fából van. Pasarétet előbb érték el a szovjetek, mint Buda nagyrészét, és Pest legbelső fertályában, ahol Gabrielláék rejtőztek, még majdnem másfél hónapig tartották magukat a németek és a nyilasok. Karácsony előtt a nyilasok jártak be a villába, azután a szovjetek. A nyilasok onnan nem vittek el senkit és semmit. Az orosz katonák ellenben őrjöngtek, amikor meglátták a drága berendezést, a szekrényekben a drága ruhákat. Semmit sem rejtettek el előlük, mert úgy hallották, hogy a szovjetek felszabadítók, és jó szándékkal érkeznek. Közben Pesten a nyilasok megtalálták Gabriellát, és elhurcolták. Csak ennyi biztos. Később lehetett hallani, hogy a Dunába lőtték, de tanúsítani senki sem tudta. Sokakat vittek a folyóhoz, lehet, hogy vele is ez történt. Viszont azon a környéken, ahol rejtőzködött, rengeteg emberi maradvány került elő az ostrom után. Az egyik áruház földszintjét meztelen tetemekkel tömték tele. Köztük lehetett Gabriella is. A kórházban gondosan ápolták Máriát, és egy hét múltán hazamehetett. Újabb hét után elkezdett dolgozni. A következő években többször is rosszul lett, és amikor jöttek a mentők, mindig azt kérte, hogy odavigyék, abba a kórházba. A kérést általában teljesítették A neogótikus stílusú ház nem kórháznak épült. Gabriella apja emeltette a tizenkilencedik század vége felé. Vagyis Mária távoli rokona kislánykorában ugyanazokban a szobákban játszott a babáival, készült az életre, amiket évtizedekkel később Mária nézett el-elhomályosuló tekintettel, zihálva. És én, aki próbáltam kikutatni a történetüket, csak találgatom, hogy Mária tudta-e: régen Gabrielláéké volt az az épület. Lehet, hogy sohasem jött rá. De lehet, hogy egyszer csak eszébe jutott. És akkor eltűnődhetett rajta, hogy Gabriellának, akit a nyilasok vittek el, milyen szép helyen telt a gyerekkora. Azt pedig, hogy felnőttkorában milyen szép ruhái voltak, az orosz katonák Máriáékon kérték számon. Máriáék nem éltek jómódban. Az apja orvos volt, és fiatalon meghalt. Nem hagyott maga után vagyont. Az özvegye nehezen talált munkát. Egy időben trafikot működtetett. Nagy segítség volt, ha a tehetős rokonok meghívták a kislányokat egy-egy étkezésre vagy egy egész nyaralásra, ha kaptak tőlük egy-egy ruhát. Én már nem sokszor láttam igazi selymet. Olyan ruhát, amit a kis hernyók által kibocsátott szálakból szőttek De azért előfordult, hogy a szemem elé került egy selyemruha, és rácsodálkozhattam, milyen, amikor egy nő bőrén megfeszül, és ahogy körbelengi. Hogy megváltoznak tőle a mozdulatok, és talán még az illatok is. Ám ahogy Gabriella sem a kényelmes villában halt meg, és nem is a neogótikus kastélyban, Máriának sem adatott meg, hogy otthon érjen véget az élete, vagy abban kórházban, ami olyan különös módon otthonossá vált számára. Utolsó rosszulléte alkalmával hiába kérte, hogy odavigyék, nem teljesítették a kérését. Meglehet, épp nem volt szabad ágy abban a kicsi kórházban. Vagy a kiérkező mentősök nem foglalkoztak a beteg szeszélyeivel. Mire a férje megérkezett a szokásos szatyorral, már nem élt. KÖNYVSORSOK A Sárbogárdi Jolán-univerzum Harminc éve látott napvilágot a Jelenkor folyóirat 1990 júniusi számában az a kisregény, amelynek első sora azóta szállóigévé vált: „Margittay Edina még soha nem volt egymáséi.” A kortárs magyar próza egyik legkülönösebb alkotása, amelyet szerzője filléres szerelmesfiizetek és ponyvaregények nyelvéből és fordulataiból, valamint helyesírási és nyelvhelyességi hibákból, közhelyekből, hibás idézetekből „barkácsolt” össze. A szöveg így folytatódik (az idézet a később könyv alakban is megjelenő regény szövegéből származik): „Dacára ezen a verőfényes, kora őszi reggelen kisportolt léptekkel haladt el az épületek övezte Váci utcán, melyen szerette a meg-megismédődő metró és autó tülkölést nagyon, a felhangzó arab’s és székely nyelvet, valamint az Air-kondícionálások hűvösében ejtőző Romániai Nénikék tarka forgatagát. Kedvenc utcája volt! Már kislány korában is kimondott bizsergést érzett, amikor édesanyjával végig sétáltak azon a jó nevű Magyar Költőről elnevezett tér irányába, ahol a Vörösmarthy Gerbaudban »kiruccanva« süteményt fogyasszanak. Az omlós parfék, valamint Rigó Jancsi-k mély íze máig is ott volt szájában és ajkán. Sajnos, kedves édesapja ritkán tarthatott velük kiruccanáskor gyakori elfoglaltsága, és rengeteg külföldi kiküldetései miatt, ami mindmáig csendes szomorúsággal töltötte el. Istenem, hol van már a röpke gyermekkor!” A regény címe alatt műfaji önmeghatározás is olvasható: habszódia. Ilyen műfajt nem ismer az irodalomtudomány, azonban a maga nemében telitalálat. Felidézi a rapszódiát, amely szenvedélyes, csapongó érzelmeket megjelenítő lírai költemény, de egyúttal kétségbe is vonja, parodizálja, édeskéssé, giccsessé változtatja a hab előtaggal. Még akkor is telitalálat, ha ebben az esetben regényről van szó, hiszen egy túlzottan érzelmes, érzelgős, csöpögős, szentimentális - „lírai” műről van szó. De ki ír ilyen vállaltan giccses regényt, tele stilisztikai és helyesírási hibával, és ha már megírta, hogyan létezik, hogy azt az egyik legjobb magyar irodalmi folyóirat leközli? - mit leközli!, egyenesen az 1980-as, 90-es évek egyik kultikus, legnagyobb hatású irodalomtörténészének, Balassa Péternek az utószavával, pontosabban levelével és kommentárjával együtt publikálja, kitüntetett figyelemben részesítve. A Jelenkorban közzétett szöveg fölött Sárbogárdi Jolán neve olvasható, egy tökéletesen ismereden név az akkori irodalomértők számára, így elvileg fel sem vetődött, hogy álnév lenne. Balassa Péter kommentárjából azonban arra következtethetünk, hogy az irodalomtudós tisztában volt, ki a valódi szerző: az évődő, játékosan tudományoskodó hangból erre következtethetünk. Na meg kommentárjának utolsó soraiból: ,A Kritikus, ; Elemző bevallja: nem tud betelni a manírnak mint kozmikus szakértelemnek ezzel a túltengésével. Mintha csak egy verbális lórúgást szódával az ünnepekre emelne: »Köszönjük, Jolán!«” A figyelmes vagy inkább vájtfiilű olvasó a fura szókapcsolatból talán összerakhatta magának a szintén 1990-ben megjelenő Szódalovaglás című kötet címét, következtetve belőle a Sárbogárdi Jolán név mögött megbúvó valódi szerzőre, Parti Nagy Lajosra. Parti Nagy Lajos lírikusként vált ismertté az 1980-as években, és már első versesköteteiben is szenvedélyes érdeklődést tanúsított a nyelvi elvétések, stilisztikai hibák, fura grammatikai megoldások poétikája - és ebből következően a dilettáns irodalom, illetve a fűzfaköltészet iránt. A Sárbogárdi Jolán álnéven közölt A test angyala című kisregény azonban túl is mutat ezen. Ebben a műben már olyan szinten tobzódnak a hibák, olyan mértékben eltér a konformizált, bejáratott irodalmi nyelvtől a regény nyelvhasználata, hogy egy teljesen új nyelvfelfogás jelentkezik. A helyesírási, stilisztikai, grammatikai stb. eltérések, szokatlanságok eredményeképpen a nyelv mint tészta, mint szabadon gyúrható, „mancsolható” (Parti Nagy Lajos kifejezése) anyag áll elénk. A határán van a nyelv irodalmiságának és a jelentés lehetőségének. Éppen ezért A test angyala valódi tétje - ellentétben az „igazi” regényekkel - nem a cselekménye. Az nem is lehet, mert az a szerelmes füzetek narrációját követve két fiatal közhelyes-giccses love story-ját mutatja be, a kötelező akadályokkal (szakítás, próbatételek stb.) és happy end-del. Hanem a valódi tét a nyelv átgyúrásának tűréspróbája, tűréshatára, hogy meddig haladhatunk a nyelv anyagszerű és játékszerű felfogásában, és hol van ennek a határa. És éppen itt érkezünk el a regény egyik legellentmondásosabb rétegéhez, merthogy a fenti játék nem pusztán ártatlan nyelvi játék, hanem erőteljes szatíra, elemi erejű paródia és kíméletlen irónia is. De vajon ki és mi ellen irányul ez az irónia? - tehetjük fel a kérdést. Kit és mit tesz nevetségessé A test angyala nyelve? Az alulművelt, mégis sznob, belvárosi újgazdagokat? A nyelvet rosszul használó dilettáns írókat, fűzfapoétákat? A szerelmes és ponyvaregények nyelvét, íróit és olvasóit? Vagy általában az írónőket? Csak a nyelven nevetünk, vagy a nyelvhasználat mögé egy konkrét társadalmi réteget képzelünk? Én úgy gondolom, Parti Nagy Sárbogárdi-szövegei nem az alacsonyabb társadalmi rétegek vagy a női irodalom ellen irányulnak, hanem sokkal inkább a tehetségtelenség, az alkalmatlanság, a szakmaiadanság, a hozzá nem értés, az álműveltség, az áltudás, az önkritika hiánya ellen, ezeket teszi nevetség tárgyává. Parti Nagy Lajos később többször felhasználta a Sárbogárdi Jolán nevet, egy egész univerzumot épített köréje. Egyrészt a Jelenkorban megjelent kisregényt átírta, és önálló kötetben is megjelentette, 1997- ben két változatban, majd 1998- ban és 1999-ben is, és ebből a szövegből hangjáték, illetve 1995- ben színházi előadás is létrejött. Másrészt Parti Nagy már 1992-ben olyan hangjátékot írt Ibusár megállóhely címmel, amelyben Sárbogárdi Jolán szereplőként lép színre, és ebből keletkezett még ugyanebben az évben az Ibusár című dráma. A darabban Sárbogárdi Jolán A test angyalához hasonló nyelviségű dráma szeműjeként lép színre, azonban a két Sárbogárdi Jolán - bár a nevük azonos - nem azonosítható egymással problémátlanul. A regény szerzője egy belvárosi „kádári úrilány”, míg a darabé egy vidéki, „dilettáns jegykiadó”, hogy a szerző meghatározásait idézzük. E két alak mellé helyezhetjük a költő Sárbogárdi Jolánt, aki 2019 decemberében jelentkezett verssel az Irodalmi Szemlében... Mint látható, a Sárbogárdi Jolán-univerzum sok meglepetést tartogat az olvasó számára. Németh Zoltán A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
